Tudósítás – 2009. március 20.

Ljudmila Jevgenyevna Ulickaja

Tudósítás–2009. március 20.

Tudósítás

Ljudmila Jevgenyevna Ulickaja

Ljudmila Ulickaja, aki eredetileg biológia szakon végzett, majd munkahelyéről, az Általános Genetikai Intézetből szamizdat művek olvasása és terjesztése miatt távolították el, ma a világ egyik leghíresebb orosz írónője. A 2009-es Budapesti Könyvfesztivál díszvendégének pályáját Vári Erzsébet mutatja be.


Nagyszerű elődeinek és a feminizmus hatásainak hála Ljudmila Ulickaja szerencsére már életében világhírű íróvá válhatott, sokan olvassák és szeretik, Európában legalábbis. Nagyon népszerű szerző Magyarországon is, eladott kiadói példányszámokról nem tudok, de budapesti társaságokban sokszor hallottam, hogy beszélgetnek róla, és a Szabó Ervin könyvtárakban, illetve az  Idegennyelvű Könyvtárban is olykor nehéz hozzájutni a köteteihez. Vendégünk lesz idén áprilisban a Budapesti Könyvfesztiválon, és remélem, a találkozás lehetővé teszi itthoni olvasói számára, hogy kedves, szelíd lényét, bölcs mondatait, személyiségének auráját élvezzék.

Ki is Ő?  

Ljudmila Ulickaja 1943. február 23-án, Baskíriában született, ahová édesanyját Moszkvából evakuálták. A baskíriai kényszerű száműzetés a családi legendárium sok változatos történetét és a másság megismerését jelenthette számára. Mindkét nagyapja megjárta a sztálini lágereket, családjában emiatt is ideológiamentes, a rendszertől független nevelést kapott. Gyerekkorában sokat nyaralt a Krímben. A Fekete-tenger varázslatos félszigete szintén az élet iskolája lehetett a táj és az emberi sokszínűség élménye tekintetében. A második világháború befejeztével Ljudmila Ulickaja visszakerült Moszkvába, ahol a Moszkvai Állami Egyetem biológia szakán végzett, majd két esztendeig a szovjet Tudományos Akadémia Általános Genetikai Intézetében dolgozott. Később több művében felvetette a genetika „csodálatos” tudományának kérdéseit, megörökítette tanulmányai és intézeti munkája során szerzett tapasztalatait. A szerző úgy véli, ehhez – a Szovjetunióban sokáig tiltott – biológiai szakterülethez minden embernek köze van.
 
1970-ben szamizdat művek olvasása és terjesztése miatt Ulickaját – közeli munkatársaival együtt – eltávolították a munkahelyéről. Azóta szabadúszó. Miután elbocsátották állásából, tíz esztendőn át nem volt új munkahelye, idős édesanyját gondozta, két fiúgyereket szült és nevelt. Az írónő gyerekkora óta írt, de sokáig nem gondolta, hogy az írás lesz a hivatása. A színház iránti érdeklődése miatt később a Zsidó Zenés Kamaraszínház vezetésének irodalmi főtanácsadója volt, karcolatokat, irodalmi riportokat, gyerekeknek szóló színdarabokat írt, dramaturgként dolgozott gyerekszínházak, bábstúdiók és a rádió számára. Recenziói jelentek meg színházi előadásokról, verseket fordított mongol nyelvről. Később filmforgatókönyveket is írt: Vlagyimir Grammatyikov Libertov nővérkék (1990)  és Anatolij Matyesko Mindenki asszonya című  filmjéhez (1991) készített forgatókönyvei tették ismertté a nevét hazájában.

Ulickaja a nyolcvanas évek végén jelentkezett először nyilvánosan  szépprózai alkotásokkal: ekkor  publikálta  folyóiratokban első elbeszéléseit.  1992-ben a Novij Mir  című folyóirat  közölte Szonyecska című kisregényét. 1993-ban francia nyelven Szegény rokonok címen  jelent meg első gyűjteményes kötete, benne a Szonyecska is. 1994-ben ez utóbbi alkotásnak köszönhetően nyerte el Ulickaja Franciaországban a legjobb franciára fordított könyvnek járó tekintélyes Medici-díjat, és vált hírneves íróvá. Azóta műveit huszonöt nyelvre fordították le. „Németre, franciára, olaszra és hollandra rögtön lefordították a könyveimet, amint elkezdtem publikálni, de itt, Kelet-Európában csak az utóbbi két évben figyeltek fel rám. De végre aláírhattam egy litván és egy lett szerződést is. Ez azért nagyon fontos, mert minél közelebb van térben Oroszországhoz egy ország, annál kisebb az érdeklődés és az igény, hogy lefordítsanak valamit. Örülök, hogy Kelet-Európában is sikerült megjelennem. Talán a művészet segítségével sikerül azt az elidegenedést egy kicsit legyőzni, amit az elmúlt tizenöt év politikája okozott” – nyilatkozta Ulickaja a Magyar Narancs című hetilapnak.
 
 
 
Hazájában 2001-ben orosz Booker díjjal, 2007-ben  az oroszországi Nagy Könyv-díjjal tüntették ki, később, 2008-ban pedig Olaszországban a Grincane Cavour-díjat nyerte el.

Ulickaja Lévai Balázsnak adott interjújában így nyilatkozott a hírnévről: „nagyon nagy megpróbáltatás és kísértés az ember belső világával szemben”. Két fia van, férjével, Andrej Krasszulin festőművésszel – Moszkvában él, de ha teheti, felhasználja a németországi ösztöndíjakat, az amerikai meghívásokat, vagy barátai dácsáit, hogy az „alkotóházakban” nyugodtan tudjon dolgozni a pezsgő moszkvai élet után. Ulickaja saját bevallása szerint „nagyon sokat köszönhet a férjének, mellette értette meg, milyen felelősséget és tudatosságot igényel az alkotás.”
 


Így ír és gondolkodik

Az irodalomtörténészek a „nüanszok prózájaként” is számon tartják művészetét, különösen az emberi természet apró rezdüléseinek ábrázolását, a mindennapi élet részletes és pontos bemutatását emelik ki. Az írónő elbeszélései és kisregényei nagyon népszerűek azokon a nyelveken, amelyekre lefordították műveit, így – ha megkésetten is – Magyarországon szintén lelkes olvasótábora lett. Átpolitizált, megosztottságoktól terhelt világunkban nyilván  üdítő egy olyan szerző műveit olvasni, aki  nagyon olvasmányosan és hangsúlyosan a magánélet problémáit, a nők helyzetét helyezi előtérbe, és elítélően nyilatkozik, vagy ír a politikáról. Témáival, történeteivel az írónő elsősorban az egyes ember, a személyiség problémáit veti fel, mert az egyéni jóságot, a tisztességet tekinti a létezés alappillérének. Ugyanakkor Ulickaja művei hátterében jelen van a politika és a történelem, amelyek meghatározzák hősei – gyakran drámai sorsát. Ábrázolt alakjait olykor a vallásba – vagy hitetlen férfihősei esetében a tudományba – vetett hit  segíti abban, hogy elviseljék a sorscsapásokat. Ulickaja több alkotásában finoman jelzi, hogy az egyházellenes, ideologikus  és diktatórikus szovjet korszak politikai rendszere nem tudta teljesen megsemmisíteni az emberek transzcendentális, vallásos hitét, és a hitből következő erkölcsi magatartást. Véleményem  szerint a hit az írónő szerzői világképét is meghatározza.

