Tudósítás – 2009. március 14.

József Attila-díjasok 2009-ben – I.

Tudósítás–2009. március 14.

Tudósítás

József Attila-díjasok 2009-ben – I.
"A [...] pusztán irodalminál, sőt a pusztán kulturálisnál is mélyebb, tágasabb és dialogikusabb szellemi-művészeti közegre, hierarchikusan értékelő és átértékelő „értelmezőközösségre” van szükség." - Az idei József Attila-díjasokkal készítettünk rövid interjúkat - sorozatunk első részét olvashatják.

Petőfiék, ponyvairodalom, „aknamező” stb. - Lövétei Lázár László

Litera: A Két szék között című köteted jelent meg utoljára: ebben számos persziflázs és hommage is olvasható. Kik azok, akiket mestereidnek érzel, akik hatottak rád, ha csak írásaikkal, versesköteteikkel is, s kik azok, akiket ma szívesen olvasol?

Lövétei Lázár László: Petőfi Szabadság, szerelem című rongyos, piros, puha borítójú kötete ma is ott van Lövétén a ruhásszekrény tetején. Ebből gyanítom, hogy már kölyökként is olvashattam Petőfit... „Költői pályám” további alakulását nagymértékben befolyásolta, hogy milyen könyv volt kapható a lövétei trafikban vagy a székelyudvarhelyi könyvesüzletben. Volt például egy nagyon intenzív Sütő István-korszakom (1987-ben jelent meg a tragikus körülmények elhunyt költő én, Dániel című posztumusz kötete). családi porcelán című gyönyörű versét máig sem nőttem ki, néha a legváratlanabb helyzetekben jut eszembe. Íme, néhány sor a versből: „bennem olyan szép és régi az a szándék / teáskannának vagy tányérnak lenni / messzi idegenből érkezett ajándék / s tudnék a kezétől bár fölmelegedni”. 1988 környékén, Nagy László Gyöngyszoknyájának hatására (ma is úgy gondolom, hogy ez a magyar irodalom egyik legnagyobb verse) én is hosszúverseket írtam. Aztán következett egy éles cezúra: két év Műszaki Egyetem Kolozsváron, differenciál-egyenlettel, speciális matematikával, relativitás-elmélettel, Mengyelejev-táblázattal, vas-szén diagrammal és egyebekkel. 1992 nyarán vettem meg Csíkszeredában Kukorelly Manière című kötetét, amelyben egészen furcsa versnyelvvel találkoztam. Aztán Kemény Istvánt és Térey Jánost olvastam, hatásuk pontosan kiolvasható az első kötetemből. Majd ismét egy éles cezúra következett: a Két szék között, amelyben előkerült Arany János, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Babits, Dsida, Jékely, Petri is. Most épp Vergiliust és Theokritoszt tanulom, a következő kötetemhez van szükségem rájuk.

Litera: Ez második kérdésünk, min dolgozol éppen és mikorra várható új köteted?

Lövétei Lázár László: Nemrég jelent meg Arany versek címmel egy vékonyka, „ponyvára” szánt „szórólapom”, amelynek segítségével Aranyt próbálom népszerűsíteni az erdélyi magyar diákok között (is). És írnám az eclogákat, ha időközben nem bizonytalanodtam volna el... Jövőre az Erdélyi Híradó Kiadó csinál nekem egy vékony, szigorúan megrostált, Válogatott és új versek alcímű kötetet. József Attila Medvetáncában hetvenegynéhány vers volt, az enyémben sem lesz több...

*********

Felszólítás határátlépésre – Radics Viktória

Litera: Délszláv nyelvekből fordítasz, Danilo Kišről írtál monográfiát, Dubravka Ugrešić regényeit fordítottad többek között, s szabadúszó műfordítóként és kritikusként fontos feladatodnak tartottad a délszláv és a magyar kultúra közötti közvetítést. Életidőd nagyjából felét a Vajdaságban, második felét Magyarországon töltötted. Hogy látod, mennyiben, milyen irányba változott a kultúrák közötti kapcsolat, mennyire sikerül integrálni egymásba e kettőt, hol vannak eltérések és mik azok a pontok, ahol a kapcsolat erős?

