Tudósítás – 2009. október 2.

Janus Pannonius és az Internet

...avagy a véletlen dicsérete

Tudósítás–2009. október 2.

Tudósítás

...avagy a véletlen dicsérete
551 sornyi, eddig ismeretlen, latin nyelvű Janus Pannonius-szövegre bukkant Szentmártoni Szabó Géza reneszánszkutató. A tudományos szenzációt szeptember 30-án jelentette be az Akadémia Irodalomtudományi Intézetében. - Sárközi Éva beszámolóját olvashatják.

Tegnapelőtt délután kissé zavart, ellenben rendkívül titokzatos képpel állított be az ELTE irodalom szakos könyvtárába Szentmártoni Szabó Géza. A 15-17. századi magyar irodalom jeles kutatója egy paksamétát szorongatott a kezében, és halkan szidta az intézeti fénymásológépet. Amikor felajánlottam, hogy szívesen segítek rajta, adja csak ide, amit hozott, s már nyúltam is felé, hátrahőkölt, és a papírokat a szívére szorítva fejezte ki azon óhaját, hogy majd inkább ő kezeli a fénymásolót. De ahelyett, hogy a lapokat – szöveggel felfelé – az adagolóba helyezte volna, egyesével kezdte az üvegre tenni őket, villámgyorsan lecsukdosva a szerkentyű fedelét, hogy még véletlenül se pillanthassam meg, mit másol.

Miután sikeresen felkeltette az érdeklődésemet, óvatosan faggatni kezdtem, vajon miről is van szó, mire ő az Internet szó etimológiájáról kezdett előadásba, melybe belekeverte Janus Pannoniust is. Majd átnyújtott egy meghívót, ami a dolgot még homályosabbá volt hivatott tenni. Aztán tett egy olyasfajta megjegyzést is, hogy az előadásán legalább százan lesznek, amin igencsak meglepődtem, tekintettel arra, hogy ez szinte példa nélküli lenne egy régi magyaros vitaülés esetén.

Szeptember 30-án, szerdán délután négy órára az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének olvasóterme zsúfolásig megtelt. Az előadói asztalnál az osztály vezetője, Jankovics József ült, ajkán rejtelmes mosollyal, mellette Szentmártoni Szabó Géza állt s – a későn érkezőkkel mit sem törődve –, pontban négykor belevágott mondanivalójába. A közönség hosszú percekig nem ocsúdott fel a meglepetéséből, mert Szabó Géza azzal kezdte, hogy ha valaki egy hegyen járva megbotlik és a szakadékba gurul, annak vajon az az oka, hogy megbotlott, vagy a gravitáció, vagy a véletlen, vagy micsoda. Persze az előadó, a jelenlévők klasszikus műveltségére számítva tette meg fejtegetését a véletlenről, hiszen Démokritosz, sőt már Leukipposz óta tudjuk, hogy semmi sem történik vaktában, hanem minden értelmes okból és szükségszerűség okán.

De ekkor még igen távol álltunk attól, hogy megtudjuk, miért csődítette össze Szentmártoni Szabó a magyar irodalomtudomány krémjét. Először végighallgattuk a neves Balassi-kutató életútját saját előadásában, majd megtudhattuk, hogyan került kapcsolatba a számítástechnikával, és hányszor járt eddig Nápolyban, továbbá, hogy milyen relikviákat tart íróasztalán. A szónoklat egyes elemei elkezdtek manifesztálódni az asztalon, tudósunk ugyanis, mint bűvész kalapból a nyulat, Nápoly-látképet, kis palackban forrásvizet, egyebeket szedegetett elő, így próbálván életközelivé hozni a száraz tudományt. A dolog már lassan húsz perce zajlott ebben a szórakoztató mederben, amikor hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy miről van szó, s az is, hogy mindez valóban szenzáció, s nemcsak tudományos szempontból.

De én még egy kicsit csigáznám az olvasó érdeklődését, egyrészt, hogy legalább közelítőleg átélhesse a várakozásnak azt a feszültségét, amit a jelenlévők éreztek, másrészt mert feltételezem, hogy nem mindenki képzett reneszánszkutató.

Janus Pannonius műveinek kritikai kiadása még nem készült el, bár ezt már Huszti József 1931-ben, Pécsett megjelent monográfiája is igen nehezményezte, de az azóta elhunyt V. Kovács Sándor először 1972-ben, majd kibővítve, 1987-ben közrebocsájtotta a szerző összegyűjtött munkáit a Tankönyvkiadó gondozásában. Az első kiadás előszava még csak annak az örömnek adott hangot, hogy a nagy humanista költeményei végre ötszáz év után megjelenhettek latinul és magyar fordításban is, de a második kiadásban a szerkesztő már kijelenti, hogy az összkiadás teljes, újabb Janus-szövegek előbukkanására aligha számíthatunk. Azóta eltelt 22 év, és valóban nem került elő eddig ismeretlen Janus Pannonius szöveg, bár tekintettel arra, hogy a klasszika filológia malmai igen lassan őrölnek – az előző gyűjteményes kiadás 1784-ben látott napvilágot –, a kijelentés kissé elhamarkodottnak tűnik.

