Kritika – 2002. december 17.

Vér és arany

Szálinger Balázs: Első Pesti Vérkabaré, Palatinus, 2002

Kritika–2002. december 17.

Kritika

A kabaré a könnyű szórakozás intézménye, a vér viszont a fájdalom és a halál nem alvadó szimbóluma. De vajon mit is jelenthet a "vérkabaré" oximoronja Szálinger Balázs néhol nosztalgikus, néhol kifejezetten hagyománytagadó dalköltészetében? Miféle könnyűséget ígérhet a vérkabaré, melynek elképzelt színpadán a szeparékba húzódó vérszomjas nézők tapsának ütemében vérző vagy festéktől vöröslő nők produkciói követik egymást. És hogyan olvasódnak ennek fényében az efféle sorok: "Egy nyáladzó vendéget kért a színre, / s mire visszaült, vörös volt a nyál. / S százat kért, hogy százát arcon legyintse, / s ma mind a száz csodadoktora vár" (Vér az ágon)?

Szálinger harmadik, és egyben első Magyarországon megjelent verseskötete legalább annyira próbál a rímekkel és a könnyed dallamokkal szórakoztatni, mint a pusztulás és a veszteség képeivel megrendíteni. Jelentős beszédmódbeli elmozdulás ez a Kolozsvárott, az Előretolt Helyőrség-könyvek sorozatában megjelent első két kötethez képest - Kievezni a vajból (1999), illetve Zalai passió (2001) -, melyek a fiatal erdélyi költőkéhez, elsősorban Orbán János Dénes és Sántha Attila szövegeihez hasonlóan a tabukat nem ismerő nyelvi szuverenitás, a travesztiák, az alulstilizált beszéd parodisztikus alakzatai és a rímes, klasszikus formák koordinátái között voltak elhelyezhetők. E kísérletek értékét jelzi azonban, hogy a szakma Petőfi-, Sziveri- és Bródy-díjakra érdemesítette az induló Szálinger-költészetet. Az új kötet azonban komolyabb poétikai célokat maga elé tűzve, kiérleltebb és átgondoltabb költői eszközkészlettel felvértezve, a közvetlen hatásoktól megszabadulva, elegáns, mégis diszkréten visszafogott hanggal állt elő.

     
 
Jellemző például, hogy a könyv két legfontosabb "vendégszereplője" az a Nagy Endre és Somlyó Zoltán, akik, azon túl, hogy mind művészetükkel, mind élettörténetükkel a huszadik század eleji polgári élet megtestesítői és hogy erős szálakkal kötődnek a versek egyik visszatérő helyszínéhez, Nagyváradhoz, az egyik oldalon a magyar kabaré atyjaként, a másikon egy nem annyira költői rang, mint az életművéhez tapadt mítoszokon keresztül ismert költőként vált e köteten belül megszólíthatóvá. Somlyó a szenvedő költő legendás példája, éhező és fázó lúzer, nők kitartottja és barátok kegyeltje, tehetséges, de tehetségét aprópénzre váltó kismester. A Zoltán királyfi, merre mégy? és az Art Hotel direkt utalásai mellett többek között a Duna Keringő depresszív panaszaiban - "fonnyad a közérzet szilvateste" -, illetve a Trubadúr punk költőnk és kora tematikájú reménykedő helyzetjelentésében - "ha, tegyük fel, egyszer föllélegeznénk, / te munkába állnál, és én a fejem / másra adnám, és tegyük fel, szeretsz még, / s nem a hakni volna a kenyerem" - köszön vissza a somlyói attitűd, az elvárhatónál kevesebb ellenpontozással. Ez a nem túl szerencsés elődválasztás mindazonáltal Tandori Szép Ernő-kultuszára emlékeztethet, ami rögtön el is helyezi, és valamelyest fel is értékeli e gesztust a kortárs költészet problémáinak horizontján. 
      Nagyon szépen kidolgozott ugyanakkor a Nagyvárad-szál, mely lényegében az egész köteten átfut. A mai Nagyváradot látva szinte elképzelhetetlen, hogy alig száz éve ott micsoda kulturális élet folyt, Adyval és Ligeti Ernővel, Nagy Endrével és a szalonokkal, kávéházakkal, miközben, hogy mást ne mondjak, tizenegy napilap tudósított az eseményekről. Ennek az egyszer volt, atlantiszi világnak a felvillantása különösen érzékletesre és pontosra sikerül a Nagyvárad - A vénasszonyok nyara,az Elza-villa vagy még inkább a Szél című szövegben: "mint haldokló gyermek aki / már tanul beszélni / olyan Nagyvárad tavasszal". A város század eleji szellemisége, lenyűgöző hangulata, nyüzsgő kulturális élete, mely a korabeli Pestével is vetekedett, ma már csak a romokból rekonstruálható, de a kötet a maga eszközeivel, legelőször is fájó nosztalgiájával ezt teszi. Ráadásul Zudor János, akinek Szálinger a könyvet dedikálta, szintén váradi költő, megismeréséhez és talán felfedezéséhez segíthet hozzá e gesztus.
     A Zalai passió tökéletes hexameterei után ugyancsak nem meglepő, hogy Szálinger a kisebb formákat is sajátként kezeli, mindent meg tud írni, mindent ki tud színezni, és minden úgy szól a keze alatt, ahogy szólnia kell. A költői eszköztár tovább gazdagodott, a nyelvhasználat árnyaltabb lett, a bőbeszédűség takarékosságra és megfontoltságra változott, és a kötet erejét épp a megfigyelések pontossága, a képek élessége és a dallamvilág gazdagsága adja. A klasszikus versformák visszanyerése, a versvilágok egyébként jelentős különbségei mellett, az elmúlt években jelentkezett költők legjobbjaira - Orbán János Dénesre, Varró Dánielre, Karafiáth Orsolyára vagy Harcos Bálintra - általánosságban is jellemző, Szálinger kortársai közül mégis talán Harcoshoz áll a legközelebb, hisz a formaeszmény egyikőjük számára sem feltétel nélküli értékpreferencia. A Vérkabaréban ez a distancia jól látható például a kötet elején álló, és egyben az egyik legfigyelemreméltóbb szövegben, a Lord Greystoke címűben, ahol a rendezett versforma csak kötelező háttere a könyv alaphangját megütő soroknak - pl.: "azt hittem, a háború azért van, / hogy pénz gyűljön a pesti kabarékban" -, de ugyanilyen okokból lehet érdekes a témának megfelelő hangulatú rímeket - pl.: "Itt poroszkál - Szűcs, a popsztár" - használó Megbeszélések a Becsüssel című szöveg. Mindezzel megerősítve mondhatjuk, hogy Szálinger Balázs e kötetével messze túllépett a "tehetséges pályakezdő" kategórián, hiszen a néhol aprólékosan részletező előadásmóddal, a nyugatos versnyelv panaszos retorikáját átörökítő, de azt ironikus alakzatokkal deformáló verseiben egy olyan, láthatóan működőképes költői szerepmintára talált rá, mellyel hosszú időn át definiálhatja majd önmagát.
     

Bedecs László