Kritika – 2005. április 18.

Orosz díszvendégség: Jevgenyij Anatoljevics Popov

Goretity József tanulmánya

Kritika–2005. április 18.

Kritika

Goretity József tanulmánya
1962 óta elbeszélései jelennek meg szibériai, illetve 1971-től moszkvai kiadványokban. Az első jelentősebb publikációja a Novij Mir irodalmi folyóiratban jelent meg (1976) V. Suksin szavai kíséretében. Részt vett a cenzúramentes Metropol almanach szerkesztő bizottságának munkájában. Ezért a tevékenységéért 1979-ben kizárták a Szovjet Írók Szövetségéből, majd 1988-ban újra felvették az írószövetség tagjai közé.

Jevgenyij Popov próza- és esszéíró, publicista.
1946-ban született Krasznojarszkban. A Moszkvai Geológiai Egyetemen szerzett diplomát (1968), majd geológusként dolgozott Szibériában.
1962 óta elbeszélései jelennek meg szibériai, illetve 1971-től moszkvai kiadványokban. Az első jelentősebb publikációja a Novij Mir irodalmi folyóiratban jelent meg (1976) V. Suksin szavai kíséretében. Részt vett a cenzúramentes Metropol almanach szerkesztő bizottságának munkájában. Ezért a tevékenységéért 1979-ben kizárták a Szovjet Írók Szövetségéből, majd 1988-ban újra felvették az írószövetség tagjai közé.
A Prekrasznoszty zsiznyi (Az élet szépsége – 1990), Szamoljot na Köln (Repülőgép Kölnbe – 1991), Dusa patriota (A patrióta lelke – 1994), Podlinaja isztorija zeljonih muzikantov (A zöld zenészek igaz története – 1999) könyvek szerzője.
Jevgenyij Popov írt néhány színdarabot is. A Hrenovo temperirovanij klavir (A pocsékul temperált hangolású zongora) című darabját Baden Badenben (1992) és Amszterdamban (1999) mutatták be.
Popov műveit kiadták angol, spanyol, kínai, német, francia, finn és más egyéb idegen nyelveken is.
Az Orosz PEN Központ elnökhelyettese, a végrehajtó bizottság tagja (1989-től), a Svéd PEN Központ szervezeti tagja, az Orosz Írók Szövetségének társelnöke (1996-tól). A Booker-díj zsűrijének is tagja.
A Volga (1989), a Sztrelec (1995), a Znamja (1998), az Oktyabr (2002) folyóiratok díjával és a Moszkvai Írószövetség díjával: a Venyeccel (2003) jutalmazták.
Moszkvában él.


Néhány műve és interjúja magyarul:


Jevgenyij Popov: A hazafi lelke, avagy különféle közlemények Fityfiricshez (Európa Könyvkiadó Budapest, 2000.) Fordította Holka László. Szőke Katalin írt a kötet végén tanulmányt a szerzőről.


Jevgenyij Popov: Lumpenek
(Magyar Lettre Internationale, 14. szám)


Jevgenyij Popov: Rongyszőnyeg – párbeszéd önmagammal (Fordította: Krasztev Péter)
(Magyar Lettre Internationale, 17. szám, 1995. nyár)


Jevgenyij Popov: Utaskomédia Kiss Ilona fordítása
(Magyar Lettre Internationale, 17. szám, 1995. nyár)


Jevgenyij Popv: Szamarából a XXI. Századba
(Magyar Lettre Internationale, 18. szám)


Jevgenyij Popov: Metropol avagy az orosz szamizdat emlékezete
(Magyar Lettre Internationale, 38. szám, 2000. ősz)


Jevgenyij Popov: A Volga a Kaszpi-tengerbe
(Magyar Lettre Internationale, 42. szám)


Jevgenyij Popov: Hogyan ették meg a kakast?



Képzett riport egy budapesti Popov-fesztiválról - Holka László beszélgetése a szerzővel (Az Irodalom Visszavág)


Váradi Júlia és Szilágyi Ákos beszélgetése Jevgenyij Popovval


Goretity József: A kisember és a poszt-posztmodern állapot (Jevgenyij Popov prózájáról)
(részlet a Töredékesség és teljességigény című kötetből)


