Kritika – 2005. április 18.

Viktor Jerofejev

Goretity József tanulmánya

Kritika–2005. április 18.

Kritika

Goretity József tanulmánya
Jerofejev prózaíróként először a cenzúramentes Metropol antológiában jelent meg, a szamizdat-antológia szervezéséért kizárták a Szovjet Írók Szövetségéből, ezután évekig nem publikálhatott. 1988-ban jelent meg elbeszélése a Junoszty folyóiratban, 1989-ben az Anna teste, avagy az orosz avantgárd vége című novelláskötete, 1990-ben pedig az Átkozott kérdések labirintusában című esszékötete. Az 1980-82-ben írt regénye a Russzkaja Kraszavica (Az orosz széplány), az 1980-as évek végén bestseller lett: több mint 20 nyelvre fordították le a világon.

Próza- és esszéíró, irodalmár, az orosz posztmodern képviselője. 1947-ben született Moszkvában. Gyermekkorát diplomata szüleivel Párizsban töltötte. Édesapja magas rangú szovjet diplomata volt, Molotov külügyminiszter asszisztense, majd egy időben Sztálin személyes francia tolmácsa, aki a hetvenes évek végén azért vesztette el bécsi nagyköveti állását, mert fia lázadást szervezett a moszkvai írók között a cenzúra ellen és az apa nem volt hajlandó megtagadni őt. Jerofejev a Moszkvai Állami Egyetemen végzett 1970-ben, bölcsész kandidátusi fokozatot szerzett 1975-ben. Ő írta az első oroszul megjelent tanulmányt De Sade márki életéből. A Szovjet Tudományos Akadémia Nemzetközi Irodalmi Főiskoláján dolgozott. A Voproszi Lityeraturi irodalmi lapban debütált, mint irodalmár (1973). Jerofejev prózaíróként először a cenzúramentes Metropol antológiában jelent meg, a szamizdat-antológia szervezéséért kizárták a Szovjet Írók Szövetségéből, ezután évekig nem publikálhatott. 1988-ban jelent meg elbeszélése a Junoszty folyóiratban, 1989-ben az Anna teste, avagy az orosz avantgárd vége című novelláskötete, 1990-ben pedig az Átkozott kérdések labirintusában című esszékötete. Az 1980-82-ben írt regénye a Russzkaja Kraszavica (Az orosz széplány), az 1980-as évek végén bestseller lett: több mint 20 nyelvre fordították le a világon. A regény Oroszországban először 1990-ben jelent meg. Magyarul az Európa Kiadó adta ki, a József Attila Színhát 2004. szeptemberében tartotta a kötetből készített darab premierjét. A Könyvfesztiválra magyarul is megjelenő regényét, a Horosij Sztalint (A jó Sztálin), amelynek alapját önéletrajzi adatok szolgáltatták, feszült érdeklődés kísérte kritikusi körökben.
Műveiből színházi előadások, filmek készültek. Snitke zeneszerző operát írt a Zsizny sz igyiotom (Élet egy félkegyelművel) című elbeszélése alapján (magyarul: a Se apák, se fiúk antológiában olvasható), melynek 1992-ben Amszterdamban tartották a premierjét. 2001-ben a Londoni Gate Theatre vitte színre ezt a művét. A Kultúra televíziós csatorna Apokrif című műsorát szerkeszti és vezeti. Az Orosz PEN Központ tagja, az Európai Kulturális Klub elnökhelyettese. 1997-től az Orosz Föderáció elnökének védnöksége alá tartozó Állami Díjak Bizottságának tagja. A Sztrelec folyóirat Nabokov-díjjal tüntette ki (1992) és elnyerte az Ogonyok folyóirat díját is (2001). Nyugat-Európában rendszeresen olvas fel, cikkei jelentek meg a New York Review of Booksban, a TLS-ben, a Die Wochében.
Moszkvában él.


