Tudósítás – 2019. január 29.

Hiszen Ady él, ugye?

Tudósítás–2019. január 29.

Tudósítás

Hiszen Ady él, ugye?

Ablakokból, erkélyekről integettek, sokan megálltak séta közben videózni a felvonulást, sőt egy fiatalember határozottan a Csönded vagyok-ot fütyülte elmenőben. - Ady Endre halálának 100. évfordulóján került sor arra az emléksétára, amely a Fiumei úti sírkerttől a Múzeum-kertig vezetett. Ott jártunk.


Ady Endrét 1919. január 29-én ezrek kísérték utolsó útjára, a Nemzeti Múzeumban elhelyezett ravataltól a Rákóczi úton át a Fiumei úti sírkertbe. Ezt a száz év múltán is megrendítő sétát igyekeztek rekonstruálni az Ady Él! rendezvény szervezői – csak éppen fordítva.

A költő halálának századik évfordulóján, 2019. január 27-én a Fiumei úti sírkert művészparcellájánál gyülekeztek a megemlékezni vágyók, hogy visszafelé kísérhessék a költő – nos, bármilyen bizarrul is hangzik – szellemét. Csorba Géza 1930-ban állított Ady-szobra körül délelőttről koszorúk hevertek, az ölében néhány szál vörös szegfű nyújtott a hideg temetőben vidám látványt. Három előtt néhány perccel felcsendült A Duna vallomásának megzenésítése, és kisvártatva megszólalt Harsányi Sulyom László, az esemény egyik szervezője. Köszöntőjében megemlítette, hogy a sírnál elmondott Ady-versek után mindenki tartson a felvonulókkal, hiszen a rendőrök száz fő alatt nem vállalják a rendezvény biztosítását. Ám háromkor már látszott, hogy ez azért nem fog igen komoly fejfájást okozni, több mint százan figyeltük a szavalókat.

A versmondók sorát Téri Sándor nyitotta, aki egy József Attila-verssel emlékezett meg az elhunyt költőóriásról.

„Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, -
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök."

Ezután Galkó Balázs szavalta-énekelte el a Fölszállott a páva című verset. Harmadikként Majsai-Nyilas Tünde A magyar tanítókhoz című verssel rótta le tiszteletét Ady előtt. Erőfeszítéseit két fia nagy pacsival jutalmazta. Debreczeny Csaba előadásában egy 1907-es Ady-publicisztikát hallhattunk – A világosság lobogója alatt. Végül a sírkertbeli megemlékezést Ungvári István zárta A tűz csiholója című verssel.

A menet megindult a Fiumei úton kifelé a Rákóczi útra. A hangszórót hordozó piros autót egy ADY ÉL! feliratú molinó, és több, mint száz felvonuló követte. Ami az embereket illeti: voltak minden korosztályból vegyesen, fiatalok, öregek. A kedvencem mégis egy kölyökvizsla volt. Hámot viselt; rajta felirat – segítőkutya-tanuló. Vagy trenírozásként keveredhetett ennyi ember és hangosbeszélő közé, de lehet, hogy gazdája Ady-szeretete kergette ki szegény párát a hidegbe.

A Baross tér felé közeledve megállítottunk egy villamost – érdekes, mennyivel izgalmasabb, amikor az ember okozza a közlekedési fennakadást, mint amikor elszenvedője annak –, és a Rákóczi útra fordultunk. A menet közben a fotósok – mert természetesen több is volt, én legalább hármat számoltam – minden tőlük telhetőt megtettek a legjobb pillanatok megörökítésének érdekében. Így volt, aki a felüljáró korlátjáról, volt, aki az FKF hatalmas narancssárga (granulátumot? sót? homokot?) tartalmazó ládájáról, és volt, aki biciklitároló korlátról igyekezett elkapni a cseppet sem szomorú fordított temetési menet hangulatát. Egyébként erős a gyanúm, hogy legalább annyian követték figyelemmel felülről a menetet, mint ahányan ténylegesen vonultunk is. Ablakokból, erkélyekről integettek, sokan megálltak séta közben videózni a felvonulást, sőt egy fiatalember határozottan a Csönded vagyok-ot fütyülte elmenőben. Mert eközben persze szólt a zene. Vagy vers – Góg és Magóg fia vagyok én, Egy félig csókolt csók, Az izgága Jézusok, A nyári délutánok, és még folytathatnám a sort.

Így érkeztünk meg immár alaposan átfagyva a Nemzeti Múzeumhoz, ahol rövid technikai szünet után Nagy Zsolt nyitotta a szavalatok sorát A Gare de l'Esten című verssel. Ezután Fullajtár Andrea olvasta fel Ady Menjünk vissza Ázsiába című prózáját. Egger Géza A perc-emberkék után című verset szavalta el. Ezután Szkárosi Endre emlékezett meg Adyról a költő Üdvözlet a győzőnek című versével. Fodor Tamás először egy prózát – A hazugok országa – majd egy verset – A hőkölés népe – adott elő. Utolsóként Kátai István szavalta el Ady Endre A Hadak Útja című versét.

Időközben lement a nap, és a hosszú séta után mindenki fázva igyekezett haza. De azt gondolom, hogy megérte. Hiszen Ady él, nem? Ady nem halhat meg, amíg van, aki szereti a verseit, és – a vasárnap a különböző fórumokat elárasztó megemlékező posztok, interjúk, verselemzések is ezt bizonyítják – sokan szeretik Ady Endrét ma Magyarországon.

Egy kívánságom azért még maradt: otthon meghallgatni a Fölszállott a pávát Kodály Zoltán megzenésítésében. Úgy érzem, hogy a legjobban a zúgó férfikar foglalja össze, hogy milyen lehetett több mint száz évvel ezelőtt Ady verseit olvasni.

„Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap."

Azt hiszem, hogy Ady Endre és költészete a mai napig egyike ezeknek a jó hírt hozó madaraknak.

Vadler Júlia