Radics Viktória: Nem kevesen vagyunk, írók, újságírók, művészek, akik a több nyelv és több kultúra, a balkáni és a közép-európai mentalitás keveredéséről, és rövid ideig talán még a szabadgondolkodásáról is híres Vajdaságból települtünk át Magyarországra. A mindmáig otthon élő és dolgozó kollégáinkkal együtt folyamatosan sokat tettünk és teszünk a délszláv és a magyar kultúra közötti kapcsolatok elevenen tartása és megújítása érdekében – nem programszerűen vagy a projektek pénzszagától csábítva, hanem egyszerűen csak azért, mert ez nekünk így természetes, hiszen többnyire kétnyelvűek vagyunk, és a háború meg az elszakadások ellenére a kulturális gyökereink talán viszonylag épen maradtak, illetve sérüléseik begyógyíthatók. Én nap mint nap e két (nem is két, hanem több) kultúra és nyelv körmetszetében élek, bennem tehát a kettő (ami sokkal több, mint kettő) egybefügg és a személyiségembe is jóféleképpen integrálódik, azt hiszem – ezen túl nem sok integrális vonásom van, és ezt sem nyugvásként kell elképzelni, hanem szüntelen munkaként és erőfeszítésként, elsősorban a saját romlandó épségem érdekében, másodjára pedig azért, mert szeretem ezeket a nyelveket, miként az anyanyelvemet is, és polifón vagyok. Bennem tehát eltéphetetlen a kapcsolat, minél öregebb vagyok, annál szorosabb, a honi kultúrában azonban lanyha az érdeklődés úgy a szomszéd kultúrák, mint a határon túli magyar irodalmak iránt, mert ez itt még mindig nem elég nyitott világ, itt most is erős a monokulturális hajlam és nem múlik el a xenofóbia. Noha pont a történelmünk szólítana fel a nemzeti fixációkból való kilépésre és a határátlépésekre, meg a kulturális eltérések közötti ugrándozásra. Ámde mivel például az egyetlen magyar irodalmi folyóirat, mely számról számra átlép dél felé a határon, a Vajdaságból áttelepült Ex Symposion, az idén nem kapott támogatást az NKA-tól és elhalásra van ítélve; mivel nem könnyű publikációs teret találni a fordítások számára, mivel a kiadók gazdasági okokból nem szeretik az ilyen kis irodalmakat, mint amilyenekkel én is foglalkozom, manapság a délszláv–magyar és a magyarországi–vajdasági kulturális–irodalmi–művészeti kapcsolatok gyöngécskének mondhatók. És nemcsak a pénz, a kedv s a kíváncsiság is hiányzik… kedvetlen egy ország vagyunk.

Litera: Szépprózát, novellákat és tárcákat is írsz. Dolgozol-e nagyobb lélegzetvételű saját munkán, mikorra várhatunk tőled saját kötetet?

Radics Viktória: Esszéim és kritikáim százszámra hevernek szerte-szét, ahhoz azonban, hogy összeszedjem, korrigáljam és kiadásra előkészítsem őket, idő kellene bőségesen, lehetőség az elmélyülésre (nem csak önmagamban), a koncentrációra, mivel azonban én állástalan és magányos szabadúszó vagyok, aki adófizető napszámosnőként tengődik, meg kell ismételnem a banalitást, amit mindenki tud: ebben az országban nincs mód a komoly és aprólékos, igazán odaadó és pontos, időigényes szellemi munkára. Lassan már az olvasásra sem. És nehéz megtalálni a módját annak is, hogy egy író részt vegyen a „közösben”, hogy ihletet adjon és kapjon. Kit érdekel… Mi, közírók, mi a derékhad annyira alul vagyunk fizetve, a mi munkánk, akik nem a reprezentatív színtéren dolgozunk, hanem a „bányában”, oly megalázón kevésre van taksálva (hiszen a honorárium, ha van, inkább „kegydíj”, semmint a munka bére), hogy sajnos a túlélésen kell törni a fejünket, ráadásul félni kell, folyton félni – szabadon alkotni így, Damoklész kardjával a fejünk fölött, lehetetlen. Kimondott szépprózai szövegem – bár én az esszét is „úgy” írom --, jóval kevesebb van a száznál, és lásd mint fentebb. Túl kell élni még a májust is, mely az APEH hónapja. Más semmi jövőképpel nem rendelkezem. Lélegzetvételeim rövidek és rémültek. Az az igazság, hogy a szó szoros értelmében kétségbeesett vagyok. De azért őszre, ha megadatna egy szabad nyár, árnyékban – most, hogy megkérdeztél, nem sok kell már a döntéshez: csinálok egy könyvet, esszét-prózát, azért is.