Néhány írása a neten:
Viktor Jerofejev: A jó Sztálin (részlet. Beszélő, 1997/5)
http://www.c3.hu/scripta/beszelo/97/05/22.htm


Viktor Jerofejev: A nemzeti futball története (Nagyvilág, 2001/8.)
Részlet Az orosz lélek enciklopédiája című könyvből
http://www.inaplo.hu/nv/200108/10.html


Viktor Jerofejev: Az élet öt folyója Bp, Európa, 1999. Fordította: Bratka László
Róla: Goretity József Ex libris, Élet és Irodalom, 1999/34.
http://es.fullnet.hu/9934/kritika.htm


Viktor Jerofejev: A papagáj
2005. január 24. Bartók 14.05-14.43
Viktor Jerofejev írását a szerkesztő, Vágó Péter mondja el. Fordította: M. Nagy Miklós. A felvételt Kosárszky Péter és Pápay Monika készítette. Rendező: Zoltán Gábor (1992)
A felvétel letölthető és meghallgatható a Magyar Rádió honlapjáról, a Bartók Rádió hangtárából, ahol óránkénti bontásban hallhatóak a korábbi napok műsorai: http://real1.radio.hu/bartok.htm



Goretity József: Az esztétikai és etikai provokáció prózája (Viktor Jerofejev prózájáról)
(részlet a Töredékesség és teljességigény című kötetből. Palatinus, Budapest, 2005.)


Viktor Jerofejev a kortárs orosz irodalom "fenegyereke", ami persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy annak számított már jóval a Szovjetunió széthullása előtt is. Miután a szovjet nómenklatúra egyik tagjának gyermekeként (apja Molotov külügyminiszter asszisztense volt) élvezte a kiváltságos kaszt életét, 1973-ban az akkor huszonhat éves Viktor Jerofejev nagy botrányokat kavaró írásokkal jelentkezett, s hamarosan szemben találta magát a brezsnyevi rendszer politikai és kulturális "pangásával". Jerofejev azonban nem választotta sem az ún. "falusi írók" (Asztafjev, Belov, Raszputyin), sem a "liberálisok" (Ribakov, Satrov) ál-ellenzéki magatartását, hanem más útra lépett: e "másság" révén került kapcsolatba a ma már világszerte népszerűnek mondható Vaszilij Akszjonovval és az eredeti tehetségű Jevgenyij Popovval, s keveredett bele velük együtt a híres-hírhedt Metropol-botrányba. Miután Jerofejevet – Popovval együtt – kizárták az Írószövetségből, teljes hallgatásra kényszerült, s Oroszországban csak a nyolcvanas évek végén kezdhetett újra publikálni. 1
 Viktor Jerofejev azonban éppen a hallgatás évei alatt alkotta meg azokat az írásait, amelyekkel szinte berobbant a nyugat-európai irodalmi köztudatba: néhány igen erős, jellegzetesen "jerofejeves" elbeszélést - Papagáj (Popugajcsik), Levél anyámhoz (Pisz'mo k matyeri) -, valamint Az orosz széplány (Russzkaja kraszavica) című regényét. Ez utóbbi olyan sikert aratott, hogy Párizsban például megdöntötte Paszternak regényének, a Zsivago doktor-nak példányszám-rekordját.

