Kritika – 2005. november 30.

Szeretet-márka

Triceps: Éhségkönyv, Nyitott Könyvműhely, 2005

Kritika–2005. november 30.

Kritika

Triceps: Éhségkönyv, Nyitott Könyvműhely, 2005
Hogy milyen az éhezés? „Olyan, amilyen te vagy”. Az éhezőművész naplója, az Éhségkönyv, a régi és új barátok, pályatársak körében, Ladik Katalin hangköltészeti előadásával megszentelve került – esőül – avatott kezekbe.

„éheznem kell, mert nem tehetek másképp, mert nem találtam ételt, mely ízlene” (F. Kafka)


Lantos László (Triceps) azok közé a művészek közé tartozik, akik Magyarországon nehezen eladhatók. Mert mit is kezdjen a művészetet „kilóra”, értékét az eladhatóságával mérő, úgynevezett kultúraktivista egy olyan szellemi termékkel, mely nem ablakba kitehető teltházas produkció, a magán- vagy állami, utóbb EU-s pénzekből támogatott nagyprojektek világában? Mi történjen az eseménnyel, mely nem kasszasiker, és talán felejthető is a piaci trendek diktálta áradatban? Nos, szerencsével egy valami mégis megeshet az ilyen műalkotással, a kereskedelmi nonszensz dacára: az emlékezet titokzatos tárgyává tehető, s mint ilyen, egyre vágyottabbá az idő előrehaladtával. Az emlék szeretet-márka gyanánt áruba bocsátható. (Nézzünk csak egy pillanatra a jövőbe, s onnan gondoljunk majd vissza hajdani apánkra-anyánkra – micsoda kincs lesz a róluk talált kép –, nem beszélve a hírességek hétköznapjait dokumentáló, mindenféle hordozókról, hajaj!)


Tehát az emlékkel mint közös múltunk egy darabkájával gazdálkodott – ám gondoskodó és kitüntető figyelemmel s empátiával az alkotó gyötrelmei iránt – a Nyitott Könyvműhely Kiadó, mikor a performer művész 1995-ös body art demonstrációjának naplóját megjelentette.


Triceps a délszláv háborúkat megelőző időszakban jött át Magyarországra, többek közt tanulni, sajátos kétlakisággal próbálva a határ mindkét oldalán otthonosságra szert tenni. E törekvés eredményét az otthonosság szóval illetni a történelmi határtologatások kiváltotta, lassan egy évszázada búvópatakként munkáló és felszínre törő indulatok közepette, enyhén szólva is eufémizmusnak tűnhet, de csak nekünk, egyszerű halandóknak.
Triceps ugyanis, a keleti harcművészetek filozófiáján edzett alkotóként máshol húzza meg határait, mint a nagypolitikai túlélő-stratégiáknak kiszolgáltatott többség.


A hazai underground utolsó villanásai annak idején a Tilos az Á-ban érték a művészt, sok érdekes sztorija van ezzel kapcsolatban is, figyelem, tisztelt kultúraktivisták!
(Ajánlanám a filmipar körül bábáskodóknak ezt az élményanyagot mielőbbi megvásárlásra. Egy határon túli magyar fiatalember megérkezése az anyaországba a rendszerváltás idején, egy különös, épp talaját veszteni készülő szubkultúra kellős közepébe, hajaj! A nagyvilágban is piacra dobható lenne a cucc!
Életképek a majdani EU-birodalom keleti szegletéből, ahol a balkáni kataklizmát még nem sejtő, szép remények közepette sírva vigadó ellenzék széthullásának előestéjén a Ceaucescu-pár likvidálása felett moralizál. Helyszín az akkor még kivételesnek számító kultúrkocsma, annak is a pultvégi kis beugrója, ahol a hőskor egyik hullócsillaga (én), épp hülyére issza magát, menetrendszerűen a falhoz csapdosva kiürült poharait, este 10-től a hajnali záróráig, mikor is a Vajdaságból idecseppent művész (Triceps) karatestílusban próbálja megvédeni a deliráló üdvöskét a szintén menetrendszerűen támadó negatív démonjaitól.)


