Tudósítás – 2012. november 1.

Akutagava - Bonyolult író egy bonyolult korban

Tudósítás–2012. november 1.

Tudósítás

Akutagava - Bonyolult író egy bonyolult korban

Akutagava Rjúnoszuke a modern japán próza egyik legkiemelkedőbb egyénisége a Taisó-korszak legkiválóbb írója, alkotóművészetének köszönhető, hogy a modern japán irodalom a világirodalom része lett. - Vihar Judit a Nemzetközi Akutagava Társaság Egyesült Államokban tartott éves konferenciáján járt, beszámolója mellett megismerhetik Akutagava Rjúnoszuke pályáját is.


„Nagy író az, akinek halála után harminc évvel tíz elbeszélését még olvassák. Ha öt elbeszélését, akkor híres, ha hármat, akkor is írónak nevezheti magát” – írja Akutagava Rjúnoszuke. Napjainkban nemcsak sok-sok művét olvassák, hanem filmeken és színházi adaptációkban is viszont lehet látni alkotásait. A leghíresebb ezek közül Kuroszava Akira 1950-es filmje, A vihar kapujában, amelyben az író két novelláját dolgozza fel.

A modern japán próza egyik legkiemelkedőbb egyénisége a Taisó-korszak (1912-1927) legkiválóbb írója, alkotóművészetének köszönhető, hogy a modern japán irodalom a világirodalom része lett. Munkássága egyesíti keletet és nyugatot, az ősi kínai és japán kultúrát és a modern civilizációt. Az író novellái igen kedveltek Magyarországon is. Műveit több alkalommal sikerrel adták ki, legutoljára a Scolar kiadó 2007-ben.  

Akutagava rendkívül bonyolult korban élt. A hosszú évszázadok állóvize után 1868-tól, a Meidzsi-reformtól kezdődően megszűnt Japánban a több évszázados bezártság, és a megújult világban egyszerre akartak pótolni mindent. Ebből következik, hogy a különböző irodalmi irányzatok nem egymás után jelentkeztek, mint ahogy Európában a romantika, a naturalizmus stb., hanem egyszerre. A korra az európai minta korlátlan majmolása volt jellemző. Akutagava szerint Japánnak eredeti, saját kultúrával kell rendelkeznie, s nem az a lényeg, hogy mit vegyenek át, hanem az, hogy hogyan.

Akutagava egész életében borotvaélen táncolt: kelet és nyugat, ősi és modern, élet és halál, realitás és őrület, álom és valóság jellemezték életútját. Idős szülők első fiúgyermeke volt. Akkori szokás szerint szülei képletesen elhagyták, nehogy ártsanak neki. Így aztán soha nem ismerte az anyai szeretetet. Anyai nagynénje adott otthont neki, aki gazdag könyvtárral rendelkezett, s ezáltal Akutagavának korán alkalma nyílt arra, hogy műveltséget szerezhessen. Mindössze tizenegyedik évét töltötte be, amikor súlyosan idegbeteg édesanyját elveszítette. Egész élete során kísértette ez az esemény, és állandóan rettegett attól, vajon örökölte-e anyja betegségét. „Az emberélet tragédia, melynek első felvonása szülő és gyermek konfliktusa” – írja később. Tanulmányait kiváló eredménnyel végezte, de csalódott a bifláztató, felesleges ismereteket adó iskolarendszerben. Angol-szakos tanárnak készült, s már diák korában irodalmi folyóiratot adott ki barátaival, a naturalizmus tömeges elburjánzása ellen. A Sinsicsó ’Új gondolat’ című folyóirat kiadásával négyszer is megpróbálkozott. Ezzel kapcsolatban ezt írta: “A hegedű húrjait vissza kell kötözni.”

Akutagava A. France és W.B. Yeats fordításaival tűnt fel, de később is rengeteget fordított angol, francia és orosz szerzők műveiből, majd a modern japán próza első nagy alakja, Nacume Szószeki biztatására saját novelláit is publikálta. Az orr című elbeszéléséről Nacume ezt írja: „Soha, senki sem tudott még így megnevettetni. Finom ízlés és őszinte humor jellemzi írásait.” Akutagavának rövid élete során nyolc elbeszéléskötete jelent meg. Írásainak témái többnyire az emberi cselekedetek mozgatórugóit, a kor etikai problémáit vizsgálják, a művész és az alkotás viszonyát elemzik. Lét és nemlét, a filozófia és az erkölcs legfontosabb kérdéseire keresi a választ.

Alkotói munkásságát négy korszakra osztja az irodalomtörténet. Az 1912-től 1914-ig tartó időszakot a tanulóévek, a nyugat felé fordulás jellemzi, de gyakran a múltból keres analógiákat. Sokszor dolgoz fel klasszikus kínai történeteket, japán krónikákban olvasható leírásokat. „A korai Akutagava alkotások egyfajta japán Edgar Allan Poe-műveknek tűntek, és valóban ez a fajta ördöngösség fémjelezte hírnevét… Az ifjú olvasók szerint széleskörű irodalmi ízlés jellemzi, amely Nietzschétől Tolsztojig és Dosztojevszkijig terjed” – írja J. Thomas Rimer. Szokatlan, meghökkentő eseményre van szüksége ahhoz, hogy a művészi kifejezés maximális erejével ábrázolhassa a témát. Stílusjegyei a tömörség, a pontos és világos megfogalmazás. Írásai nem cizellált ecsetvonások, hanem kemény kézzel megfestett tusrajzok. A magasztos és az ironikus látásmód nála egymás mellett van jelen. Művészi törekvése Basóval, a nagy japán költővel egyezik meg: „A parányiba sűríteni a végtelent, a pillanatban meglelni az életet.”

