Kritika – 2004. október 18.

Robert Walser: Jakob Von Gunten

Lektori jelentés

Kritika–2004. október 18.

Kritika

Robert Walser 1878-ban született Bielben (Svájc), és 1956. december 25-én halt meg a herisaui elmegyógyintézetben, egyik karácsonyi sétája közben, szívrohamban. Az utolsó képeken - Walser holtan a hóban - egy beapadt arcú öregembert látunk nyakkendőben. Jobb keze a mellén, bal karja kinyújtva. Kézfeje kissé kibicsaklott, kalapja zuhanás közben két méterre röppent. Hanyatt fekszik, mintha megadná magát a hidegnek. Egyedül élt, egyedül halt meg. Névrokona, Martin Walser azt írta róla: "Walser olykor-olykor tönkreteszi az eszközeinket, amelyekkel meg akarjuk őt világítani.” Azt: Hölderlinnel és Kafkával együtt azok közé tartozik, "akikről alig-alig tudjuk elképzelni, hogy valóban éltek”.


Élete egyetlen vesszőfutás. "Senkinek nem kívánom, hogy ő legyen én.” Szegénység, állástalanság, írói sikertelenség, folytonos lakhely- és országcserék ("városi nomád vagyok”), s végül - 1929-től - elmegyógyintézetek, előbb Waldau, majd - 1933-tól haláláig - Herisau. Versekkel kezdte. Melankolikus, első olvasásra petyhüdt, laza darabok ezek - míg észre nem vesszük, hogy a borongás mögött valami őrült, elmozdult harmónia dereng. 1906 és 1908 között három regényt írt: A Tanner-testvérek, A segéd, Jakob von Gunten. Később ugyan még megjelent néhány kispróza-kötete (az utolsó A rózsa címen 1925-ben), de nagyobb kompozíciókra nem gondolhatott. Szorgalmasan gyakorolta a "Prosastückligeschäft”-et, hetente küldte szét különböző folyóiratoknak tárcáit, "dolgozatait”, verseit, de mind bágyadtabb igyekezettel, csekély tiszteletdíjak fejében. A húszas évek derekán aztán végleg feladta: "Csak én vagyok képes hordani magam:/ olyan sokat tudok, olyan sokat láttam, és/ annyira annyira nem akarok többé mondani semmit, semmit” (Mikrogrammok). Az intézetben szelíd betegként tengette napjait, csak hébe-hóba jegyzett fel ezt-azt, jelentéktelen semmiségeket, állatian redukált, a téboly szeszélyével rögzített benyomásokat. 1932-ben írja egyik utolsó rövid darabjában: "Kevés anyaggal, ürüggyel vagy indítékkal csak az az író boldogul, amelyiknek sok mondandója van.” Nem írt többé, de úgy, hogy rengeteget írt. Hagyatékában hat testes kötetnyi ún. mikrogramm maradt fenn, ezeket a kutatás évtizedekig megfejthetetlennek vélte. A rojtos cetlikre, vonatjegyekre, kézen-közön járó papírkákra firkált szöveget a hetvenes években fejtették meg, azóta megjelentek. Két-három oldalas prózai művek ezek (számos vers is akad közöttük): a témától elszabadult, ugrásszerű képzelettel gerjesztett, látható szerkezet nélküli tódulásban a szöveg mintha írás közben keresné vagy teremtené meg tárgyát. Találunk itt természetleírást, önéletrajzi emléket, reflexív betéteket, irodalmi megjegyzéseket, lélekállapot-ábrázolást - s mindezt egy nagy, mozgalmas keretben, ernyedt összefüggésben, egy sóváran rögzítő, határt nem figyelő képzelet hosszú végjátékaként.  