Jerofejev elbeszélései közül korai, tehát a Metropol-botrány előtti írások - mint pl. A Büdi Boszorkány (Jadrena Fenya) - sejtetni engedik, hogy szerzőjük már az Írószövetségből való kizárása előtt szembefordult a hivatalos irodalom-felfogással és esztétikával. Másfelől a kilencvenes évek második felében született novelláiról - Az orosz naptár (Russzkij kalendar'), K., az író halála (Szmerty piszatyelja K.) - első pillantásra nehéz lenne eldönteni, hogy valami nagyon telített és koncentrált, merész képzettársításokra épülő szövegeknek fogjuk-e fel őket, vagy nemes egyszerűséggel polgárpukkasztó blöfföknek. Valószínűleg is-is. A szöveg telítettségének és kihívó, pimasz, botrányos jellegének együttes felléptetése bizonyos mértékig persze érvényes Jerofejev minden írására, sőt, a "kegyetlen próza"-ként is emlegetett orosz újhullámra.
 Ami a Jerofejev-féle botránykeltés szándékát illeti, az abból a meggondolásból származik, hogy a "nagy szovjet irodalom" koncepciójába tartozó irányzatokat (a hivatalos szocreált éppúgy, mint az ún. "titkár-irodalmat", vagy a "falusi irodalmat", vagy a liberális irodalmat) mereven elutasítja, és hazugnak, sekélyesen átideologizáltnak, végső soron nem irodalmi jellegűnek tartja. Jerofejev erről a Halotti beszéd a szovjet irodalom felett (Pominki po szovetszkoj lityerature) című, nagy feltűnést keltett esszéjében vall egyértelműen. A botránykeltés szándéka kifejeződik például a nyelvhasználatban (nyílt szókimondás, trágárságok, káromkodások), valamint a testi folyamatok és a szexualitás, sőt perverzitás durva ábrázolásában. Ez az írásmód ugyanakkor nem csupán a botránykeltés eszköze, hanem annak a karnevalizációnak, pontosabban a karneváli szemlélet részeként tekintett "groteszk realizmus"-nak, a testi folyamatok (evés-ivás-ürítés) bőségének átértelmezése is, amelyet Mihail Bahtyin fejtett ki híres Rabelais-monográfiájában. A testi folyamatok és a szexualitás nyílt ábrázolása ezáltal mélyebb értelmet nyer. Jerofejev véleménye szerint éppen itt az ideje, hogy az orosz irodalom levesse szemérmességét, s az oly sokat emlegetett szépséget (amely Dosztojevszkij elhíresült mondata szerint megváltja a világot) testi mivoltában is bemutassa. Mégis csak képtelen dolog – állapította meg Jerofejev a Dosztojevszkij hite és humanizmusa (Vera i gumanyizm Dosztojevszkogo) című tanulmányában2 –, hogy azt a Szonya Marmeladovát, aki a Bűn és bűnhődés-ben prostituáltként szerepel, ne láthassuk "munka közben", s ezáltal az állítólag "ősi foglalkozást" űző Szonya testisége és tevékenysége hamis legendává degradálódjék.
 A testiség, a szexualitás nyílt megjelenítése ugyanakkor szakítást jelent az orosz kultúrának és irodalomnak azzal a – Jerofejev kifejezését használva – "szupermoralista" hagyományával, amely Jerofejev véleménye szerint több szempontból is káros jelenségnek mondható.3 Egyfelől részben a klasszikus orosz irodalom végletekig vitt humanizmusa (az ember alapvetően jó, rosszá a rossz környezet tette, az ember megjavulása érdekében tehát át kell alakítani – pl. forradalommal – a környezetet) felelős a XX. században a humanizmus nevében elkövetett kegyetlenségekért: "Sztálinnak igaza volt. Gorkijnak is igaza volt. Mindnyájunknak igazunk van. Ember – ez büszkén hangzik. A szeretet legyőzi a halált"4 – hangzik keserűn-ironikusan a kegyetlen látomásokkal teli A lányka és a halál (Gyevuska i szmerty) című novella vége. Másfelől ez a moralizáló hajlam lehetetlenné tette, hogy az irodalom csak irodalom legyen, azaz hogy a művek csak esztétikai mércével legyenek mérhetők. De a jobbára Nietzsche hatására elterjedt modernista, esztétizáló törekvésektől eltérően Jerofejev azt a "meggyalázott szépség"-koncepciót igyekszik tovább vinni, amelyet az orosz prózában gyökeres fordulatot jelentő Fjodor Szologub fejtett ki regényeiben és elméleti írásaiban, s akinek munkásságáról éppen Jerofejev írta az egyik legértőbb tanulmányt5.
 Az "irodalom csak irodalom legyen" elve azt is jelenti, hogy Jerofejev bármennyire nem ért is egyet a megelőző két évszázad orosz irodalmával, polemizál vele, megidézi eszméit, szereplőit, szituációit – azaz nem tud elszakadni tőle. A klasszikus orosz művek sorra bukkannak fel idézetek formájában a Jerofejev-írásokban: az Élet egy idiótával (Zsizny sz idiotom) – bármennyire tiltakozzék is ez ellen Jerofejev – megidézi Dosztojevszkij A félkegyelmű (Idiot) című regényét, a Levél anyámhoz (Pisz'mo k matyeri) szituációja, stílusa, kliséi Iszaak Babel Lovashadsereg (Konarmija) című elbeszélésciklusának A levél (Pisz'mo) című novellájával hozhatók intertextuális viszonyba, A széplányszemű herélt kandúr (Belij kasztrirovannij kot sz glazami kraszavici) című elbeszélés szüzséje pedig nem más, mint Vladimir Nabokov Meghívás kivégzésre (Priglasenyije na kazny) című regényének parafrázisa.