A műveknek erős referenciális értéke is van, olykor az az olvasó érzése, mintha az írónő szövegei személyes tapasztalatainak, ismerősei szóbeli közléseinek megszerkesztett, továbbgondolt formái volnának. Néhol – szerencsére ritkán – a tanító célzat, a moralizáló hangnem halk hangját is hallani véljük Ulickaja  írásainak olvasása közben. És bár írói magatartása alapvetően politikaellenes, közügyekben mégis megszólalni kényszerül, amikor felelős értelmiségiként ezt elkerülhetetlennek tartja.

Így például 2004-ben Elképzelhető-e kereszténység könyörület nélkül? című írásában Szolzsenyicint figyelmeztette, hogy igaztalanul ítélkezik korábbi híveiről, amikor megfellebbezhetetlen erkölcsi ítélőbíróként megvetéssel sújtja azokat, akik másként gondolkodtak, mint ő. Nyilván Ulickaja vallásos érzületét is sértette Szolzsenyicin kirekesztő magatartása. Ugyancsak  fontos közérdekű témákat vetett fel Daniel Stein, a tolmács című dokumentum-regényében (2006). Ez év elején pedig előszót írt a politika színpadán szélsőjobboldalinak számító szerző, Eduard Limonov Franciaországban is megjelent, Börtönök mentén  című új könyvéhez. Ebben az írásában Ulickaja határozottan leszögezi, hogy Limonov kamaszos mentalitása a közéletben politikailag veszélyes ugyan, új könyvében mégis nagyon fontos igazságokat írt meg a kortárs szerző a közös hazájukban utcán csellengő, éhező és emiatt bűntetteket is elkövető kamaszok világáról. Limonov a megalázó börtönviszonyok kritikáját is megfogalmazta új könyvében, valamint azt is, hogy a hatalom nem törekszik megoldani a fiatalok helyzetét, hanem agresszióval sújtja őket. Ulickaja véleménye szerint az utcai erőszak, a törvényhozás működése, a foglyok megalázása, az árvaházak, a fogházak, a börtönök rettenetes belső viszonyai is „az orosz lélekről” árulkodnak.
 

 

Miként ezt a politikai paletta szélső pólusán elhelyezkedő Limonovval kapcsolatos véleménynyilvánítása is jelzi, az írás is lehet fontos közéleti tett: Ulickaja napjaink sok fontos kérdésére keresi a választ műveiben. Milyenné válik a nagypolitika színpadán nem szereplő nők lélektana, milyen vágyaik, lehetőségeik vannak /vagy nincsenek/ a nőknek az önmegvalósítás terén? Milyenek ma és milyenek voltak a közelmúltban a társadalmilag meghatározott nemek közötti kapcsolatok? Miként alakul(t) a hatalmi viszonyok és szabad akarat konfliktusa? Hangsúlyosan vannak jelen az írónő műveiben a nevelődés, a felnőtté válás problémái, az eltérő kulturális hátterű személyek között kialakuló konfliktusok. A centrum és a periféria különböző létkörülményeket, lehetőségeket kínált a közelmúltban, és kínál ma is a felemelkedésre – tudjuk meg Ulickaja könyveiből is. Más-más életformákat, életkörülményeket ábrázol az írónő  a Moszkva-környéki és a Moszkvától távoli vidékeken játszódó történeteiben. Az ábrázolt betegségek, tragédiák pedig a társadalmi hatások mellett sokszor összefüggnek a hősök kételyeivel, kudarcaival, életvezetési, önismereti nehézségeivel is, másfelől azonban az orvosi ellátás hiányával, az autózás, a kábítószer, a prostitúció  romboló hatásával.

 

Az írónő kendőzetlenül emeli témái közé hősnői lélektani és szervi bajait, szexuális életük sokféle aspektusát, az anya–gyermek viszony bonyodalmait és örömeit, a nőket háttérbe szorító, vagy/és szexuális tárgyként kezelő férfiak mentalitását, a gazdagabb háztartásokban félig-meddig családtagnak számító, mégis cselédsorban élő nők helyzetét. Azt is leplezetlenül tárja fel a szerző műveiben, hogy a különféle hatalmi formák, a politikai rendszer, a család, a munkahely miként osztják ki eleve a szerepeket, miként teszik az esetek többségében mentálisan próbára, ítélik passzivitásra  az alárendelteket: a férfiak a nőket, a szülők/nagyszülők  a gyermekeket, „az urak” a cselédeket. Ulickaja sok női szereplőjének – legyen akár tanult, akár tanulatlan  személy –,  fel kell áldoznia önmagát, intellektusát, fel kell oldódnia  a családi életben, vagy szerelme oltárán, mintha Tolsztoj ideje óta nem változott volna a világ.

 

Az írónő nagyon élvezetes iróniával, olykor megértő érzékenységgel fogalmazza meg, milyen tévutakra vezet az alulról jött hősök felemelkedése, ha nem kíséri a mobilitást belső elszánás, intellektuális érdeklődés és erkölcsi tartás. A cselédsors szovjet korszakbéli továbbélését is bemutatja egyik-másik regényében. Fontos lélektani megfigyelése, hogy a kora gyermekkorban átélt trauma később nehezen oldható fel, a hiányzó szülői szeretet nehezen pótolható. Mása öngyilkossága a Médea és gyermekei című regényben erről szóló tanúságtétel. Sok szereplője küzd az önismeret hiányával is.

 

Ulickaja gyakran családtörténeteket ír, amelyekben a fejlődésregény elemei is fellelhetők. Azon ritka írók közé tartozik, akik napjainkban sikeresen újították meg ezeket a hagyományos műfajokat, illetve jelentőset alkottak/alkotnak a novella és a regény műfajában egyaránt. A hősök párhuzamos  élettörténeteinek bemutatása során bontja fel a  kronologikus időrendet, és harmadik személyű elbeszélést minden esetben meghatározza az elbeszélt személy nézőpontja a művekben. A hősök egymással dialogizálnak, egymásra reflektálnak, magatartásformáik  és beszédaktusaik megítélése önálló olvasói aktivitást igényel.

 

A mindennapi élet történéseit sokszor irodalmi allúziók, mitológiai utalások szövegbe emelésével is bonyolítja Ulickaja, nemcsak a szerkesztés módja, hanem gyakran a szövegek erős irodalmisága is jelzi, hogy élettapasztalaton alapuló fikciót olvasunk. Néha azonban fölöslegesen ismétel az írónő, olykor  pedig  megfejti, vagy nagyon is egyértelművé teszi  az intertextualitást. Példaként arra a részletre lehet hivatkozni, amikor Odaadó hívetek, Surik című regényének Szvetlana nevű hősnője élete fő céljaként egy ballonkabátra vágyik, a történetmondó Gogol művére tett egyenes, és persze ironikus utalással jelzi a hősnő igyekezetét, valamint az  idő múlását: „Amíg Szvetlana  a ballonkabát, ama bizonyos ’köpönyeg’ egyfajta variánsának létrehozásával küzdött, beköszöntött a tél”.
 

