Kritika – 2011. október 16.

Pályi András és Beck András méltatása

Kritika–2011. október 16.

Kritika

Pályi András és Beck András méltatása
Az idei Déry-díjat Beck András, Józsa Márta, Pályi András és Vasadi Péter kapta. A díjátadáson elhangzott laudációk közül most Závada Pál és Keresztesi József írását közöljük: Pályi András és Beck András díjához.

PÁLYI ANDRÁS

Pályi András több mint három évtizede publikál – és túlzás nélkül mondható, hogy munkássága prózairodalmunk élvonalában jelölte ki a helyét. Még ha ő maga félig-meddig rangrejtve tölti is be kimagasló szerepét – könyvei nemcsak saját írói pályájának, hanem egyetemes irodalmunknak is fontos állomásai.
      1942-ben született Budapesten. Igen fiatalon, 1963-ban debütált drámaíróként és novellistaként – első könyvére azonban további másfél évtizedet kellett várnia, a Tiéd a kert 1978-ban jött ki. Ezt követte 1988-ban az Éltem, 1989-ben a Kövek és nosztalgia, 1996-ban az Éltem – Másutt – Túl, 2001-ben a Provance-i nyár (elbeszélések), 2003-ban a Megérkezés (regény), 2007-ben A kerület órái (kisprózák). 
      Tevékenysége azonban nem csupán prózaíróként, hanem esszéistaként, kritikusként, újságíróként és dramaturgként is elsőrangú. Tanúsítják ezt gyűjteményes kötetei: Egy ember kibújik a bőréből (színházi esszék, 1992), Suszterek és szalmabáb (lengyel esszék, 1998), Képzelet és kánon (irodalmi esszék, kritikák, 2002), Múlás és maradás (rádiónapló, 2005), Színészekkereszttűzben (színházi írások, 2011).
      Az eddigieken felül még egy oka volna szellemi életünknek, hogy nagyrabecsülését Pályi András iránt kifejezze: Mint jeles polonistának és műfordítónak is hálásak lehetünk neki, aki a hatvanas évektől rendszeresen foglalkozik a lengyel színház és irodalom népszerűsítésével – mint Gombrowicz, Grotowski, Mrożek, Kołakowski és mások műveinek tolmácsolója.
      A prózaíró Pályit Nádas Péter a kevés magyar misztikus szerző közt tartja számon, mások (mint Radics Viktória vagy Onagy Zoltán) a „testbe kódolt metafizika”, illetve „a zordon test barokk írójaként” emlegetik. Hozzátehetjük: Kortárs irodalmunk nagy magányosa ő, aki minden munkája során újra és újra egzisztenciális kockázatot vállalva küzd meg teremtményeiért, határokat feszegetően vakmerő műveiért – miközben ennek a hosszútávon is erőfeszítő, ám lenyűgözően szép és bátor pályának méltatlanul kevés figyelem és elismerés jutott.
       Darabos Enikő Az én határain címmel 2010-ben készített vele élet- és pályainterjú-kötetet – e műfajban egyedülállóan mélyen gondolkodó és őszintén beszélő könyvet. Esterházy Péter így ajánlja: „Egy könyvborítón (talán) úgy mondanám: Nagy tisztelője vagyok Pályi művészetének. Testiség, titok, Isten nélküli (istentelen?) metafizika. Az egyik legradikálisabb kortárs szerző. Nagysága a szabadsága.”