 Ezek a prózaírói fogások és erények mutatkoznak meg és szintetizálódnak Jerofejevnek Az orosz széplány című regényében. Az orosz széplány hallatlan sikere alapvetően két dolognak köszönhető. Egyrészt talán annak, hogy nagyon olvasmányos: Irina Tarakanova, a regény főhősnője és egyben elbeszélője szlenggel és trágárságokkal teletűzdelt, ugyanakkor humort és líraiságot egybeolvasztani képes, "ízes" nyelven vall szerelmeiről, szeretőiről, a Brezsnyev-korszak nómenklatúrájának jellegzetes figuráiról. Tarakanova ugyanis a "magasabb" társadalmi körök közkedvelt prostituáltja, s mint ilyen, a szovjet elit intim szférájának hiteles krónikása. Témáját tekintve tehát Az orosz széplány – úgy tűnhet – botrányos pornókönyv. Csakhogy – és valószínűleg ez a másik titka a mű sikerének – Jerofejev az ugyancsak botránykönyvként az irodalmi köztudatba bevonult Lolita című regény szerzőjéhez, Nabokovhoz hasonlóan – akinek művészetéről szintén rendkívül jó tanulmányt jelentetett meg6 – a populáris műfajt arra használja, hogy benne, mintegy a "vájt fülű" olvasó igényeit is kielégítendő, bonyolult irodalmi és filozófiai utalások révén új megvilágításba helyezze a klasszikus orosz irodalomban Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj, stb. által megfogalmazott ún. "átkozott kérdéseket". Irina Tarakanova ténykedése így válik egyúttal Oroszország megmentésének kísérletévé is; szépsége a Kandinszkijt vagy Vrubelt is megihlető orosz népi szépséggé; a szépség a Dosztojevszkij-féle világmegváltó tényezővé; a munka közben bemutatott prostituált a Szolovjov-féle Örök Asszonyisággá, Isteni Bölcsességgé, Szófiává; Irina eszmefuttatásai a Kelet vagy Nyugat, valamint a hit vagy hitetlenség kérdésévé. Mindez nyilvánvalóan sajátos "alulnézeti" szempontból, "csikóperspektívából" mutatkozik meg, vagyis abból a nézőpontból, ahogyan a regény expozíciójában a nőgyógyász a speciális nőgyógyászati vizsgálószéken, a "csikón" ülő Irina Tarakanovát látja.7
 Jerofejev 1997-ben megjelent Férfiak (Muzscsini) című könyve a "felszínen" Az orosz széplány tematikus párjának tekinthető, amennyiben a szerző a brezsnyevi korszakban küszködő orosz nő sorsa után a posztkommunista korban "szerencsétlenkedő" orosz férfi sorsát állítja könyve középpontjába. Az esszé és a novella határán mozgó, rövid írásokat tartalmazó kötetben az író abból indul ki és a tőle megszokott "szabadszájúsággal" arról beszél, hogy a XXI. század küszöbén az orosz férfi (pontosabban: "pasas") elveszítette identitását, és sem a politikában, sem a kultúrában, sem a hétköznapi életben, sem – és ez minden dolgok alfája és ómegája – az ágyban nem találja a helyét. Mindezért persze maga a férfi a felelős. Mert hiszen ki hozta létre a kommunizmust? – A férfi. És ki buktatta meg a kommunizmust? – A férfi. A régi "játékszabályok" eltűntek, újak nincsenek, és a férfi minden területen átéli annak a helyzetnek minden kínját, amelyikbe a feminista mozgalmak révén öntudatra ébredt nő hozza, amikor szeretkezés közben (?), után (?) a megszégyenítő erejű MÉG szócskát kimondja... Az ilyetén elbizonytalanodott-elbizonytalanított "pasas" – lévén mégis a világ egyik fele – kaotikus, körvonalazatlan, bizonytalan világállapot előidézője lesz. És Jerofejev ironikus, provokatív, bizarr, helyenként trágár, esetenként könnyeden fecsegőnek ható esszé-novelláinak ezen a ponton ragadható meg mélyebb értelme. Az orosz "pasas" sorsán keresztül a szerző először is a mai Oroszország sorsáról vall. A lóként a ménesben száguldó orosz férfi képe („Röpül a ménes, száll a verejték- vér és piaszag."8) az Oroszország sorsáért aggódó, Oroszország megváltását váró Gogol híres trojka-hasonlatát idézi; az orosz "pasas" stílustalanságából adódó "semmilyenség" ostorozása ("Az orosz Franciaországban a franciákra, Amerikában az amerikaiakra, Magyarországon a magyarokra akar hasonlítani. De valami mindig félresikerül, és máris megvan a baj."9) a múlt századi kitűnő orosz filozófus, Pjotr Csaadajev Filozófiai levelei-nek (Filoszofszkije pisz'ma) XX. századi folytatása; a testiség felszabadításának, egy testiségre (is) épülő vallás kidolgozásának igényében ("A kereszténység kimerült a szexszel folytatott évszázados, sikertelen tusában. A nem nélküli vallás befuccsolt."10) a századelő egyik legkiválóbb orosz gondolkodójának és írójának, Vaszilij Rozanovnak gondolatsora folytatódik.