Kicsit részletesebben a művekről

Szonyecska

Mint már jeleztem, Ludmila Ulickaja nevét a Szonyecska című kisregény tette ismertté a nyugat-európai irodalmi életben. A mű cselekményének kronológiája a NEP-korszak végétől a hatvanas évek első felének felemás olvadásáig tart. Az  elbeszélés  folyamatos időrendjét néhol megszakítják a szereplők visszaemlékezései,  a történetmondó utalásai korábbi eseményekre. A mű zárlatában az életben maradt hősök további sorsáról is tudósítja az olvasót az elbeszélő, jelen idejű igealakokkal. Ily módon azt az illúziót  kelti, hogy története az első világháborútól az „írás aktusáig” – vagyis az ezerkilencszázkilencvenes évekig tart. Bár ebben a kisregényében elsősorban a magánszféra elefántcsonttornyát  állítja elénk, az írónő, a reflexiók és életképek szintjén mégis felvillantja a magánszférát meghatározó korszakok és körülmények jellemzőit, és finoman jelzi főhősei zsidó identitását is – ami egyaránt megkönnyíti fiatalkori intellektuális érdeklődésük és későbbi meghurcoltatásuk megértését. A korszakban, amelyben a kisregény világát elhelyezte, a származásnak meghatározó jelentése volt.

A nőiségében bátyja és fiú osztálytársai által korán megbántott  hősnő gyerek- és ifjúkorában, a harmincas évek „patetikus és harsány életkényszere” idején, olvasással védte intim szféráját. E „hangos és nyomorúságos” korban a hősnő megalázó  szerelmi leckét kapott „brutális Anyeginjától” és barátaitól, amelynek hatására – tizennégy évesen!–  arra a „keserű meggyőződésre” jutott, „hogy női  életpályája egyszer és mindenkorra lezárult”. Tekinthetjük kamaszkori végletességnek ezt az elhatározást, annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy szocializációja során megtanulta: a fiúk világa nem tartotta kívánatosnak őt, ezért döntött úgy, jobb, ha továbbra is a könyvekbe temetkezik. (A történetmondó a háborús viszonyokra utalva megjegyzi, hogy később mind a négy leselkedő és röhögő  fiú osztálytárs elesett a második világháború első telén, majd később Szonyecska bátyja  és sógora is). Szonyecska belebetegedett a megalázó kamaszkori élménybe, melynek következményeit is alaposan átgondolta. Mire felépült, az iskola szépe, Nyina Boriszova lett öngyilkos, nyilván hasonlóan erőszakos „élmények” hatására.

A könyvtárosi képzést adó középiskola elvégzése utáni továbbtanulás lehetőségétől  a történet szerint  a második világháború kitörése fosztotta meg Szonyecskát, amikor is családjával Szverdlovszkba  evakuálták, ott a fiatal lány raktárosként egy könyvtárban temetkezett el. A kiábrándító külvilággal szemben továbbra is a könyvek jelentettek számára oltalmat, majd Robert Viktorovics közeledése tűnt talán  hitelesnek Szonyecska számára. A történetmondó ugyanis csak a könyvtárba látogató, negyvenhét éves  leendő férj,  a lágert járt  férfi  oldaláról motiválta valamelyest a közeledést. Azt azonban nem, hogy vajon miért tért vissza hazájába a tomboló terror idején Robert Viktorovics – akit, hogy a férfi érettségét, fensőbbségét jelezze, mindig így, keresztnéven és apai nevével szerepeltet Ulickaja a kisregényben. Vajon miért menekült a családalapítás és a múltja elől? „Gyáva férfiassága” váratlan érzésként erőt kapott Szonyecskától: „most látott egy nőt, aki valódi belső fénnyel ragyogott, megérezte benne a feleséget, aki törékeny kezében tartja majd az ő gyengülő, földhöz közelítő életmódját (…)”. Hirtelen, anélkül, hogy mélyebben megismerték volna egymást, feleségül kérte tehát az intelligens  nőfaló a nőiségében megcsúfolt, intelligens  könyvfaló fiatal nőt, Szonyecskát, aki egyébként Szonyaként mutatkozott be a férfinak.

Ebben a jelenetben a Nagy (görög) Istenanyára, Kybelére is történik utalás, nyilvánvalóan a gondoskodó és új életet adó erős női princípiumként szemelte ki magának Robert Viktorovics leendő feleségét. Az „energiaáramlás”, és az a magasztos és szent tapasztalatlanság”„végtelen fogékonyság”,amellyel Szonyecska befogadta hitvese „fontos, magasrendű, néha kissé érthetetlen” szóáradatát, és egyúttal meg is „tisztította” Robert Viktorovics múltját, azzal a következménnyel járt, hogy Szonyecska nem volt többé önálló lény: „Szonyecska tehetsége (…), amellyel oly plasztikusan és elevenen tudta átélni az irodalmat, eltompult, valahogy megmerevedett”. A hősnő teljes valóját átadta férjének, gyermekének és a létkörülmények megteremtésének, férje az irodalmat elítélő szólamaival gondoskodik is arról, hogy feleségének elmenjen a kedve az olvasástól.

A  címben és  a szövegben kicsinyítő képzővel szereplő női név, a főhős megalázott sorsával való alkotói együttérzést, a hősnő és a férje viszonyát, valamint Szonyecska irodalmi érdeklődését is kifejezheti ironikusan. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének Szonyájára is visszautalhat a névadással a kortárs írónő (bár Dosztojevszkijről negatívan nyilatkozott). A Sophia-tannak az előző orosz századvég és századelő, az ún. Ezüstkor vallásfilozófiai-irodalmi, költői  világában megjelent értelmezései is az olvasó eszébe juthatnak a név kapcsán. A nagy férfielődök nagyrészt megemelték, a művészetet éltető princípiumnak, az Isteni Bölcsesség szimbólumának tekintették az emberiség egységét is biztosító, megmentő női Szépséget. Ulickaja kisregényének hősnője házasságának  történetében eleinte mintha hasonlóan emelkedett szerepet töltött volna be, a kölcsönös szeretet/szerelem védelmet biztosított a riasztó külvilággal szemben, hogy azután a mindennapi létben a „mindentűrő, kegyes” igaz keresztényi szeretet áldozataként cselédsorba süllyedjen, és a férje által önkényesen kijelölt hagyományos társadalmi szerepet teljesítse. Története önfeladásként és elmagányosodásként is értelmezhető. Az orosz irodalmat  nem szerető és az irodalmat általában is megvető  férj, aki korábban Párizsban festőművész volt, a saját igényei szerint átformálta Szonyecska életét és személyiségét. Másfelől az idősödő Robert Viktorovics valódi alkotókedvét a Tánya  lányukkal egyidős barátnő, a családjukba befogadott Jaszja iránt érzett szerelme adja vissza, ő válik a művészetét újraihlető múzsává.

Ulickaja vallásos érzületéről árulkodnak azok a szavak is, amelyekkel a címadó hősnőről az idős férj halálának és a lányok kirepülésének bemutatását  követően, a kisregény záró részében írt: „Isten  hosszú életet adott Szonyecskának (…), hosszút és magányosat”. Szonyecska magányát újra az olvasás szenvedélye enyhíti, amely azonban fegyvertelenné tette a férfierőszak finomabb formájával szemben is. Nem úgy szocializálódtak a nők, sejteti Ulickaja, hogy az önmegvalósítás nem könnyű útjára lépjenek, s a korábbi orosz irodalom sem adott ehhez  azonosulási mintákat.

