Kritika – 2009. június 24.

Tragédia, katarzis nélkül

Tar Sándor: Te következel. Magvető Kiadó, Novellárium sorozat, 2008.

Kritika–2009. június 24.

Kritika

Tar Sándor: Te következel. Magvető Kiadó, Novellárium sorozat, 2008.
A cím kiválasztása, amely bár kötetcímként kétségtelenül csöppet hatásvadász, mégis Tar prózájának egyik legerősebb sajátosságára mutat rá: az igényt a szöveg határainak átlépésére, az onnan való kilépésre, vagyis a valóság fenyegető természetének felismerését.

Ha semmi más haszna nem lenne a Magvető Kiadó Novellárium sorozatában megjelent Tar-novellásgyűjteménynek, mint hogy még egyszer emlékezni és emlékeztetni lehessen arra, hogy Tar Sándor a közelmúlt egyik legnagyobb prózaírója, akkor már csak ezért is örülhetnénk a Te következel című válogatásának. Mindez nem puszta tekintélytisztelet: Tar írói életműve ugyanis új értelmet adott a nagyszabás fogalmának, prózája pátosz és érzelgős szentimentalizmus nélküli tanúságtétel. Ez a tanúságtétel – mint minden leegyszerűsítő, de tájékozódást segítő megállapítás – egyszerre könnyíti és nehezíti a Tar-olvasást. Tar valóban a megalázottak és megszomorítottak krónikása, szövegeinek tétje azonban mintha mégsem "csak" bizonyos társadalmi osztályok kiszolgáltatottságának leírása lenne. Szikár, a remény lehetőségét csak fanyar módon megcsillantató elbeszélései sejtetik: nem a munkások, a parasztok, a gyerekek, a nők vagy az öregek különleges léthelyzete a kiszolgáltatottság, hanem maga az ember kiszolgáltatott; ez a kiszolgáltatottság mégsem általános, metafizikus tulajdonsága az embereknek úgy általában, hanem minden egyes ember saját és elkerülhetetlen kudarca. "Valahogy úgy kellene élni, hogy az ember el is higgye azt, hogy ő ember" (78.) – ez a jámbor szándék mozgatja Tar világának hőseit, noha a legerősebb írások többnyire épp ennek a reménynek a csalóka mivoltát mutatják meg. Így jutunk el a négykézláb közlekedő, esendőségében is groteszk, rosszlábú Váradi kertjébe, akinek az ivócimborája csak a következőképpen kommentálja a kutyahúsvacsorát: "[a]z ember úgy él, ahogy tud". (257.) Ez a két állítás – tehát az, hogy az emberhez méltó létezés külön erőfeszítést igényel, valamint hogy mégsem lehet máshogy élni, mint ahogy lehetséges – állandó feszültségben van Tar életművében egymással, a remény és a reménytelenség különböző mintázatait megmutatva.

Ha más nem, ez a feszültség elkerülhetetlenül kirajzolódik a Novellárium gyűjteményéből, amelynek válogatási szempontjait – illetve e szempontok átláthatóságának hiányát – joggal vonta kérdőre Deczki Sarolta is az Élet és Irodalom hasábjain. "[I]gyekeztünk olyan írásokat összegyűjteni, melyek Tar Sándor művészetének minél több erényét megmutatják" – olvashatjuk a fülszövegben a válogatás "szűk keresztmetszetéről", a Novellárium válogatása mégis mintha nem a minél több erény, hanem a minél többféle világ, megszólalási mód felvonultatására törekedett volna, ami valóban a minőségi szelekció rovására mehet. Tartól azonban csak rosszul lehet válogatni, rosszat már kevésbé. Tar emlékezetének életben tartásán túl pedig más erénye is van a Te következel gyűjteményének. Például a cím kiválasztása, amely bár kötetcímként kétségtelenül csöppet hatásvadász, mégis Tar prózájának egyik legerősebb sajátosságára mutat rá: az igényt a szöveg határainak átlépésére, az onnan való kilépésre, vagyis a valóság fenyegető természetének felismerését. Világának szociografikus jellege, a nyelv általi, de a nyelvben megnyilvánuló valóságábrázolás így úgy feszegeti az irodalmiság határait, hogy egy némán kongó elbeszélést teremt: egy szenvtelen részvét nyelvét. Tanúságtétele e részvét miatt szívszorító, és e szenvtelenség miatt állhat ellen a társadalmi érzékenység ideologikus olvasatainak.