Janus Pannonius, itáliai utazásai során, 1458 júniusában meglátogatta a Ferogna-forrást, s ezt egy Feronia istennőről szóló latin elégiában meg is örökítette, mely ténynek később még jelentősége lesz. E forráshoz Szentmártoni Szabó Géza is elzarándokolt, sőt hozott is belőle, egy kis félliteres műanyag flakonban, ez volt az a bizonyos palack víz, melyet előadásának egy dramaturgiailag jelentős pontján kitett az asztalra. A vizet, no nem ezt, hanem a szónoknak kitett pohár vizet egy széles gesztusával sikerült magára borítania, mely poén onnantól fogva végigvonult a történeten.

Van Janusnak egy epikus költeménye, mely már a V. Kovács Sándori Janus kiadás megjelenése pillanatában megbillegtette azt a teóriát, hogy a jelen kötet teljes. Mégpedig a Dicsőítő ének Renatusra címen ismertté vált panegyricus. (E költeménytípus az ünnepi közönség előtt tartott beszéd egyik fajtája, dicsérő, magasztaló mű). A kétely tulajdonképpen már majd 60 éves volt akkor is, Huszti Józsefben merült fel, hogy e költeménynek kb. csak a fele maradt ránk, és legalább 450 sora hiányzik. Ezt a hiányzó részt fedezte fel most Szentmártoni Szabó Géza, pontosan 551 sornyi, eddig ismeretlen, latin nyelvű Janus Pannonius-szöveget, melyet félévi munkával le is fordított, sőt a korábban meglévő szöveget is pontosítja a most fellelt kéziratos forrás.

Szentmártoni az Interneten kalandozva rábukkant egy 19. századi francia nyelvű történeti folyóirat beszkennelt számaira, melyben egy P. szignójú szerző – aki Anjou René, azaz a janusi versben szereplő Renatus, itáliai hadjáratának történetéhez keresett adatokat – feltett egy kérdést, mégpedig azt, hogy vajon ki lehetett az a szerző, aki megverselte ezt a bizonyos harci cselekményt, majd közöl néhány részletet a műből, és megadja a lelőhelyet, ahol a verset fellelte, mégpedig a Nápolyi Nemzeti Könyvtár kézirattárának X,B,63-as jelzetét.

Kérdésére már akkor – 111 évvel ezelőtt – választ kaphatott volna, ha történészi szemellenzőjét levéve figyelmet szentel a kéziratos forrás következő művének, Janus Feronia istennőhöz írt elégiájának, mely már abban az időben is elég ismert volt, illetve ha a korabeli magyar filológusok olvastak volna francia történeti folyóiratokat.

P. – Léon Gabriel Pélissier – kora neves történésze volt, aki, nyilván maga is szégyellve tudatlanságát, nem vállalta névvel a kis közleményét, de Szabó Géza az ő személyére is fényt derített. Pelissier azonban sajnos csak egy kis részletét hozta le a folyóiratban a hosszú költeménynek, s e dolog súlyos problémával szembesítette kutatónkat. Szentmártoni Szabó Géza azon kezdett gondolkodni, hogyan is juthatna el ő most Nápolyba. Nem könnyű dolog ez egy magyar egyetemi oktató számára, nem is sikerült megoldania, viszont rávette az Olaszországban élő Tóth Máriát, Sárközy Péter irodalomtörténész volt feleségét, menjen el Nápolyba és fényképezze le számára a kéziratot, a fotókópiákat pedig küldje el e-mailben. Hát így történt. Szentmártoni még egy miniatúrát is felfedezett, mely a panegyricus átadásának pillanatát ábrázolta, természetesen Janus Pannoniust is megörökítve.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor Tóth Mária lánya meghallotta anyjától, micsoda világraszóló felfedezésnek lehetett részese, azonnal tárcsázta Rómából Szentmártoni Szabó Gézát, és megpróbálta rávenni, hogy publikáltassa a felfedezését még az akadémiai intézeti előadás előtt, mert ő, mármint Sárközy Júlia, szívesen csinálna riportot, cikket egy országos napilapban vagy a rádióban. Szabó Géza természetesen azonnal nemet mondott. Előtte, hogyisne, legfeljebb utána, ha nagyon akarja az újságírónő, de nem ez a fontos. „Howard, amikor meghallotta, elsápadt. – A kartársat hagytam irigykedni – gondolta magában Bátky János –, hiszen a kartársak irigysége a tudós egyetlen földi jutalma.”

Sárközi Éva