A francia értelmezői közösségnek több ok miatt is tetszhetett ez a kisregény, amelyet nálunk – némi joggal – lektűrnek is neveztek. Franciaországban erősebb érzékenység alakult ki az ún. „társadalmi nem” és a nők problémái iránt. A francia közvélemény megértő figyelemmel  kíséri a „megalázottak és megszomorítottak” ábrázolását az irodalomban, a szociológiában, beleértve ebbe a kortárs  orosz irodalom új hajtásait is. A huszadik századi orosz emigráció szövegkiadásainak is köszönhetően a művelt francia értelmiségi a magyar olvasónál jobban ismeri az orosz irodalom és filozófia azon korszakait is, amelyekre a Sophia-tannal kapcsolatban föntebb hivatkoztunk. Ráadásul a kisregény több francia vonatkozást is tartalmaz: a férfi főhős a történet szerint  Franciaországban kezdte festői pályáját, személyesen ismerte Apollinaire-t, európai műveltségre tett szert, bár nagy  keserűségében és Szonyecskát letaglózva, a francia alkotókról is elítélően nyilatkozott.  

A Krím és Oroszország színes, szomorú világa

A Médea és gyermekei című Ulickaja-regény (1997) görög származású főhősének neve felidézi a görög mitológia egyik fontos alakját. Ugyanakkor e mű hősnője nem királylány, hanem a lesüllyedt, majd eltűnt görög kolónia egyik tagja. Ulickaja Médeája saját gyermeket nem hozott a világra, de világ életében másokról gondoskodott nagy szeretettel, és szinte teljes önfeladással: fiatal lány korában elhunyt szülei helyére lépve és az egyedülálló anya szerepét felvállalva továbbtanulás helyett kisebb testvéreit gondozta. Később idegbeteg férjének volt szüksége a támogatására, majd pedig népes rokonsága fiatalabb, gyermekeket nevelő tagjai számára biztosított nyaralási lehetőséget szerény krími falusi otthonában. Mindemellett a történet szerint  egész életében egy egészségügyi munkahelyen is dolgozott beosztottként, alárendelt szerepben. Nem kérdéses, hogy Médea csendes, szemlélődő, magába mélyedő  személyisége, illetve a szövegben nyíltan bemutatott reggelenként jelentkező depressziója arra vallanak, hogy lélektanilag megviselte őt a század és a családi kötelékekből következő nehézségek sora. A hősnő önszemlélete szintén erről tanúskodik.

A regény szerteágazó cselekményét, idő- és térszerkezetét a főbb szereplők sorsának bemutatása határozta meg. A huszadik századon átívelő történetek sorával Ulickaja mélyebb társadalmi összefüggéseket, elhallgatott traumákat tárt fel. Mindenekelőtt a kisebbségi sorsok és nyelvek helyzetét ábrázolta a családtörténet segítségével, azt a történelmi drámát, amelynek következményeképpen az előző századelőn a Krímben élt görög, tatár, közösségeknek szinte írmagja sem maradt. A görög kisebbség tagjai munkahelyi balesetek, a tenger és betegségek áldozatai lettek, a világháborús, polgárháborús harcokban vesztek oda, illetve asszimilálódtak. A  tatárokat pedig a  sztálini korszakban hozott és a regényírás idejéig még érvényben volt rendelet alapján telepítették ki. Médea krími faluja, Feodoszija környékén a tatárok által ültetett diófaligeteket  is kiirtották – a főhősnő nagy bánatára. A természetpusztítás és az emberek ellen elkövetett  agresszió a sztálini diktatúrának is jellemzője volt –derül ki a regényből. Ulickaja azt is érzékelteti művében, hogy a szovjethatalom erőszakos hatalomgyakorlási formái és az antiszemitizmus fellángolásai miként vezettek Szamuil Jakovlevics, Médea zsidó származású, forradalmi múltú fogorvos férje idegbajához. Képet alkothatunk arról is, hogy ez a férfi miként küszködött –főként halála előtt – a rettegéssel, és egész életében gyávaságával, amelyért csak részben volt ő a maga felelős: erkölcsi érzéke nem tette lehetővé, hogy ezerkilencszázhúsz után részt vegyen a politikai életben.

Ugyancsak részben a szovjet rendszer áldozataiként értelmezhetjük a föntebb említett unokahúg, Mása nagyszülei,  Gladisev tábornok és főként felesége, Vera Ivanovna ábrázolt sorsát is. Ulickaja ebben a könyvében sem mutatja be a katonai-politikai élet hivatalos szereplőinek közéleti tevékenységét, a házaspár Mása gyerekkori történetének két szereplője, csak otthoni környezetükben jeleníti meg őket az írónő. Kiüresedett házastársi viszonyt látunk, a tábornok katonatiszti pályafutására és a feleség őrületének valamennyi összetevőjére csak következtetni lehet az alábbi idézetből és persze olvasói – háttértudásunk alapján. Annyi mindenesetre  kiderül a regényből, hogy Vera Ivanovna zaklatott és az unokájával szemben gonoszkodó magatartását lánya elvesztésének traumáján túl – a gyerekkori szenvedés, a társadalmi mobilitás és a beszűkült asszonysors okozta: „Az éhínségben töltött vologdai gyerekkor és a szegénységben leélt ifjúság után  Vera Ivanovna  egyszer és mindenkorra bolondja lett annak az egész vagonnyi Németországból zsákmányolt  árunak, amelyet negyvenöt végén a nem kapzsi, de nem is épp nyámnyila Pjotr Sztyepanovics  szerzett, és onnantól fogva Vera Ivanovna már nem tudott leállni, egyre csak vásárolta, vásárolta hozzá a további javakat”. Unokáját, Mását, az árukat halmozó nő őrületében szülei gyilkosának nevezi (a kislány szülei autóbalesetben haltak meg), állandó bűntudatot keltve a gyerekben, akit bezárva tart, és nagyon szigorúan nevel. A kislányt első – sikertelen – öngyilkossági kísérlete menti meg Vera Ivanovna terrorjától és fogságából.

A tábornokék gazdag lakásában emberhez méltatlan körülmények között élő, cselédként szolgáló távoli rokon habzsoló életmódjának leírása is elgondolkodtató: ez a nő frusztráltságán enyhítendő, ételeket lop gazdáitól, hogy azután titkon behabzsolja vagy más rokonokhoz szállítsa  az ily módon szerzett élelmiszert.

A regényben a krími nyaralások során átélt szerelmi kalandok, házasságtörések leírása is helyet kap, részben annak bemutatására és ellentétezésére, mennyire ritka jelenség volt Médea a maga hitével, házastársi hűségével, haláláig tartó gyászával, önmegtartóztató életmódjával. Másfelől Mása végzetes öngyilkosságához vezető szerelmi csalódása, illetve kétkedése  arra is felhívja a befogadó figyelmét, hogy a női test kívánságai  érzékeny lélekkel is társulhatnak, miként arra is, hogy milyen sebeket okozhat valakinek, ha a gyerekével bezárt életet él, és szexuális vágyai méltatlan partnerhez vezérlik. Noha Mása költeményeket, cikkeket is író fiatal anya volt, intellektuálisan hozzá illő, megértő, tudós férjjel élt, mégsem tudott megküzdeni a gyermekkori traumája óta őt kísértő rémekkel, ha érzelmileg bizonytalan és kiszolgáltatott helyzetbe került.

