Kritika – 2007. június 1.

Szabadpolc gyerekeknek

Nyulász Péter, Podmaniczky Szilárd, Lackfi János és Tarcsai Szabó Tibor könyvéről

Kritika–2007. június 1.

Kritika

Nyulász Péter, Podmaniczky Szilárd, Lackfi János és Tarcsai Szabó Tibor könyvéről
Tamás Zsuzsa szabadpolcára négy könyvet választott az ünnepi könyvheti kínálatból.

Miazami
 
„Az én tyúkom a föld alá jár tojni. Mi az?” „Vakond!” – vágtam rá teketóriázás nélkül még olvasni nem tudó koromban, általános derültséget keltve a felnőttek körében. Némiképp megszégyenülten vettem tudomásul, hogy a helyes megfejtés a „burgonya” lett volna – de hazudnék, ha azt állítanám, hogy traumatizált az élmény, s ezt kompenzálandó bújtam később – az olvasás tudományát immáron elsajátítva – a „Sző, fon, nem takács” című találós kérdés gyűjteményt.
Mi az a takács? A fent idézett, címként is funkcionáló találós kérdésből kortársaimmal együtt nem csak azt tanultuk meg, hogyan írható körül a „pók”, hanem azt is, hogy a „takács” tehát „sző, fon”. És bújtam, bújtuk a kötetet. Emlékeim szerint az iskolában presztízse volt egy-egy jó kérdésnek, amire senki nem tudta a választ, vagy egy-egy hanyagul odavetett megoldásnak. Ja, krumpli! Ki nem tudja?
Az eredetileg szóbeli, s az í­rásbeliség kezdeteitől létező, a világ minden kultúrájában megtalálható találós kérdés definíciószerűen „tudásra vagy ismeretre vonatkozó állítás vagy kérdés, valamint az erre vonatkozó felelet egysége. Tömör, szentenciasze­rű,közel áll a szólás több fajtájához; prózai, ám gyakran ritmikus, olykor egyenesen versbe szedett szöveg”.
A jó találós kérdés kérdezve tanít, hiszen elgondolkoztat, feleletet vár – de nem csak a kérdésként megfogalmazott „tudás, ismeret” búvik meg benne. Megtanít „találóskérdésül” gondolkozni, és észrevétlen művészeti-poétikai leckében is részesít: körülírásai a metaforamegjelenési for­mái. Az elmét próbára tévő kérdéseken túl megnyilvánulhat a kérdezz-felelek játékos jellege, és népszokások, néha kifejezetten kultikus háttér nyomait fedezhetjük fel.
Nyulász Péter „kitalálós versikéi” (amint az alcím maga is sejteti) ilyen mélységekbe-magasságokba nem kalauzolják az olvasót. A Miazami című kötet négy fejezetében a természet, a közlekedés, az állatvilág és az emberi környezet fogalmai, szavai bújnak meg bájos, olykor kissé megbicsakló versikékben – és Szalma Edit szívet melengető rajzaiban.
Talán nem meglepő, hogy minél kevésbé poétikus maga a tárgy – mikrosütő, porszívó, konnektor –, annál kevésbé tűnik sikerültnek, versszerűnek a feladvány maga; s minél közelebb járunk a természet csodáihoz – égbolt, felhő, hóesés – annál csodásabban működnek (akár csak két sorban, egy-egy mondatban) a szavak; a költészet.
A Miazami az, ami: lapozgatós, nézegetős, szótanulós könyv, kicsik számára. A megfejtésekhez a több szót egy-egy  képbe sűrítő, szellemes illusztrációkat bátran segítségül lehet hívni. S ha a pók így is körülírható: „Nem kell neki ananász. / Hálója van, nem halász. / Nagyon ügyes legyet fogó, / nyolc lába van, mégse két ló.” – akkor a játék, a kérdések sora akár házilag barkácsolt rigmusokkal is folytatható.
  
Nyulász Péter: Miazami, kitalálós versikék, Móra Kiadó, 2007. 30 o., 1490 Ft, Szalma Edit rajzaival.
 
Lássuk a medvét!
 