         Walser legfontosabb eszméi (hajlamából eredő, az életből önmagát a szelíd őrületbe szorító lelki motívumai): kicsinek lenni és maradni; szolgálni, és a szolgálatért elnyert hálából életerőt meríteni; önként megalázkodni, az alázat látószögéből megismerni a világot; udvariasnak lenni, semmi módon nem feltűnni, az észrevétlenség csöndjében beilleszkedni a környezetbe. A segédben ezt olvassuk: "Alázatossá válni, ez némelyek számára a legutolsó életmenedék”. Az "úrnő” még ezt mondja: "Szokjon hozzá ahhoz, hogy érzékenységein csöndben tudjon erőt venni”. A lemondásnak, állandó életgyakorlattá formált meghunyászkodásnak, önzsugorításnak egész ceremóniarendszere rajzolódik ki a művekben: a szereplők nem tudnak fejlődni, nem bírnak válni valamivé (nem nőnek fel), hanem megsüppednek valamely csökött gyermekség kezdetleges ingoványán. A Tanner-testvérek zárlatában ez a visszavetettség némileg öntudatos mondatokban jelenik meg, de az alapvető tapasztalat itt is (és Walsernél csaknem mindig): a gátlások észrevétele, sőt kiépítése. A regény egyik hősét, Simont idézem: "Semmi más nem vagyok, csak figyelő és várakozó, annak viszont tökéletes, ugyanis megtanultam álmodozni, amíg várakozom. Ez a két dolog együtt jár, kéz a kézben, és jót tesz az embernek, mert közben becsületes maradhat…” 


         A Jakob von Gunten egy intézeti tanuló naplója. Az intézetet Walser Dienerschule-nak (a szolgálatra nevelő iskolának) nevezi. Jakob jegyzeteiből egy félénk, a kiszolgáltatott helyzetből kis erényeket mesterkedő, "guggoló lelkű” emberke pillant ránk, aki megpróbálja magába fojtani élményeit, és éppen ebben a láthatatlanná válásban lel szokatlan gyönyörűséget. Az író - tapogatózó, álnaiv, holdkóros stílusban - felvázol egy-egy növendék-figurát, bemutatja az iskola két vezetőjét (a Benjamenta-testvérpárt, Lisa asszonyt és B. urat), de csak érintőlegesen ábrázolja a Benjamenta-intézet szigorú szokásrendjét. Az egérke-lét két-három oldalas miniatúráiban elegyednek a megfigyelő, leíró, ítélkező, lélekelemző és a vallomásos elemek, de a legbensőbb érdekkör általában az alázat és általános hátráltatás természetrajzával foglalkozik. A szorongás és perverz önbüntetés egyik meghökkentő jelenetében Walser a nevetés elfojtását írja le: "Szeretem, nagyon szeretem magam megakadályozni a nevetés kicsattanásában. Ez olyan csodálatosan csiklandoz: hogy nem szabad kiengednem, ami olyan szíves-örömest kirepedne belőlem. Kedvelem, amit tilos megtennem, amit le kell nyelnem. Ezzel kínosabb, de egyszersmind értékesebb is a dolog, ez az elfojtott valami. Igen, igen, bevallom, élvezem az elnyomást. Noha. De nem, ne mindig ezt a nohát. Noha úr kopjon le. Akarom mondani: az, hogy valamit nem tehetünk meg, azt jelenti, hogy valahol máshol kettősen tesszük meg. Semmi sem unalmasabb, mint egy közömbös, villámgyors, olcsó engedély. Szívesen szolgálok meg, szívesen tapasztalok mindent, és például egy mosolyhoz sokszoros tapasztalatra van szükség.”



A játszi, henyének tűnő modor fordulataiban lépten-nyomon felragyognak Walser hűvös, néhol gyerekesen nárcisztikus, mazochista képzetei, általános létérzetének nem szellemesen, mégis emlékezetes töménységgel megfogalmazott "aforizmái”. Írói művészetének egyik megrázó vonása ez: az "ártatlanság” szemszöge felé billenteni a szöveget, s ebből a gyanútlan figyelemből ki-kilökni egy odavetett, de telitalálatnak érzett megállapítást. Idézek néhányat ezek közül. "A halottat (miért nem beszélhetünk a halottakról? Hiszen élnek. Nem igaz?), a halottat holnap elviszik.” "Ó, ezek a gondolatok mind, mindez a furcsa vágyakozás, ez a keresés, ez a karnyújtás valami jelentés (jelentőség) után…” "Mindig téved az ember, ha nagy szavakat vesz a szájára.” "Milyen rövid minden búcsúzás. Akarunk valamit mondani, de éppen azt felejtettük el, amit mondanunk kellene, így aztán nem mondunk semmit vagy csak valami butaságot. Szörnyű, ha búcsúzunk, vagy búcsúznak tőlünk. Az ember egész élete megrendül ezekben a pillanatokban, és mélyen megérezzük, micsoda semmik vagyunk.” "Megvetek mindent, ami ezután jön.” "Hogy jövök én ahhoz, hogy már ilyen fiatalon megismerjem az elfajzást?" "Nyilván van tehetségem ahhoz, hogy némán meggyőzzek valakit bizonyos közeledések ostobaságáról, de legalábbis, úgy gondolom, nehéz a bizalmamba lopózni.” "Kevés gondolatunk van… Én csak a tapasztalatokat becsülöm, és azok rendszerint teljesen függetlenek minden gondolkodástól és összehasonlítástól. Azt becsülöm például magamban, ahogyan egy ajtót kinyitok. Egy ajtónyitásban több rejtett élet van, mint egy kérdésben."