Médea néhány hétnyi rokonlátogatást nem számítva egész életét  nyugodt krími falujában töltötte, és bár fiatal korában átélte a krími zavargásokat, tífuszos barakkokat, megdöbbenve szembesült – első vonatútja alkalmával a Sztálin halálát követő időszakban – azzal, hogy milyen sérüléseket okozott a tájban a háború, miként kényszerültek az emberek állandó népvándorlásra. A hősnőnek az is tudomására jut, hogy a Nagy Vezér temetésén történt nagyszámú haláleset valódi okainak kutatása helyett, miként próbálták sokan az antiszemitizmus Sztálin által is felhasznált ideológiájából merítve – a zsidók nyakába varrni a tragikus eseményeket. Sokat szenvedtek Sztálin miatt, ő mégis továbbélt a gondolkodásukban.

Ugyancsak a Krím a kiinduló helyszíne a magyarul Életművésznők  címen megjelent novellafüzérnek is, amelynek darabjait a főhősnő, Zsenya alakjának megalkotásával kötötte össze az írónő. Zsenya életének különböző szakaszaiban, nőismerősei élethazugságokkal teli történeteit hallgatja – ez a szövegalkotás alapötlete. Élet és irodalom olyan szorosan összefonódnak a novellaciklusban, hogy ez véleményem szerint ront a szöveg minőségén. Részben azért, mert az elmesélt történetek elbeszélésmódját Ulickaja nem „irodalmasítja” kellőképpen nem távolítja el a mindennapi élet szóbeszédeitől, nyelvezetétől, vagy a női magazinokban olvasható történetek színvonalától. Összekötő elemnek annyi kevés, hogy nők mesélnek. Zsenya életútja is  csak felszínesen rajzolódik ki a kötetben  – így nincs szerves összetartó eleme  a hat novellának. Nem mindegyik „kamaradarabban” ő a központi alak, és bizonyos kezdetben bevezetett, hozzá köthető elemek  elvesznek menet közben, vagy motiválatlanul szerepelnek a kötetben. Így például a Diana című első szövegben  Zsenya fiatal diplomás bölcsészként kisfiával a tengerparton nyaral. A címben jelzett  mitológiai utalás nem kap mélyebb értelmet a szövegben, puszta névvé válik. A Zsenya és három éves kisfia közötti viszonynak az első oldalakon olvasható bemutatása  nem meggyőző lélektanilag, ugyanakkor  a továbbiakban, azon túl, hogy Zsenya, végzetes betegségéig, magára marad a háztartás nyűgével, egy árva szó sem esik a kapcsolatuk alakulásáról. Nem érthető a főhős szerelmi kapcsolatainak alakulása sem, miként az sem derül ki, hogy milyen értelemben  tartja Zsenya „a saját széthulló személyes-családi életével” összevethetőnek, és „egy igazi nő igazi drámájának” az Anna Karenina  című regényt, hiszen  néhány Anna Kareninához köthető motívumon (a hajtincsein, a retiküljén, a vállain) és más külsőségeken kívül másra sem az irodalom szakon végzett hősnő, sem az elbeszélő nem reflektál.

Zsenya főként mások történeteit hallgatja tehát, miközben őt magát is átalakulni látjuk, főleg  a másokhoz fűződő lélektani viszonyának változásait észlelhetjük az ábrázolásban, de ezek többnyire véletlenszerű kapcsolatokból adódnak. A központi szereplő hivatásával, a foglakozásaival kapcsolatos intellektuális reflexiókat is hiányolom a szövegekből. Beérkezett szerkesztőként, súlyos autóbalesetének következményeivel kénytelen szembenézni Zsenya az utolsó szövegdarabban,  melyből azt megtudjuk, hogy kiterjedt kapcsolati hálójától  nem függetlenül a főhősnő korábban egyre nagyobb időhiányban szenvedett. Nyüzsgő, másokra odafigyelő, másokról gondoskodó életének vetett véget a baleset, az utolsó novellában valóban drámai fordulatnak lehettünk olvasói. Annyi mindenesetre világossá válik a kötetből, hogy nagyon sokféle formában terhelik és zsákmányolják ki a nőket Oroszországban:  a gyerekek nyaraltatása, a háztartás ellátása, az emberi kapcsolatok ápolása a nők dolga a mindennapi pénzkereső munka mellett. Drámai alárendeltségről tanúskodik az is, hogy „köztiszteletben álló” svájci férfiak használják a maffia által kézben tartott orosz prostituált lányokat. Fiatal lányok próbálnak megfelelni a férfitekintetekből megértett vágyaknak. A másodrendűségből, a megalázottságból, a bizonytalanságból következő élethazugságok sora azonban nem emelkedik  túl a mindennapi élet vágyálmain, költészet és valóság viszonya e novellafüzérben megreked a köznapiság szintjén, számomra a fikciók nagy része érdektelen maradt. A kötet nyitott vége, vagyis inkább elvarratlansága, akárcsak az, ahogyan kútba fúlt és lényegében reflektálatlanul maradt a prostitúcióval kapcsolatos szövegbéli filmterv és a rendezőjelölt Michel álláspontja a lányokról, szintén írói bizonytalanságról tanúskodik. A lányok ellentmondó – „hivatalos” (hamis) élettörténetei és nem hivatalos szólamai valamelyest megvilágítják helyzetük drámaiságát, mégis következetesebb nyelvi és gondolati megoldásokat igényeltek volna a felvetett témák. Sajnos nem emeli meg a szöveg minőségét az orosz szimbolizmusra történt utalások sora sem, és nagy mértékben ront a magyar  szöveg élvezhetőségén a fordítás gyenge minősége.  

Élet-halál, születés-abortusz és minden más  

A Kukocij esetei (2001) című regénynek Ulickaja szavai szerint a halál a témája, mely állítást megerősíteni látszik a mottóban idézett Simon Weil-mondat: „Az igazság  a halál oldalán áll”, akárcsak az, hogy a regényben fontos helyet foglal el az abortusz kérdése, és a tiltott abortuszban meghalt nők eseteinek, illetve a történetben szereplő fiatal nő tragikusan korai és ostoba halálának elbeszélése. „Meghal”, elmúlik a főhős (ugyancsak váratlanul támadt) szerelme is felesége iránt, amelynek súlyos lelki következményeit is ábrázolja Ulickaja. Az az ember érzése, mintha Ulickaja úgy ábrázolta volna férfihőseit, mint akik mind tudatosan passzív nőket választottak maguknak.  Kukockij akkor  idegenedett el a feleségétől, amikor Jelena önálló véleményt formált, és durván megsérti, amiért nem szült közös gyereket neki, az újszülötteket világra segítő, és az abortusz legalizálásáról a hatalomnak beadványokat író orvos-genetikusnak. Az abortusz körüli személyes vitájukban a nőgyógyász, sőt nemcsak a vesékbe, hanem más szervekbe is (bele)látó férfi szereplő képviseli a liberális álláspontot. Kukockij az illegális magzatelhajtások drámai következményeit is szem előtt tartja, miként azt is, hogy a szóban forgó kérdés egy olyan országban vetődik fel, ahol sem fogamzásgátló szerek, sem óvszerek nem voltak forgalomban az ábrázolt korszakban – a regény cselekménye a szovjethatalom idején játszódik. Ulickaja álláspontja mintha Jelenáéhoz közelítene, fentebb említett interjújában „eredendően tragikus szituáció”-ként értelmezi az abortuszt, s „míg a nőknél erkölcsi döntés, a férfiak esetében nem” – állítja. De felhívja a figyelmet az írónő arra is, hogy Kukockij doktor több jogos szempontot mérlegelt – a kismama és a többi gyermek életét. Ez a nemek között különbséget tevő álláspont adott vonatkozásban részben jogos, de Ulickaja megközelítése leegyszerűsítő is, hiszen az írónő nem szól más, alternatív védekezési formákról. Egyébként Ulickaja több regényhőse számára örömforrás a gyermek létezése a családban.