 Az orosz "pasas" bizonytalansága Közép-Európa sorsának bizonytalanságát is előidézi. A Ha én lengyel lennék (Bugy ja poljakom) című írás éppen e térség népeinek identitás-problémáiról szól, mégpedig úgy, hogy a szándékoltan és provokatívan az orosz birodalmi nacionalizmus talajára állított elbeszélőt szembesíti a "kis nemzetek" (lengyelek, csehek, magyarok) lehetséges nacionalizmusaival.
 Az 1998-ban megjelent és nagy botrányt keltett könyvének, Az élet öt folyója (Pjaty rek zsiznyi) címűnek alapja az utazás metaforája. A műfaját tekintve "regényfolyam"-ként (roman-reka) aposztrofált írás kiindulópontja a világ öt nagy folyóján (a Volgán, Rajnán, Gangeszen, Mississippin és Nigeren) tett utazások élményeinek rögzítése. Ezáltal a könyv olyan klasszikus orosz művekkel lép párbeszédre, mint Ragyiscsev Utazás Pétervárról Moszkvába (Putyesesztvije iz Petyerburga v Moszkvu) című munkája, vagy Dosztojevszkij Téli feljegyzések nyári élményekről (Zimnyije zapiszki o letnyih vpecsatlenyijah) című írása. Ez a hagyományba ágyazottság teszi lehetővé, hogy Viktor Jerofejev sajátos, vitatható és szándékoltan provokatív véleményt mondjon az oroszokról, Oroszország állapotáról, kelethez és nyugathoz való viszonyáról, a keleti és nyugati kultúrákról, az e kultúrákhoz tartozó népek Oroszországról kialakított képéről. Ugyanakkor Viktor Jerofejev elbszélő-hősének utazása – Andrej Belij Zapiszki csudaka (Egy különc feljegyzései) című regényének főhősééhez hasonlóan – belső utazás is a hős tudattalanjának világában. A "regényfolyó" tehát sajátos tudatfolyam is, egy olyan, magas intellektusú, a klasszikus pszichoanalízis eredményeit is jól ismerő egyéniség tudatfolyama, aki vallomásába a nem kevésbé intellektuálisnak tételezett olvasó elvárásait is belekalkulálja, csak azért, hogy az intellektusára büszke olvasót megcsalja. Mert Jerofejev elbeszélője, követve a Rozanov-féle hagyományt, maga a két lábon járó alogizmus, a számtalan szerepet magára öltő önellentmondás. És ebbe a sokszínű szerepjátszásba még az is belefér, hogy Viktor Jerofejev elbeszélője a "másik" Jerofejevnek, a Moszkva - Petuski című könyv tragikus sorsú szerzőjének alteregója legyen. Furcsa dolog ez a "két Jerofejev" közötti viszony.11 Amíg Venyegyikt élt, igyekeztek mindketten élesen elhatárolódni a "másiktól", próbálták eloszlatni a róluk kialakult félreértéseket: Viktornak a Moszkva – Petuski szerzősége, Venyegyiktnek pedig a Metropol-almanachban való részvétel ellen kellett tiltakoznia. Aztán – már Venyegyikt halála után – kimutatták Viktor regényében, Az orosz széplány-ban a Moszkva – Petuski-ból származó allúziókat.12 És ha Az élet öt folyójá-t olvasva az első, a volgai utazáshoz kapcsolódó részben olyan fejezetcímeket találhatunk, mint Moszkva – Uglics, Uglics – Kosztroma, Kosztroma – Nyizsnyij Novgorod, vagyis hogy az egyes fejezetek az állomások szerinti útszakaszokra bomlanak, lehetetlen nem észrevenni ebben is Venyegyikt Jerofejev Moszkva – Petuski-jának hatását. Mindkét szerzőnél darabokban áll a világ, következésképpen fragmentáris a mű, de mindketten valami nagy egység megteremtése és az Istenhez való közelkerülés után sóvárognak: Venyegyikt a poéma-formával és az evangéliumi utalásokkal, Viktor az "Egy az Isten (Isten)" mottóval. A racionalitástól való függetlenedés azonban a két szerzőnél különbözőképpen valósul meg: ami Venyegyiktnél az alkoholizmus, az Viktornál a perverzitásba hajló szexualitás. Az élet öt folyója – Thanatosz és Erósz uralmának verbális megmutatkozása, az ember állatias ösztöneinek trágárságokká szublimálása.
 Összességében Jerofejev műveiről elmondhatjuk, hogy az idézetek, allúziók, utalások, parafrázisok, átértelmezések, szójátékok szövevényes rendszert alkotnak szövegeiben, a szónak mint a szöveg alapegységének stabilitása végképp megrendül, a szó áttetszővé, többértelművé vagy jelentés nélkülivé, egy nagyszabású intellektuális játék részévé válik. A szó poliszémiájának ilyen mértékű kiaknázása Jerofejevet Fjodor Szologub, Andrej Belij és Vladimir Nabokov örökösévé, esztétikai és etikai provokációja és nyíltan vállalt alogizmusa Vaszilij Rozanov méltó követőjévé, az orosz poszt-posztmodern irodalom eredeti képviselőjévé avatja. Írásait tarthatjuk vitára ingerlőknek, provokatívaknak, megbotránkoztatóknak, sokkolóknak; csupán egyet nem tehetünk meg velük: nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül.