Závada Pál

BECK ANDRÁS

Hölgyeim és Uraim,

amikor nekiültem ennek az írásnak, szándékosan nem gugliztam rá Beck András nevére. Csupán felsorolnék néhány publikációt az elmúlt évekből, amelyeket a saját szememmel láttam, mi több, lelkes olvasójuk voltam. Ilyen a századfordulón élt, fiatalon meghalt és elfelejtett Neményi Erzsébetről szóló esszé, ilyen a véletlenül talált angol nyelvű Szerb Antal-kézirat filológiailag rekonstruált története, vagy ilyenek a Karinthy Frigyes nevezetes verséről, a Nihilről közölt értekezések a Jelenkor és a Holmi hasábjain.
Mi a közös ezekben az írásokban?
Közös például a filológia detektívtörténetként bemutatott kalandja. Ahogy Beck András utánaveti magát egy-egy apró nyomnak, majd összeköti a szálakat, és következtetéseket igyekszik levonni az elszórt jelekből. Vagy az is közös bennük, hogy olyan témákat hoznak a napvilágra, amelyek nincsenek szem előtt: az első esetben egy elfelejtett szerzőt, a másodikban egy népszerű szerző elfelejtett-lappangó szövegét, a harmadik esetben pedig Beck egy ugyancsak közismert és népszerű szerző közismert versének a radikális újragondolására, a vers helyiértékének a megváltoztatására tesz javaslatot.
De vessünk csak egy pillantást a Neményi-esszé, illetve a Szerb-esszé felütésére. Az első írás így kezdődik: „Mindig is csiklandozták a figyelmemet az ilyen ismeretlen, elfelejtett szerzők. Tudom, gyerekes dolog, de egy könyv vagy szerző érdekességét sokszor növeli számomra az, hogy más ügyet sem vet rá.” A második szövegnek ez az első mondata: „Régóta tervezgetek néhány írást olyan témákról, amelyeket a véletlen hozott elém, többnyire egy-egy antikváriumban meglátott és megvett könyv alakjában.”
Aha. Ezek szerint tehát Beck András egy flâneur volna, egy kószáló – és hát persze, az antikvárium mint mikrovilág mi más, mint a könyvek flâneurjeinek a legtermészetesebb közege. Dzsungel és menedék. Ám szerencsénkre Beck időről időre előmerészkedik ebből a dzsungelből, és megmutatja nekünk, hogy mire bukkant rá.
És talán nem indokolatlan ez a dzsungel-metafora. Talán van mindebben valami vad dolog. Azt hiszem, hogy ebben a tevékenységben, egy-egy ismeretlen figura vagy szöveg megpillantásában, a talált tárgyak megtisztításában van valami, ami nem illeszkedik hézagmentesen az intézményes magyar kultúrához. Ha azt mondanám, hogy Beck a magyar irodalmi kultúra szemhatárát tágítja mindezzel, talán túlontúl is puhán vagy eufemisztikusan fogalmaznék. Akkor már inkább így: magával a tárgyválasztással állít valami nagyon fontosat. Hogy mindaz, amit ismerünk, aminek a birtokában vagyunk, a kötelező olvasmányok sora, az úgynevezett kánon – nem mozdulatlan, monolit tömb. Nem az emlékezetünkre méltó holmik végső leltára, összessége, hanem legjobb esetben is pillanatfelvétel. Úgy is mondhatnám, hogy Beck András kutatásai szembemennek a jelen idő hübriszével, szembemennek irodalmi kultúránknak a felejtés terén kifejtett szorgalmával és állhatatosságával.
Ráadásul izgalmas szövegek ezek, a szó legegyszerűbb, leghétköznapibb értelmében. Azt sugallják, hogy a felfedező munkája izgalmasabb, mint a földmérőé; hogy egy új sziget körbehajózása izgalmasabb, mint a legelőhatárok telekkönyvi módosítása. Meglehet, mindaz, amit ő művel, talán kevesek ügye. Első pillantásra roppant magányos tevékenységnek tetszik, de hát nincs is ezzel semmi baj: a felfedezőutakra induló hajókat a legritkább esetben követik kedvezményes turistajáratok.
Ez a díj ennek a munkának az elismerése kíván lenni, egyfelől, másrészt pedig jelzés és biztatás is, hogy mégiscsak vannak jó néhányan, akik figyelemmel követik Beck Andrást e kószálások során.

Keresztesi József