Ulickaja e regényének fontos témája a genetika és a zsidóság elnyomott helyzetének bemutatása: Kukockij doktor közeli barátja, Ilja Joszifovics Goldberg alakjának megteremtése és  ehhez az alakhoz rendelt nézőpont, világkép, életút és tudományos érdeklődés alkotja e téma kifejtésének alapját. Ulickaja  zseniális, indulatos, meg nem alkuvó természetűnek láttatja hősét, aki emiatt többször is lágerba került. Goldberg  személyes sorsával összefüggésben ábrázolja a háborús évek,  a háborút követő időszak nehézségeit is. Goldberg munkássága végül az Egyesült Államokban teljesedhet ki.

Sztálin halála és a felravatalozása körüli hisztéria is felidéződik a regényben, mégpedig a regénybéli lányok, Kukockij nevelt lánya, Tánya és a családba befogadott iskolatársa, Toma életének fontos fordulópontjaként. A különböző  kulturális háttérrel rendelkező két kislány különbözőféleképpen viszonyult a zsarnok halálához és az iskolai kötelező gyászhoz. Szökésük, hogy Toma ötletére megnézzék a felravatalozást – első nagy közös titkuk lesz. A tömegben érzett szorongás, az  egymásrautaltság érzése érzelmileg közelebb hozza egymáshoz a gyerekeket. Megrendítően ábrázolja az írónő Vaszilisza, a Kukocij családban cselédként alkalmazott hősnő élettörténetét is. Az ő lélektana is pontosan kidolgozott, akárcsak Tánya, szakmájához és szerelméhez fűződő viszonyának, színeváltozásának, illetve  és a szülők házassági drámájának megjelenítése. Kukockij beteg feleségének szorongató álmát is hosszú oldalakon keresztül olvashatjuk, a tudatfolyam harmadik személyű megfogalmazásának érdekes megoldásaként. A regény  teljes második része e belső látomások leírása, amelynek során felidéződik Lev Tolsztoj is műveivel, a férj orvosi munkájának  sok furcsa vonatkozása, a boldog szerelem vágya.  Bár irodalmilag nem egyenletes színvonalon megformált a hosszú látomásos tudatfolyam leírása, a nyomasztó hangulatot ezek a fejezetek sikeresen közvetítik. E nagy rész megalkotásával Ulickaja kulcsot adott Jelena betegségének megértéséhez: mélyen felkavarta a hősnőt férje munkája, elhidegülése. Az írónő azt is láttatta, milyen nehéz megvonni a határt „betegség és egészség, élet és halál” között: Jelena gazdag belső lelki életet él, a környezete számára azonban élő halottnak mutatkozik, túléli  férjét  is. Kukockij doktor pedig alkoholizmusba menekült a politikai hatalommal szemben viselt hiábavaló csatái, házassága válsága, nevelt lánya, Tánya lázadása és halála elől.

Mire jó egy férfi?  

Az Odaadó hívetek, Surik című regényben (2004) a férfi címszereplő érzi olykor elveszettnek magát a vállára nehezedő hétköznapi gondok és az őt körülvevő nők miatt, de fönntartja a tanulással, a munkavállalással  összefüggő, illetve a szabad szerelmi kapcsolatokhoz való jogait a történet egészében, és megismerjük a „női boldogtalanság sivár érzésének” többrendbeli ábrázolását is. A regény cselekményét Surik és felmenői, partnerei fiktív életrajza alkotja, időszerkezete a  huszadik század elejétől – a század végéig tart. Apa nélkül  nőtt föl a főhős, akit a színészi hivatással és szerelmi vágyaival kapcsolatos álmai meghiúsulása miatt  levertté vált édesanyja helyett lényegében nagyanyja  nevelt fel. Erős egyéniség volt a nagymama, ki a gyermek Surik intellektuális érdeklődését is nagy mértékben meghatározta. Majd a nagymama halálával véget ért a gyerekkor is – valamennyi szertartásával együtt, és Ulickaja tabukat kerülve nyíltan fogalmazza meg, miként válik Surik támasz nélkül maradt édesanyja férfitársává: „Az anyja is, a nagyanyja is születésétől  kezdve  tiszteletben tartották Surik férfiúi magánéletét. A férfiélet számukra titok volt, sőt mi több, szent titokzatosság, és türelmetlenül várták, hogy egy szép napon az ő Surikjuk egyszer csak felnőtt Korn lesz: komoly, megbízható férfi, akinek nagy, erős álla van, és uralkodik a környező ostoba világ felett, amelyikben minden láthatóan eltörött, szétfolyt, tönkrement, és mindezt csak egy férfikéz volt képes rendbe hozni, legyőzni vagy éppen újrateremteni”. Ez az idézet arról is tanúskodik, hogy az elbeszélő szólamban miként van jelen a hősök nézőpontja, és persze arról is, miként várják el a családtagok, akárcsak a későbbi nők a főhőstől, hogy egyáltalán nem  felhőtlen világukban hagyományos férfimagatartást képviseljen. Surik szexuális életét persze – az anyja elől nagyrészt titkolva  – más nőkkel intézi már kamaszkorától kezdve. Első és egyetlen ifjúkori igaz szerelme elutazását  követően, mindig a nők kezdeményezik a vele való kapcsolatot, őt pedig gyakran  a sajnálat vezérli a kapcsolat létrejöttében, olykor fenntartásában. Párhuzamos viszonyaiból nemcsak az világlik ki, hogy férfiként a belső függetlenségét igyekszik megőrizni minden tekintetben, hanem az is, hogy  bár bizonyos nők már önállóbban gondolkodnak a regény világában, az Izraelbe emigrált első szerelmén és az őt idéző francia vendéglányon kívül mindegyik rászorul a támogatására, nem sikerül maradéktalanul megteremteniük önállóságukat. Nem tudnak függetlenül élni, dolgozni, szeretni, ehelyett gyógyíthatatlan betegség okozta halál, pszichózis, öngyilkosság, súlyos kompromisszumok jutnak osztályrészükül. Igaz ez Surik édesanyja, Verocska életének vonatkozásában is: távoli szerelme körüli bizonytalansága, majd a szeretője halála következtében feladta a hivatását.  Miként Ulickaja korábbi műveiben, e regényében is egyik fontos problémaként fogalmazódik meg, hogy hiányoznak a tanult nők igényeinek megfelelő férfiak az ábrázolt korszak világából. A történetmondó  pontos  lélekábrázolással kíséri végig hősei sorsát, bemutatva miként próbálnak tanult hősei függetlenedni a háború és a  politikai változások okozta nehézségektől. Ezenközben arról is képet alkothatunk, milyen fajgyűlölet uralkodott a Szovjetunióban, milyen erőszakos módon igyekeztek meghatározni a körzeti párttitkárok a családjuk, környezetük sorsát, milyen társadalmi különbségek léteztek akkoriban is, és hogy milyen nehéz dolog volt a mobilitás. A Moszkvától távoli vidéken, Akmolinszkban született és a „Mengyelejevkán”, a kémiai tudományok moszkvai főiskoláján Surikkal egy évfolyamra járó Alja sorsa pedig azt példázza, milyen erőfeszítések és kemény tanulás, munka  árán verekedhette ki magát  rémes szociális helyzetéből ez a fiatal lány, és csak házasság biztosíthatta azt, hogy vágyai színhelyén, Moszkvában éljen. A „Mengyelejevka” egyébként, mint ezt Ulickaja is megfogalmazza könyvében, a szovjet korszakban hátrányos helyzetű és zsidó származású fiatalok liberális tanintézménye volt, olyan diákok jártak oda, akiket a tudományegyetemekre származásuk nem vettek fel.