*********

Az átértékelő szabadság-igény fontossága – Tábor Ádám

Litera: Az Állam és Irodalom című cikkében írja: "Írói munkámmal mindig egyenrangúan fontosnak tartottam egy szellemi alapállásommal rokon szellemi-irodalmi mozgalomban történő részvételt vagy ilyen mozgalom létrehozását." (Beszélő). Ez a gondolat egész életében kulcsfontosságú volt. Az Örley Kör, ezt is írja valahol, mára inkább társadalmi szerep nélküli baráti társasággá alakult át, a Lélegzet kapcsán pedig "ellenmérgezett szellemi atmoszféráról" beszél. Ma is ugyanolyan fontos ez? Vagy kellene, hogy fontos legyen?

Tábor Ádám: Az írás szabadsága és szabad, független „metaliteráris” szellemi-irodalmi mozgalmak animálása, a részvételem bennük nem csak számomra volt fontos. Ellentétes előjellel a szabadság ellenségeinek is. A hetvenes évek végéig ezért közölték csak szökőévenként egy-egy versemet, első kötetem pedig ezért jelenhetett meg csupán 1982-ben. Irodalmi díjakat – a Weöres Sándortól 23 évesen kapott Pásztor Béla-díj kivételével – tavalyelőttig hasonló okból nem kaptam: előbb a politikai, később az irodalmi monopóliumok miatt, amelyek élből a szabadság ellenségei. Az utóbbi években végre az irodalom intézményrendszere is pluralizálódott. Persze ma is az "ellenmérgezett szellemi atmoszféra" a valóban életfontosságú. Szerencsémre én továbbra is részesülök belőle – jelentős részben épp az Örley Kör utód-asztaltársaságánál, Földényi F. Lászlónak, Surányi Lászlónak, Ungváry Rudolfnak és másoknak köszönhetően.
 
Litera: A Tíz tézis a költészetről (Lélegzet IX. c. költői est, 1984) egyik tézise így hangzik: "Ahol a szó nem ölt testet, ott előbb-utóbb tapinthatóvá válik a félelem." Ez a gondolat talán ma fontosabb, mint valaha. Ma mit gondol erről? Mennyiben változott a költészet, az irodalom szerepe az elmúlt évtizedekben?

Tábor Ádám: A diktatúra fojtott légkörében a Lélegzet élő-folyóirat számai, majd az Örley Kör összejövetelei és hajóútjai – habár összesen maximum 700 főt érhettek el – természetesen sokkal nagyobbat szóltak szellemi-irodalmi ellenzékiségük, komprimáltságuk (sűrűségük, tisztaságuk), ritkaság-értékük és társadalmi szerepük okán, mint a demokráciában a nyilvános irodalmi események többsége. Persze, ha a gyűlöletbeszéd és félelemkeltés ölt még inkább testet Magyarországon, akkor újra lehet verseknek, irodalomnak társadalmi értelemben is ellenmérgező funkciója – de a vélemény- és sajtószabadság közegében a média-, politikusi, publicisztikai és jogvédő megnyilvánulásokhoz képest akkor is csak másodlagos hatókörű.
Ráadásul a demokráciát megelőzően a posztmodern korába is beléptünk, és ez a másik és alapvető oka annak, hogy az elmúlt évtizedekben – a közben megszületett számos kitűnő mű ellenére – az irodalom szorongásoldó szerepe nálunk is leértékelődött. Az emberek egyrészt inkább filmet néznek, a fiatalabbak rockdalokat hallgatnak, másrészt a posztmodern irodalomból és művészetből hiányzik az az átértékelő szabadság-igény, amely a romantikától az avantgárdig megvolt. Csupán egymással mellérendelő viszonyban álló értékeket ismer, iróniát és univerzális retrót. A posztmodernen túllépő irodalmi forradalomhoz viszont a pusztán irodalminál, sőt a pusztán kulturálisnál is mélyebb, tágasabb és dialogikusabb szellemi-művészeti közegre, hierarchikusan értékelő és átértékelő „értelmezőközösségre” van szükség.

