Tudósítás – 2015. november 17.

Átkelés a Wünsch-hídon

Tudósítás–2015. november 17.

Tudósítás

Átkelés a Wünsch-hídon

Ki tudja, hol van a Wünsch-híd? – hangzik el a moderátor-szerkesztő, Szegő János első kérdése a zsúfolásig telt Kisüzemben. Természetesen senki sem tudja a választ. – November 12-én mutatták be Garaczi László: Wünsch-híd című, új könyvét a Kisüzemben. Ott jártunk.


Ki tudja, hol van a Wünsch-híd? – hangzik el a moderátor-szerkesztő, Szegő János első kérdése a zsúfolásig telt Kisüzemben. Természetesen senki sem tudja a választ – Szegő is elismeri, hogy ő például Németországra tippelt először. A Wünsch-híd azonban tipikus példája azon városi objektumoknak, amelyekről akkor sem feltétlenül tudjuk, micsodák, ha hetente többször haladunk át a ligeten a trolival. A Hősök tere és a tó között van ‒ alatta zakatolt el a kisföldalatti, amikor még volt felszíni szakasza. Garaczi ugyan tudott az építményről, de csak a könyv írása idején ismerte fel a híd mint motívum metaforikus lehetőségeit – a kötetcímbe sem véletlenül emelte. A híd a nevét egyébként Wünsch Róbertről, a kisföldalatti tervezőjéről, valamint részleges kivitelezőjéről kapta; a korabeli Budapest egyik központi figurája volt ez a tervező, aki olyan technológiákat használt, amelyek meghaladták a korukat. „Ez a prózádról is elmondható” – fűzi hozzá Szegő. Garaczi gyorsan megköszöni a bókot, majd tovább ismerteti a híd felépítését. A különleges szerkezetű híd „kicsit már össze van grafittizve, de azért még elég szép” – és ez a szépség valahogy funkciótlan. Ilyen értelemben szándékozott kihasználni a híd metaforikus lehetőségeit – mondja. „Ontológiai metaforának még világviszonylatban is páratlanul jó” – helyesel Szegő János.

A következő kérdés a kötetnek a Lemur-sorozatban betöltött szerepét feszegeti. Már az Arc és hátraarc is más jellegű volt, mint az „ijesztően hangzó” szóval élve tetralógia első két darabja, és a Wünsch-híd megint csak más hangot üt meg. Marketingszempontból ugyan célszerűbb lett volna a sikeresnek bizonyuló Pompásan buszozunk! tónusában folytatni a további kötetek írását, de amikor egy új könyvbe kezd, öntudatlan stratégiákat követ; „a fontos döntések magukat forrják ki” – mondja a szerző. Jelen kötetre nem jellemző a reflektivitás, a nyelvi játékok és az irónia hangsúlyos szerepe. Szegőt a sorozat első két kötetének építkezésére emlékezteti az új könyv, és kiemeli a szöveg üdítő reflexiómentességét.

„Te nem öregszel, azt tudjuk – de mi van a lemurral?” ‒ kérdezi Szegő. Garaczi az elbeszélővel kapcsolatban a múlthoz való viszonyulást, az egymásra rakódott múltrétegeken való átrágás nehézségeit emeli ki: az új kötetben nem egy életszakaszra koncentrál, hanem többre, és azt tartotta érdekesnek, „mit rajzol ki ez a szétszórt figyelem”.

Ezek után meghallgathatjuk az első ízelítőt, egyben az első oldalt a könyvből – egy elfelejtett szóról. „A meleg vízben aztán elfelejtem az egészet; elfelejtem az elfelejtést”. A következő hangos szemelvény pedig a bemutató helyszínéül is szolgáló Kisüzemben játszódik – életrajzi ihletésű, ám mire szöveg lesz az őt foglalkoztató sztorikból, addig sok csiszoláson-formáláson esnek át, úgyhogy sokszor alig van már közük az eredeti történéshez. Szegő a grammatikai-stilisztikai eszközök közül a rövid mondatok és a felsorolás dominanciáját, szerepét emeli ki: milyen módjai lehetnek annak, hogy a rövid mondatok ne kopogjanak, hanem simogassanak, a felsorolás pedig ne legyen álmosító? A szöveg ritmikája valóban döntő fontosságú a szerző számára, bár rejtély számára, hogyan éri el, hogy a rövid mondatok köré költészetet és drámát varázsoljon. A Wünsch-híd keletkezése kapcsán elmeséli, hogy öt év alatt, az előző kötet megjelenése utáni időszakban rengeteg nyersanyag gyűlt össze, amelyek nagyon különböző jellegűek voltak: némelyik tisztán novella volt, más szövegek pedig egyértelműen prózaversek, tehát el kellett döntenie, hogy műfajilag definiálhatatlan könyvet akar-e írni – és végül úgy döntött, hogy igen, és az a lényeg, hogy organikus egységgé álljanak össze a különböző jellegű szövegek. Ilyen volt a Nincs alvás! című könyve is.

Az újabb kör felolvasás után Szegő Radnóti Sándorra hivatkozik, aki Garaczi Lászlót a kortárs irodalom legnagyobb humoristájának nevezte, „és ezt bóknak szánta”. Az új kötetben nem olyan hangsúlyos az irónia, mint a korábbi szövegekben, de az elmúlt pár évben bemutatott Garaczi-darabokban azért fel-felbugyborékol – teszi hozzá.

Mivel focimeccs van aznap este, a sport és a munkamódszer kapcsolatáról is muszáj néhány szót ejteni. A Wünsch-híd „vizes könyv”, a rendszeresen úszó szerző a vízben is ötletel, ugyanis kreatív helyzetnek éli meg a vízben való súlytalanság állapotát. Végezetül pedig megtudunk néhány információt egy lehetséges következő Garaczi-kötetről: talán már a jövő évi jubileumi születésnapjára megjelenik, inkább novellafüzérnek tervezi, mint regénynek, és várhatóan az irónia és a nyelvi játékok fognak benne előtérbe kerülni. „Lemur Miklós csodálatos életei” – vet fel Garaczi egy potenciális címet. 

„Sodor az ár, issza a köd a partot” – olvas fel a szerző a könyv végéből. Szerencsésen átkeltünk a Wünsch-hídon, elrobogott alattunk egy szellem-kisföldalatti, kezdődhet a meccsnézés és a Dep’ Art koncert. A Kisüzem aznapi ételkínálatában pedig „Visszanyaló emésztőnyelves, gombás-káposztás lemur pacal” szerepel.

Nagy Márta Júlia