New York, New York!

Ulickaja az időről szóló szövegének nevezte a New Yorkban játszódó Vidám temetés című kisregényét (2002), amelyet feltehetően az Egyesült Államokban tett látogatásai alkalmával megismert sorsok és saját élményei ihletettek. A regény cselekménye mindössze néhány nap, de a szereplők bemutatása, a hősök emlékei kitágítják a történet idejét. Az amerikai város pezsgő élete, a benne tapasztalható sokféleség – az orosz emigránsok szemével – így is meghatározhatjuk a könyv témáját. De a művészlét és a művészet  befogadása, a betegség, a halál, a szerelem, a házasság  és az erotika, a hit és a hitetlenség,  a nemzedékek konfliktusa szintén témája a kisregénynek, miként a nőkérdés is. A történetben Ulik, a tehetséges orosz-zsidó emigráns festőművész főhős élete, betegsége és halála határozza meg a környezete életét. Haldoklásakor műteremlakásában összegyűlnek szerelmei, és e nők hozzátartozói, hogy segítsék, gondozzák, búcsút vegyenek tőle, és egymáshoz is közelebb kerüljenek. Ulickaja finom, ironikus lélektani ábrázolással mutatja be emigráns hőseit, az őket összekötő szálakat és az Alik halálához vezető utat. A főhős betegségének  ábrázolása során  az orosz emigráns orvosok különböző amerikai szakmai pályafutásairól is olvashatunk, miként azzal is szembesül az olvasó, hogy miként fogalmazódik meg az ortodox zsidó vallásfilozófia és a keresztény gondolkodás reprezentatív képviselőinek álláspontja egy alapvetően vallástalan, ateista közegben. Ulickaja eljárását a Varázshegy filozófiai vitáinak parafrázisaként is olvashatjuk. Az írónő nagyon nyíltan  mutat be egymással ütköző álláspontokat, felvillantva ezenközben a férfi-női lélekkel és ésszel  kapcsolatos hagyományos és újszerűbb megközelítéseket, a tradíciók gyengülésének problémáit, jól érzékeltetve ez utóbbi kérdéskör tükrében azt, hogy mennyire kérdéses a történetben szereplő művelt rabbinak a nőkkel kapcsolatos álláspontja.  

Ki  a zsidó – itt és ott?

Ulickaja Daniel Stein, a tolmács  című áldokumentum-regényében (2006) fogalmazta meg leghatározottabban álláspontját a zsidókérdéssel, az előítéletekkel, a huszadik század máig feldolgozatlan drámai eseményeivel kapcsolatban. A könyv idén áprilisban, a könyvfesztivál díszvendégének tiszteletére jelenik meg magyarul Morcsányi Géza fordításában. A művet kollázsnak nevezi szerzője: a szereplők által írt levelek, naplórészletek, táviratok, előadások, szóbeli beszélgetések magnófelvételének leírt változata, Haifa városának turisztikai leírása, újságcikkek, Ulickajától származó kommentárok, a saját levélváltásai  olvashatók a kötetben. Különböző időpontokban keltezett,  különböző fiktív szerzőnek tulajdonított  szövegek követik tehát egymást, és maga a szerző is szereplőjévé válik a regényének. Az időrendet, az események és a hősök egymáshoz fűződő viszonyát az olvasónak kell a fejében összeraknia. A levelek, írásos anyagok szokványos, ismétlődő  formái (hely, idő, megszólítás, búcsúzás, stb.) némileg monotonná teszik, illetve meg-megakasztják  az olvasást. Ennek ellenére eljárásával az írónő mégis állandó nézőpontváltást tesz lehetővé, ily módon téve érdekessé a befogadás folyamatát. Az elbeszélő szerep látszólag mintha elenyészne – pontosabban mintha a szerkesztés műveletére korlátozódna csupán, holott a szerzői kommentárokból is tudni lehet, hogy nagyrészt  a szerző  képzeletén és eszmefuttásain alapszik a mű, a szövegek minden sorát ő fogalmazta meg a megismert emberi sorsok, történelmi, politikai események, könyvek, dokumentumok alapján. Részben a keresztény hitre áttért, utóbb Lengyelországból Izraelbe kivándorolt sok zsidó életét megmentő szerzetes, Oswald Rufeisen szóbeli közlései és a róla az Egyesült Államokban megjelent monográfia, részben mások elbeszélései és történeti munkák, illetve benyomásai, gondolatai fantáziája alapján dolgozott az írónő. Hősei azonban teremtett hősök. A dokumentum-jelleg imitálásával és a föntebb említett műfajok felhasználásával dolgozva mintegy az „élethez közelíti” az írás aktusát. Annál is inkább, mert korunk és a közelmúlt nagyon sok égetően fontos  kérdését veti fel e sokszereplős, sok nézőpontot bemutató kötetben. Sem e kérdések sokaságának, sem pedig Daniel Stein regényhős és (az „ihlető” személy, Oswald Rufeisen) drámai életútjának részletes bemutatására, sem a többi szereplőt foglalkoztató gondok felvillantására ehelyütt nem vállalkozhatok,  hadd olvassa a felfedezés örömével a leendő magyar befogadó Ulickaja új könyvét. Csak röviden jelzem, hogy véleményem szerint a szerző nagyon problematikusnak látja mai világunkban az ún. „zsidókérdés” alakulását, az arabok, palesztinok helyzetét, Izrael létét, a vallások, kultúrák együttélésének a kérdését. Pontosabban okosan jelzi, hogy az identitások meghatározása nagyon kérdéses és az uralkodó politikai szólamok függvénye is, függetlenül a személyes indíttatású önmeghatározásoktól. Pedig egyszerre többféle identitás lehetséges, miközben bármely politikai rendszer, a különféle egyházi hierarchiák irányadó személyiségei kevéssé tolerálják az egyéni választásokat. Az identitás nem csak a hagyomány és politikai rendszer által adott, identitásunkat választhatjuk is, és e választásunk alapján cselekszünk. Sok eddig elhallgatott igazság, vagy az érintett helyeken kisebbségben lévő vélemény feltárásával és kimondásával Ulickaja hozzásegíti olvasóját ahhoz, hogy szembenézzen a huszadik századi diktatúrákkal, különféle közösségek nemzeti önképével. Így például azzal, hogy a Gestapót Kelet-Európában támogatták különféle helyi erők, hogy a Szovjetunió szerepet játszott  a balti államok függetlenségének elvesztésében, hogy Izrael állam olykor megtagadja a máshitűek számára a származás, az odatartozás elismerését. A mű egyes szövegei arra is rávilágítanak, hogy a katolikus egyház egyetemes jellege is felettébb kérdéses, miként arra is, hogy Lengyelországban 1945 után is voltak pogromok. A gettóban született, a német megszállás és zsidóüldözések elől menekülő, szüleik elvesztése, sztálini lágerba kerülése miatt gyermekotthonban nevelkedett zsidó gyermekek sorsának  nehézségeiről is írnak a fiktív levélírók. A politikai jellegű, egységesítő és egyben uralmi viszonyokat újrateremtő nyelv érvényét vesztette Ulickaja számára, ezért is fordult a személyes hangnemű levélműfajhoz. Az írónő az emlékezés prózapoétikájának megteremtésével a visszatekintés, az önmegismerés és helykeresés nehéz útját is végigjáratja hőseivel. A gyerekkori trauma feldolgozása azonban nagyon nehéz, a hősök felnőttkorukban is  szüleikhez, eredeti és választott hazájukhoz fűződő bonyolult viszonyukat  próbálják tisztázni. Megismerjük a levelezésből a feltétel nélküli hű kommunista lét és múlt személyiségtorzító hatásait, a zsidóság önmeghatározásának nehézségeit, a második világháború utáni nyugat-németországi múltfeldolgozás pozitív jelenségeit, a vallási türelem kérdéseit, miként azt is, hogy miért nehéz katolikus arabnak, lengyelnek lenni a Szent Földön, vagy a kelet-európai zsidóüldözések elől menekülve olyan más hitet választott zsidó emberként élni, akihez már nem áll közel a judaizmus vallása és hagyománya. Felvetődik a könyvben az a kérdés is, hogy létezhet-e a vallások, hitek békés  együttélése. Ulickaja válasza – nemleges, mégpedig a politikai diskurzus negatív hatásai miatt képzelhető el nehezen a kultúrák közötti béke. Személyes, önálló döntések sorából következhetnek csak a közeledések. És természetesen a könyv legfontosabb kérdése az, hogy milyen humánus magatartás képzelhető el az embertelen diktatúrában, miként lehet másokon segíteni a létező – gyakran rémes – politikai csatornák igénybevételével, és ezenközben miként maradhat erkölcsös az egyes  ember.