Triceps tehát anno, helyét keresve, a marginálián talált egy kis szegletet: lassan beilleszkedett a deviánsok alkohollal tartósított hazai elitjébe, majd tanítani kezdett a buddhista főiskolán, a lélek labirintusában tévelygők kezébe a harcművészet-terápiát adva fonálnak. A szerencsés magukra találókból létrehozta az OPÁL Színházat, melynek egyébként Pajzs Miklós, a Buzi-e vagy belső ellenzéki sláger írója is hosszú ideig tagja volt.


Triceps a 60-as, 70-es évek Jugoszláviájának tőlünk nézve irigyelésre méltó szellemi pezsgésében szocializálódott, a Tito-érát a kádárinál egy fokkal nagyobb szabadságban vészelve át. Találkozása a Vajdaság művészaktivistáival – többek közt az Új Symposion folyóirat viharos, nagy korszakában felbukkanó Ladik Katalin hangköltészeti performerrel – sorsdöntően befolyásolta további döntéseit.
Geopolitikai helyzetéből következően többszörösen hátrányos helyzetű szülőföldjét a délszláv háborúk alatt elhagyva, egyfajta katonaszökevény-emigráns státuszba kényszerülten élt a mostohaanya-országban, s azóta is itt dolgozik, mindmáig jugoszláv állampolgárként.


A könyv, amelynek kapcsán ennyit locsogtam, az általa vezetett, s néhány éve megszüntetett Black-Black Galéria-béli negyvennapos éhségdemonstráció közben írott naplója, 1995-ből.
Hogy milyen az éhezés? Ahogy a Trafó Bár Tangóban tartott könnybemutatót kísérő előadás kezdőmondataiból kiderül: „Olyan, amilyen te vagy”. Az éhezőművész naplója, az Éhségkönyv, a régi és új barátok, pályatársak körében, Ladik Katalin hangköltészeti előadásával megszentelve került – esőül – avatott kezekbe. Nem hiányozhatott Gasner (gas) János zenéje sem, mely, lassan immár két évtizede szerves része Triceps akcióinak, s az OPÁL Színház megmozdulásainak.
Bár hiányoztak jó néhányan azok közül, akik a negyvennapos böjtben, minden tizedik napon a jelenlétükkel támogatták a szenespince-galériában önmagát egy behegesztett vasketrec teljes magányába záró művészt, a távolmaradtak virtuálisan bukkantak fel a képekkel dokumentált könyvben, visszanézve ránk a jövőbe, a múlt rácsain túlról.


A könyv előszavában Szombathy Bálint, az Art Lover néven dolgozó vajdasági származású művészeti író, multimédialista, az egykori Új Symposion és a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője von párhuzamot és tesz különbséget „az élet és halál választóvonalának individuális megrajzolását felvállaló legismertebb bodyart-mesterek” és Triceps „éhezőművész demonstrációja” közt, különös tekintettel Hajas Tibor munkásságára.
„A Testkorbácsolás (1978) és a Chöd (1979) című fotóperformance-ában Hajas Tibor úgyszintén a megvilágosodás szituációját kívánta megteremteni, ám tőle eltérően Triceps a testművészet kevésbé látványos eszközeihez folyamodott, ugyanannak célnak az igézetében, (…) a magányosság és a bezárkózás lassú útján” elindulva.
A kötetben olvashatók még a művész akkori szerelmének, orvosának, barátainak és „asztrológusának” írásai a demonstráció idejéből vagy a mából visszaemlékezve, valamint Triceps ars poeticája, versben fogalmazva.


Ajánlóként következzék egy sor – s post scriptumként írásom végére – a Mindenkihez című poémából:


„Harcos vagyok, bár nem győztem le senkit.” 
 

Triceps: Éhségkönyv. Az éhezőművész naplója, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2005

Bárdos Deák Ágnes