A medve tulajdonképpen meglehetősen hasonlít az emberhez, a finnugor népek meséi, dalai gyakorta szólnak mackótestvérekről (lásd: az Erős mackó című gyűjteményt), s bár a magyar népmeséknek érthető módon nem a legjellemzőbb figurája, saját medvéink azért már Tandori előtt is voltak.
Irodalmunk első híres mackója Mackó úr, a Sebők Zsigmond teremtette vidéki kisnemes 1893-ban Mackó Muki néven indult neki utazásainak, majd 1909-től Dörmögő Dömötör néven járt az oroszoknál, a Királyhágón túl, az olasz harctéren stb.
A pipázgató parasztpolgár Mackó úr után egy „lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó”-ról  érdemes szót ejtenünk: Vackorról. Kormos István mackója Budapestre vágyik és nem szereti a mézet: mégis igazi medvebocsként csetlik-bocslik a nagyvárosban,   és  a „szocializációs folyamat”, amelyen keresztül megy, egyáltalán nem hat oly idegenül a mese világában, mint maga a kifejezés.
A műmesék mackói gyakorta inkább hasonlítanak megelevenedett játék mackókra, mint erdőben élő medvékre: Marék Veronika közkedvelt Boribonja eredetileg csak egy játék mackó volt, akinek még a hasát is felvágták; és Karinthynak köszönhetően Róbert Gida játék mackója, a keleti filozófusok nyugalmával éldegélő Micimackó is a magyar irodalom részének, a sajátunknak tekinthető. De ha „csak” a feledhetetlen medvék közt tartanánk őt számon, Podmaniczky Szilárd Medvéje bizony akkor sem kerülhetné el az összehasonlítást.
Rögtön az első történetben a „segítőkész” Medve meglehetősen micimackósan segít Mókusnak, aki alig győzi hazacipelni a rengeteg málnalekvárt… A második fejezetben pedig egy Vadmalac bukkan fel a színen – igaz, ahogyan a bált szervező Vadmalac cseppet sem hasonlít Malackára, a mézbortól kapatos, „sértődős”  Medve is veszít micimackós bájából. Később a róka és a holló fabuláját idéző helyzetben a Vándorszarka kicsalja Medve mancsából féltett kincsét, az üveggolyót, majd Pinocchiót juttatja eszünkbe, amint cserébe egy mézfa sarjadásában reménykedik. Mikor azonban rájön, hogy „hiszékeny” Medveként rossz vásárt csinált, irodalmi hagyományok nélküli tettre ragadtatja magát: egy héten át minden reggel… odapisil.
A 43 fejezetcím 43 jelzőt vonultat fel: sorolhatnánk – összességében azonban, bár Medvénk költői alkat, mi tagadás: az utolsó fejezetig, míg barlangjában hívatlan hálótársra nem akad, bizony igazi agglegénnyel van dolgunk.
A téli álomból ébredéstől az ismételt álomba szenderülésig tartó mackókalandok inkább anekdotafüzérnek tekinthetők, gyakran szép hangulatfestő tájleírásokkal indítva és sajátos humorú csattanókra kifuttatva: de mintha nem volna eldöntött, kiknek szólnak a történetek – mintha (egyáltalán nem moralizálva, de) mégis inkább a felnőttek felé kacsintana ez a Medve.
 
Podmaniczky Szilárd: Lássuk a medvét!, Móra Kiadó, 2007. 91 o., 1690 Ft, Sajdik Ferenc rajzaival.
 
Kövér Lajos színre lép
 
Az öt gyermekes édesapa, Lackfi János gyerekeknek szóló verseskötetei után most egy meseregénnyel szólítja meg olvasóit. Kétségtelen, az abszurdra fogékony gyerekek bizonyára nem fognak Kövér Lajos színre lépése (gurulása? vagy mondjuk így: a színen üldögélése?) kapcsán a Taxidermia vizuális élményeire asszociálni – de félő, hogy a szüleik igen!
„Kövér Lajos olyan kövér ember volt, hogy akkora karosszék kellett neki, mint egy hajó. És olyan kövér, hogy akkora ágyban fért csak el, mint egy repülő. És olyan kövér, hogy nem ehetett kisebb asztalról, mint egy ház. Mert ha annál kisebb és gyengébb asztalról evett, hát elég volt rákönyökölnie, és reccs, az asztallábak elroppantak, mint a hurkapálcikák. És ha annál kisebb székre ült, reccs, nem maradt más az egészből, mint egy kis gyaluforgács. És ha annál kisebb ágyba feküdt, reccs, nem maradt más belőle, mint egy kupac fűrészpor. Az utcát, ahol lakott, róla nevezték el. Mégpedig azért, mert szinte az egész utcában nem volt senki más, csak ő, Kövér Lajos.
Egy barátja viselt rá gondot, Sovány Lacinak hívták. Csak hát a barátkozásért sajnos senki sem ad fizetést, pedig jobb lenne, ha adnának, mert akkor az emberek többet barátkoznának. Igaz persze, hogy a pénzért barátkozásban nincs is sok köszönet, mert az általában addig tart csak, amíg a pénz, vagyis semeddig se, hiszen a pénz gyorsabban elgurul, mint egy sportkocsi.”
Nos tehát: hessentsük el Balatony Kálmán zabálóművész-evőbajnok emlékét, és Sovány Laciról se jusson eszünkbe Balatony Lajoska, preparátor –  hadd kerüljön elő a történetben  egy csomó nemzetközi hírű súlyemelő (nem evőbajnok!), egy csomó lepotyogott kőműves, egy csomó óriás méretű tarka zokni, egy csomó színes öltönyös amerikai menedzser, egy könyékig olajos autószerelő bácsi, no meg egy fehér ló.
Ami pedig a vizuális élményeket illeti: Molnár Jacqueline színes, egész oldalas képei és a fel-felbukkanó fekete-fehér figurák barátságos mesehősökké varázsolják az összes szereplőt, még a mindig szomorú Seprő Jánost is. Csakhogy a könyv lapjain unos-untalan  felbukkanó társadalomkritikát ez nem kompenzálja, s ha a gyerekszív meg is bocsátja az írónak, hogy Seprő János „nyugdíjas, keveset eszik , megéldegél a kis pénzéből”, Miszter Phéntek angol hadoválásával tolmács nélkül valószínűleg nem tud mit kezdeni.
 