Jegyzetek:
1. Jerofejev a Metropol-almanachot 1999-ben - most már legálisan - kiadta könyv alakban (Izdatyelszkij dom Podkova, Moszkva), amelynek előszavában megírta az almanach létrejöttének körülményeit (Vremja Metropolja /A Metropol ideje/, 3-12.). Ugyancsak a Metropol-botránnyal foglalkozik az Apa és fiú - egy XX. századi családi történet (Otyec i szin - Szemejnaja isztorija XX veka) című szép esszé-novellája (Jelenkor, 2000/11), valamint A jó Sztálin című esszéregénye is, amelyek a történetet a diplomata apára kiélezve mesélik el.
2. Viktor Jerofejev: V labirintye prokljatih voproszov. Essze (Moszkva, 1996., 69.)
3. Lásd: Viktor Jerofejev: Krusenyije gumanyizma ?2. In.: Viktor Jerofejev: Sztrasnij szud (Moszkva, 1996., 440-444.)
4. Viktor Jerofejev: A lányka és a halál. Fordította Gy. Horváth László. In.: Élet egy idiótával (Európa Könyvkiadó, 1997., 141.)
5. Viktor Jerofejev: Na granyi razriva. In.: V labirintye prokljatih voproszov, 119-141.
6. Viktor Jerofejev: V poiszkah potyerjannogo raja. In.: V labirintye prokljatih voproszov, 141-185.
7. Szőke Katalin: A szent prostituált Oroszország (Viktor Jerofejev: Az orosz széplány) (Nagyvilág, 1996/7-8., 543-547.)
8. Viktor Jerofejev: Férfiak (Európa Könyvkiadó, 1998.)
9. i.m.
10. i.m.
11. A két szerző egymáshoz való viszonyáról szól Viktor Jerofejev szép esszéje, A két Jerofejev (Dva Jerofejeva) című.
12. Oleg Dark: V.V.J., ili krusenyije jazikov (Novoje lityeraturnoje obozrenyije, ?25, 1997.)