"Egyfajta elvágyódást fejezett ki az olvasásban való elmerülés" – mondta Károlyi Csabával folytatott beszélgetésében Tar az íráshoz-olvasáshoz fűződő viszony korai motivációiról: "mindegy volt végül is. Csak egy más világ legyen". Az elvágyódás mint a szövegek világába való belépés indíttatása azért is különösen érdekes, mert Tar írásaiban épp e más világ sajátként való felismerése lehet a döntő mozzanat, miközben jellemző figurái is elvágyódnak saját környezetükből, élethelyzeteikből, ahogy az egyik monológ-novellában olvashatjuk: "talán ez a legnagyobb baj, hogy ki volt jelölve a helyünk, és ez az átlagember esetében egy munkahely volt az iparban, ahol szinte mindennap megalázták, kizsákmányolták, kényszer, erőszak és megtorlás, cserébe apró hétköznapi sikerek, kényszerházasság, kényszergyerekek, panellakás, szekrénysor, másfél méter könyv, keleti kényelem". (139-140.) A kijelölt hely elutasítása közös tapasztalata Tar figuráinak, még ha a saját hely önálló kijelölése csak kivételes esetekben valósulhat meg. Az elvágyódás, a jelen tarthatatlansága a várakozás és az emlékezés alakzatait eleveníti meg: a várakozás a jövő, az emlékezés a múlt felé kínál fel menekülési útvonalakat. Tar legerősebb írásaiban azonban e két mechanizmus, az emlékezés és a várakozás egybemosódik: az emlék egy soha el nem érhető álommá válik. Vagy nyilvánvaló fantazmagóriává és hamis, ám éltető menedékké, mint az Asszonyok feketében hajléktalantörténetében, vagy a boldogság sugárzó zárványává, amelyhez képest a reáliák veszítik el a valóságosságukat, mint a lélegzetelállítóan gyönyörű, egy élet történetének behelyettesíthetetlen súlyát felmutató Egy régi hangra várva monológjában. "Valahogy így lehetett, így kellett lenni, mert így emlékszem rá azóta is." (168.) Az Egy régi hangra várva beszélője nem csupán azért van kivételes kegyelmi állapotban Tar többi figurájához képest, mert közvetített hangja szinte teljesen sajátként artikulálódik, hanem azért is, mert van mire boldogan emlékeznie. Még ha ez a valami nem is minden: "háború, szegénység, halál. Azokra nem akarok emlékezni, elmúlt." (169.) Az emlékezés tehát életben tart, nem engedi elmúlni a dolgokat, ezért is lehet gyógymód a felejtés annak, akinek nincs miért emlékezni: a munkáséletet paraszti mindennapokra cserélő férfi így már "csak azon van, hogy ha nem is örökké, de legalább addig tartson az élete, amíg mindent, de mindent elfelejt". (143.) Ez a mondat azonban már azt sejteti – Tar életművével összhangban –, hogy mivel a nyelv mindig az emlékezés, a számvetés nyelve is, az igazán boldog állapot elbeszélése előtt a nyelv megnémul.

Tar világában azonban nem túl gyakori az efféle boldog állapot, bár a szikár előadásmód nem csupán az állandó kudarc lehetőségét sejteti, de a reménnyel szemben is előzékeny. Így válik valóban drámaivá, hogy ha a kitörés lehetetlen, magában az elvágyódásban lehet ideiglenes nyugalmat találni. "Nézem a posztert, sziklás tengerpart, fák, napfény, nyugalom, nemsokára indulnak a buszok, már tiszta nyirkos a párnám, Gabi horkol, a gyerekek szuszognak, még aludnék egy kicsit, még csak fél négy" (176.) – szól a "mindenki gyűlöl mindenkit" tapasztalatát erős sodrású monológban elbeszélő Még csak. A kétes érvényességű idilleken kívül azonban csak tragédiák vannak, katarzis nélkül, olyan bukástörténetek – lásd például a Szilviát – amelyeknek drámaiságát nem is maga a bukás adja meg, hanem a felismerés, hogy nincs is honnan bukni, a kijelölt, sehova se vezető kényszerpályákról kiutat remélni csak hamis remény, illúzió, vagy hogy Tar egyik visszatérő motívumát említsük: őrület. Tragédia, katarzis nélkül – a helyzet tragikuma, hogy Tar személyes sorsa is ez volt. Írásainak tapasztalata szerint – és ezt a legújabb válogatás is képes felmutatni – a katarzis ugyanis nem elkerülhetetlen velejárója, de hazug meghamisítója a tragédiáknak, ezért a megfogalmazás is csak enyhet adhat, mentséget sosem. Tar tanúsága az, hogy mindannyian menthetetlenek vagyunk.
 

Turi Tímea


Címkék