Lackfi János: Kövér Lajos színre lép, General Press, 2007. 87 o. Molnár Jacqueline rajzaival.
 
Segítség, megszöktünk!
 
Amikor közhírré tétetik, hogy a királykisasszony eladósorba került, és a kezét bárki elnyerheti – de a királykisasszonynak már réges-rég megvan a szíve választottja: olyankor minden valamirevaló mesében megkezdődnek a bonyodalmak.
Tarcsai Szabó Tibor könyvében Zsíros Bödönce, a termetes királyné jut arra az elhatározásra, hogy lányát, Tilintit immáron férjhez adja – semmiképp sem a „senkiházi” Milkóhoz, a király pásztorához.
A felhívásra elszánt kérők hada jelentkezik: a kicsi de erős Csöppöttöm fivérek, Matykó és Patykó, Hosszú Sánc, a kalapos indián, és Zsurgaborló, az Elátkozott Világ félelmetes mágusa. És még egy kérő akad: Dáridó, a vidám cimbora.
Dáridó különös mesehős: ő a falu hóhányója, aki minden éjjel akkora mulatozásba kezd, hogy majd’ kidőlnek az ivó falai. Egy nap aztán, mikor nagyon beteg lett, fájt a feje és forgott vele a világ körbe-karikába, elhatározta, hogy valami értelmeset fog kezdeni magával.
Amikor Amorf király kihirdetné a kérőkre váró feladatot, kiderül, hogy Tilinti és Milkó megszöktek. A bejelentés után Dáridó habozás nélkül útnak indul, a többiek együtt kelnek útra. Ettől kezdve három szálon futnak az események: háromszor három fejezetben olvashatunk a megszökött szerelmespár útjáról, a nyomukba szegődött kérők kalandjairól, és a Dáridó által bejárt útról is, ami önmagában kész fejlődésregény. A szálak végül összeérnek, a szerelmesek önként térnek haza, Dáridó rájön, hogy Mocsárkát szereti, a kérőkre váró feladatot pedig Amorf király csak lánya boldogságát szem előtt tartva eszeli ki.
Mindebből azonban még nem derült ki, hogy ez a könyv: jó. Márpedig ez a könyv jó! A szüzsé, bár a történetmondás hármas fonata késleltetetten lineáris, még követhető.  A szerző megenged magának némi játékot a nyelvvel (pl. a „Tudta a manó” fordulatra előbújik egy manó; az „Úgy fogtok itt edzeni nekem, mint a kisangyal!” felkiáltásra pedig egy angyal), de nem vész el nyakatekert ötletekben, s mint láttuk, névadásai is szellemesek.  A műmesék új típusú hagyományainak megfelelően vannak ügyetlen hősök és különös fordulatok, de nincs kibeszélés a szövegből, sem nevelő, sem egyéb szándékkal, s különösképp nincs kilépés a mese világából a valóság felé. Talán csak a cím nem jó: a felkiáltó mondat figyelemfelkeltőnek éppen figyelemfelkeltő, de hangulatában kissé félrevezető.
Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikája után modern szerelmes mesét írni nagy bátorság, s kétségtelen, hogy a Segítség, megszöktünk! kevesebb emberi-lelki mélységet és/tehát  kevesebb rokonságot mutat a klasszikus tündérmesékkel – bár motívumaiban akár még Csongor és Tünde történetétől sem áll olyan távol (lásd a megkettőzött szerelmi történetet, vagy a három kacagó koboldot). De nem kérhető számon a mesén, ami nem is volt célkitűzése; és örömteli, hogy amit viszont vállalt, azt következetesen és biztos kézzel viszi végig. A kiadó nyolc éves kortól ajánlja – élvezetes olvasmány, ahogy mondani szokás, legalább nyolcvannyolc éves korig.
 
Tarcsai Szabó Tibor: Segítség, megszöktünk!, General Press, 2007. 86 o. Faltisz Alexandra rajzaival.
 

Tamás Zsuzsa