1915-től 1917-ig írt műveiben az emberi lélek belső rezdüléseinek ábrázolására fordít figyelmet. Ebben a korszakban keletkezett novellái közül kiemelkedik a már említett Az orr című elbeszélés, melyben a kisember nevetségessége és szánalmassága okozza a problémát. Míg a szerzetesnek irdatlan nagy orra van, addig szánják az emberek, de amint jóra fordul a sorsa, orra normális méretű lesz, mindenki irigyelni kezdi, s most már nevetségesnek tartja. A beteljesült vágyak boldogtalanná teszik az embert, fogalmazódik meg A borféreg című novellában is. A zsebkendő című elbeszélésében a régi japán buddhista erkölcs, a busidó kritikáját fogalmazza meg, amely eleinte hűségre, kötelességre nevelt, de később formáiba merevedett. Egy asszony, fia professzorával közli gyermeke halálát, miközben szája szegletében a mosoly is felvillan. A professzor először nem érti, majd döbbenten veszi észre, hogy eközben az anya az asztal alatt görcsösen szorongatja zsebkendőjét.

A vihar kapujában című elbeszélésének történetét Akutagava egy régi japán krónikából meríti: az átmeneti keserű korban háborúk dúlnak, halottak hevernek az utakon, járványok pusztítanak, a Buddha-szobrokat tűzifának adják el, mindenki aljassá, tolvajjá válik, aki élni akar. Egy asszony már odáig süllyed, hogy a halottak fejéből huzigálja ki a hajszálakat, így készít parókát, s így jut pénzhez.   

1917–1921 között megjelent írásai az emberi önzéssel, az erkölccsel és a vallással foglalkoznak. Ez talán Akutagava legtermékenyebb korszaka. A pókfonál című elbeszélésének témáját Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényének Hagymaszár példázatából kölcsönzi. Buddha egy pókfonalat ereszt le a pokolba a tömeggyilkosnak, mert az egyszer megmentette egy kis pók életét. Már-már sikerül felkapaszkodnia a pokolból, de ekkor hirtelen lenéz, s azt látja, hogy alatta egyre többen másznak a fonálon felfelé. Kétségbeesetten rúgja le társait, mire a pókfonál elszakad. Ennek a novellának ellentéte a Móri tanár úr című elbeszélés, melyben az esendő kisember önfeláldozó módon igyekszik szétosztani az emberek között mindazt a keveset, amit tud. A Mandarinok című elbeszélése tömör és poétikus formában azt fogalmazza meg, hogy mennyire könnyen vagyunk képesek beskatulyázni az embereket és milyen fontos, hogy rugalmasak legyünk: ha kell, változtassunk véleményünkön.

Ebben az időszakban vetődik fel Akutagava írásaiban a 20. század íróinak nagy kérdése: mi ér többet, az élet, vagy a művészet. Az író egyértelműen a művészetet tartja elsődlegesnek, amiért meg kell szenvedni úgy, ahogy József Attila is vallja a mottóul idézett magyar népdallal: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Akutagava A pokol kínjai című elbeszélésében Josihide, a festő csak úgy tudja megfesteni a képet, ha maga is látja, átéli az iszonyat pillanatát, amint leánya a tűz martalékává lesz. A csodálatos mű elkészül, de a művész felakasztja magát, s nem sokkal ezután örökre elfelejtik. Vlagyimir Grivnyin ezt írja erről: „Amikor A pokol kínjait olvassa az ember, óhatatlanul is a Michelangelóról szóló legenda jut az eszébe. Állítólag keresztre feszített egy ifjút, hogy hűen meg tudja festeni Krisztus szenvedéseit.” Akutagava már húszéves korában a művészet fontosságát hangsúlyozza: „Baudelaire egy sora többet ér egy ember életénél.”

1921– 1927 kritikai korszaka, filozófiai tárgyú művei egyes szám harmadik személyben íródnak, a korabeli japán viszonyok éles bírálata csendül ki belőlük. Ebben az időszakban jelenik meg a A bozótmélyben című írása, amely felrázza, megrendíti olvasóit. Egy bizonyos történetet mind a három szereplő a maga szemszögéből, szubjektumának ernyőjén keresztül mesél el. Mindegyiknek igaza van a maga szempontjából. Az író az olvasóra bízza, melyik változatot fogadja el…

Az USA nyugati partján, a festői szépségű Bellinghamben, a Western Washington Egyetemen rendezte meg idén hetedik konferenciáját a Nemzetközi Akutagava Társaság. Az Akutagava Társaság tagjai közül japánok jöttek el legtöbben a konferenciára, de voltak természetesen amerikaiak, koreaiak is. Európát hárman képviseltük: egy japán házaspár, akik Párizsban ill. Rigában tanítanak japán nyelvet az egyetemen meg én, Magyarországról. A kétnapos konferencián Joy Rubin, a Harvard egyetem professzor emeritusza tartott előadást angol nyelvű Akutagava fordításairól, mások Akutagava kortárs írókkal való kapcsolatait elemezték. A megfilmesített művekről is hallhattunk előadást, valamint kései, közvetlenül öngyilkossága előtti műveit elemezték az előadók; volt, aki a pszichiáter szemével vizsgálta ezeket a műveket, magyarázatokat keresve bennük az író halálával kapcsolatban.

Jövőre a Heidelbergi Egyetem ad otthont az évente megrendezett Akutagava konferenciának.


Vihar Judit