         Külön megemlítem a könyv két nagy lidérces álom-betétjét. Ezek, mondhatni, önálló látomások a látomásban: 1. Benjamenta asszony lemegy Jakobbal a pincébe, és mintegy beavatja a sötétségbe, "abba, ami elkerülhetetlen” 2. Jakob arról ábrándozik, hogyan masírozna ő - ha katona volna - Moszkva felé Napóleon hadseregében: nagyszerű leírása ez annak a léleknek, aki "semmi”, de "valaki” akar lenni, - és közben csak a pusztításra gondol.


         Walser rövid, olykor hanyagnak tetsző mondatokban beszél. Finom, de súlyos stílus: mintha egyetlen szőrszál ecsettel festene egy pokoli mélyvilágot. Minden mondata egy-egy csattanás (de kerüli a csattanót). Tömör, de nem rikító színekkel dolgozik. Jakob beszáll egy áruház liftjébe, "hogy kora gyermekének érezze magát”. Nézegeti az utcán az embereket: mindenki siet valahová, rá sem hederít a másikra, követi kijelölt útját. És ilyenkor kedve volna "valakinek a nyakába borulni”. A villamosok "figurákkal teletömött dobozok”, az omnibuszok "ormótlan bogarak”, a kocsik "utazó kilátótornyok”. Catherine Sauvat, Walser egyik újabb életrajzírója szerint: "a leírások úgy követik egymást, mint kaleidoszkopikus kollázsok, színük és hatásuk folyton változik, és új meg új prizmákká változnak”.


         Jorge Luis Borges remek esszéjében Kafka előfutáraiként egyebek között Kierkegaardot, Léon Bloyt és Lord Dunsanyt említi. Egészítsük ki ezt azzal: Franz Kafka Robert Walser köpönyegéből bújt ki. Erre már Max Brod is felfigyelt. Robert Musil pedig 1914-ben ezt írja: "Kafka úgy hat, mint a Walser-típus alesete… Rendkívüli művészi fegyelem Kafkánál is, és talán csak itt: a kicsiny végtelenségek átszüremlése az ürességbe, valamely alázatosan megválasztott semmiség, nyájas szelídség, olyan, mint az öngyilkos órái az elhatározás és a tett között… Voltaképpen szerkezet nélküli írás, komolyabb külső vagy belső cselekmény nélkül; szűken lépdel, mégis annyira csupa aktivitás, hogy megérezzük, milyen hosszú és mozgalmas némely ember útja az egyik eseménytelen naptól a másikig… Kafka novellájában (A fűtő) a jóság eredeti ösztöne munkál, semmi neheztelés, inkább valami a gyermekkor jóság iránti betemetett szenvedélyéből… egyfajta erkölcsi gyengédség. Egy olyan lelkiismeret fogalmaz meg itt cselekvési követelményeket, amelyet nem etikai alapelvek irányítanak, hanem egy bizonyos finom, sürgető ingerültség: ez folyton nagy jelentőségű kis kérdéseket fedez fel, és olyan kérdéseken, amelyek mások szemében csupán sima, közömbös tömbök, meghökkentő redőket tesz láthatóvá.”         


         Robert Walsert felfedezni, ezt érezzük a könyv olvasása után, minden jó ember számára kötelesség.

Báthori Csaba