Az is egy újfajta irodalomszemléletre utal, ahogyan Ludmila Ulickaja köszönetet mond azoknak, akik könyvei megírása közben vagy után tanácsaikkal, megfigyeléseikkel segítették a szövegek végleges formájának létrejöttét. Az Odaadó hívetek, Surik című regény előtt is rövid köszönetnyilvánítás áll, a Daniel Stein, a tolmács című dokumentumregénynek pedig szerves részét alkotja hat „magánlevél”, melyeket Ulickaja barátnőjéhez, a mű első olvasójához, Jelena Kosztyukovicshoz intézett, és amelyek a könyv egyes részeit zárják. Ezekben a levelekben az írónő  őszintén beszámol a regény megírásának nehézségeiről, kételyeiről, a felvetett témákkal kapcsolatos személyes véleményéről, ellenérzéseiről, érzelmeiről, az intellektuális, mentális  terhelés által kiváltott betegségeiről. A regényhez írt utószavának nagyobbik része pedig köszönetnyilvánítás, amelyben megemlíti mindazokat, akik dokumentumokkal, szóbeli közlésekkel, olvasással, vagy más módon segítették és támogatták a könyv megszületését. Ez azért nagyon fontos és ritka adalék, mert segíti annak megértését, milyen összetett feladat az írói munka, és hogy az alkotó ember is érző lény, vívódik, segítségre szorul, és nem mindentudó.

Ludmila Ulickaja A kiválasztott nép című, 1991-ben megjelent elbeszélését tartja az egyik legkedvesebb szövegének. Ez a novella szintén az írónő szociális érzékenységéről tanúskodik: a szöveg kolduló nők sorsát mutatja be kedves iróniával és megértéssel. Magyarul a Se apák, se fiúk című („gender” – szempontból a novellának ellentmondó) gyűjteményes kötetben jelent meg ez az elbeszélés. A magyar kiadásban a novella bevezetéseképpen a válogatók közölték Ulickaja egy rövid jegyzetét is, ebben „egyetlen könyv” írójaként szólal meg, olyan emberként, aki „nagy formátumú, csodálatos emberek” alakjának, sorsának „őrzője”, „gazdája”.

Jó olvasást kívánok Ulickaja könyveihez! Ne feledjék, hogy most jelent meg a Kukockij esetei című mű újabb kiadása a Magvető Kiadó jóvoltából, és hogy áprilistól a Stein-könyv magyar változatához is hozzájuthatnak!
 
******
 
Ljudmila Ulickaja műveinek magyar kiadásai:

Életművésznők: Magvető, Budapest, 2004. Goretity József fordítása.

Szonyecska. Magvető Kiadó 2006. V. Gilbert Edit fordítása

Odaadó hívetek, Surik. Magvető Budapest, 2007. Fordította: Goretity József

Médea és gyermekei. Magvető, Budapest, 2003. V. Gilbert Edit  és Goretity József fordítása

Kukocij esetei. Európa Könyvkiadó, Budapest,  2003. Fordította: V. Gilbert Edit  és Goretity József.

A kiválasztott nép. (Novella) –Se apák, se fiúk. Poszt szovjet dekameron. Válogatta és a jegyzeteket írta: Kiss Ilona és M. Nagy Miklós. Osiris/2000, Budapest, 1995. 99-113.o. Ulickaja szövegét fordította:  Lacházi Aranka.

Kukockij esetei. (Új kiadás). Magvető, Budapest, 2008. Fordította: V. Gilbert Edit  és Goretity József.

Irodalomjegyzék:

E Fehér Pál: Egy karmelita zsidó. 168 óra. Budapest, 2007. december 6.

Gyürky Katalin:  Támogatás előszóval. Új Könyvpiac. Hírek.  2009.02. 18.

Gyürky Katalin: A Sophia-tantól Szonyecskáig. Ljudmila Ulickaja: Szonyecska.  Jelenkor, 2007. október, 1100-1103.o.

Karafiáth Orsolya interjúja Ljudmila Ulickajával: Magyar Narancs, XVI. évfolyam 43. szám. 2004. 10.21. Kultúra rovat, Interjú

Lévai Balázs: Bestseller – a világ nyitott könyv. Világirodalmi beszélgetések.  „Hamupipőke én vagyok. Ljudmila Ulickaja.” Európa, Budapest, 2004. 335-378.o.

Molnár Zsófia recenziója Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényéről Magyar Narancs, XIX. évfolyam, 03.szám, 2007, január 18. Kultúra kritika rovat.

Szűcs Terézia: Művészet és / vagy teurgia: Nagyvilág, 2001/1. 15–17.o.

Vári Erzsébet