********

„Nem csináltam semmi rosszat.” - Solymosi Bálint

Litera: Nem voltál soha az irodalom mainstreamjében, nem is kívánkoztál oda. Díjakkal sem halmoztak el eddig. Mennyire tölt el megelégedéssel egy ilyen elismerés?

Solymosi Bálint: Mit érzel? Magamtól is rákérdezek újból és egyre újból; az érzés most, hogy díjat kapok és egyúttal a litera.hu megtisztelő kérdésére is válaszolhatok, éppen a másnaposság nem minden fájdalomtól mentes, nem is felhőtlen, ám felelőtlen és majdnem merőben gátlástalan érzetére hasonlít, egy megbízhatatlan valaki gyötrelmes vidámságára, tehát mindenekelőtt egy szabad és felszabadult érzés, azzal a szintén a másnaposságra emlékeztető lelkiismereti kérdéssel, hogy mit csináltam?! Nem is a lelkiismeret szólal meg valójában, és nem is az emlékezni akarás, hanem az: nem okvetlen izgatna (el is hiszem!), ha mást nem érdekelne. Adódik tehát jelen pillanatban ez a gyermekien félős válasz – nem csináltam semmi rosszat; ezek szerint, sőt, talán valami jót sikeredett összehozni. Na és miért nem érdekelne, hogy mit csináltam? Azért nem érdekelne, miután nem a saját történeteim iránt vagyok „égő szerelemmel”, hanem mert nem szeretném visszavonandó eseménynek tudni a fennálló „köztörvények” alapján, így afféle diszkréció ez nálam; folyamatos önsorsféltés (mely helytelenül önsorsrontás is lehet). Ilyestől hogy mennyire menthet meg valakit a respektus, azt ki tudja. Szóval, nekem már most olyasmi ez a díj, mintha haldokolnék, ami nem jelent mást az én esetemben, mint hogy a csodával határos mód rendkívül jól viselem. (Ez nem igaz.) Egyébként meg nagy valószínűséggel olyasmiről lehet szó (a kérdésben említett helyzetre reflektálva), hogy a kritikai figyelem időről időre irányt vált vagy elkalandozik, avagy a legjobb esetben kalandozik, na hát ez utóbbinál többet nem kívánhat az ember.

Litera: Ha jól tudom, a versesköteteden dolgozol. Az ún. Annaverseken. Keserűen elégikus a hang ezekben a futamokban. Milyen életkori és/vagy poétikai konzekvenciák vonhatók le belőlük?

Solymosi Bálint: Ahogy mondják, az idővel való szembenézés volna, melynek konzekvenciája nincs, a puszta öregkor gyakorlatán kívül. Amúgy meg, kezdjük újból és egyre újból. Mit csinálok? Tényleg csak azért érdekes, mert különben érthetően nem csábít ennek, vagyis az elmúlásnak a hozama, már amennyiben, szemérmesen kérdezve, volna ilyen. Ugyanakkor igazából minden másban csak így lehetek érdekelt, hogy előbb meg kell tennem a magam köreit, különben nem fog más izgatni; feltehetően az, hogy mit csinálnak a szeretteim, a nekem kedves illetve fontos emberek. Így alakultak (ki) az Annaversek is. Ezeknek már csak egynéhány darabja várat magára, aztán kész. Nem új keletűen olyan vonalat követek, amely személyes és exkluzív, drámaian szituált és humoros nyelvezetű, megszólalását (és nem tárgyát) tekintve hasonló esetleg, most jut eszembe ez a néhány név, afféle utólagos minta tehát, Catullus, Shakespeare, Mandelstam vagy Holan, a sort nem folytatva, költeményeinek hangjára. Ez a versciklus volna a záró darabja egyébként egy válogatott és gyűjteményes verseskönyvnek, amelynek vele és általa a végére értem, tehát úgymond kiadásra vár. A szerkesztéssel párhuzamosan elkezdtem egy regénynek az előkészítését is, pl. könyv- és levéltári munka. És vázlatolás. Skiccek.

--------

A mai napon díjazottak teljes listáját ide kattintva olvashatják el.