Jevgenyij Popovnak, amikor a hetvenes évek közepén írói pályája elindult, jó esélye lett volna arra, hogy krasznojarszki fiatal íróként betagozódjék a hivatalos szovjet irodalomban prosperáló ún. "falusi irodalom"-ba,  de egészen más utat választott. Ahelyett, hogy beletörődött volna írásainak "jobban" vagy "kevésbé" cenzúrázott kiadásába, 1978 tavaszán Vaszilij Akszjonovval és Viktor Jerofejevvel kitervelték a Metropol-almanachot és elindították a szervezését.1 A közel harminc szerző írásait, a mintegy tizenkétezer oldalnyi szöveget tartalmazó, fél méteres vastagságú, tizenkét példányban napvilágot látott kötet a hetvenes évek szovjet irodalomtörténetének legnagyobb botránya lett. Pedig mint Popov egy interjúban2 elmondta, nem volt abban semmi különös, politikai szempontból legalábbis nem, hacsak az nem, hogy az állami cenzúrát megkerülve jelent meg a könyv. A három "főbűnös" megkapta jogos büntetését: az akkor már külföldön is ismert Akszjonovot kiebrudalták a Szovjetunióból, Viktor Jerofejevet és Jevgenyij Popovot pedig egy ellenük irányuló sajtóhadjárat és kicsinyes megaláztatások közepette kizárták az Írószövetségből. Tíz éven át esélyük sem volt arra, hogy valamilyen írásuk odahaza megjelenhessék. Popovnak például jelentős írása - A hazafi lelke (Dusa patriota) majd csak 1989-ben jelent meg a Volga című folyóirat hasábjain.
 Jevgenyij Popov – Viktor Jerofejevhez hasonlóan – a nyolcvanas évek közepe táján "elszalasztotta" annak lehetőségét is, hogy a "liberális" írók (Bek, Ribakov, Satrov) csoportjához csatlakozzék, s a gorbacsovi éra szellemiségének megfelelően valamely reformista (vagy bármilyen más) politika jegyében "leleplező" irodalmat kezdjen művelni. Írásai alapján Jevgenyij Popov az orosz "új hullám" irodalmának egyik legjelentősebb képviselőjévé vált.
 Az "új hullám" irodalmát persze nehéz lenne egységesnek tekinteni, még akkor is, ha Natalja Ivanovna az Önsorsrontók? A szovjet "új hullám" prózájáról3 című kitűnő írásában megkísérli ezt. Mihail Kurajev, Vjacseszlav Pjecuh, Viktor Jerofejev vagy Jevgenyij Popov olyannyira különböző stílusú, értékrendű, habitusú szerzők, hogy egy irányzatba sorolásuk akkor is problematikus, ha kétségtelenül van sok közös jegy az írásaikban, vagy ha valószínűleg igaza is van Natalja Ivanovnának abban, hogy "Az új próza ott kezdődik, hogy az írók ráéreztek a valóságnak erre a fantasztikum világába illő elmozdulására (...). A fantasztikumot magában az életben találták meg (...)."4
 Van ennek az "új hullám"-nak olyan irányzata – s ehhez tartozik Jevgenyij Popov prózája is –, amit szokás a "fantasztikus realizmus"5 terminussal illetni. Ennek az irodalomnak jellemzője a nyílt szókimondás, a testi-fiziológiai folyamatok naturalista ábrázolása, a szexualitás durva leírása. A helyenként visszataszító vulgaritásba hajló prózának természetesen megvan a maga alkotásfilozófiai háttere. Elsősorban például az az igény, hogy szakítsanak a XIX. századi orosz irodalom "szupermoralista" hagyományaival, hogy bemutassák az "új humanizmus" összeomlását. Ebben a törekvésben az irányzat szerzői (elsősorban Viktor Jerofejev és Jevgenyij Popov) egyrészt visszautalnak Varlam Salamov elhíresült állítására, miszerint "A XIX. századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli, a XX. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne... Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetariánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa."6; másrészt Nabokovnak arra az álláspontjára, hogy az irodalom csakis irodalom legyen, vagyis mellőzzön mindenféle ideologikus állásfoglalást. Ebben a vonatkozásban erősen kötődnek a századforduló orosz prózaíróihoz is: elsősorban annak a Fjodor Szologubnak munkásságában látják – nem éppen megalapozatlanul – az orosz próza fordulatát, aki nemcsak az etikán kívülre ("túl jón és rosszon") helyezte az irodalmat, hanem a "meggyalázott szépség" fogalmának megalkotásával a deesztétizálás folyamatát is elindította.

Az ilyen írásmód Popov – és mások – prózájában is együtt jár egy nagy ellentmondással: azzal tudniillik, hogy miközben radikális szakítást hirdetnek meg a XIX. századi orosz irodalommal, az állandó oppozícióban levés következményeként képtelenek elszakadni tőle. Ezért tapasztalhatjuk például Popov írásai olvastán azt, hogy e szövegeket bonyolult allúziós- és idézetrendszer hatja át, mégpedig úgy, hogy az idézetesség megvalósításában figyelembe veszi mind a klasszikus modernitás, mind a Nabokov-féle posztmodernista felfogás másodlagos anyagból való építkezésének elvét, megvalósítva egyúttal a reminiszcenciák szintjén egy sajátos "értékek átértékelése" koncepciót.
 Az intertextualitás szempontjainak ilyen erőteljes érvényesítése felveti az orosz irodalomban még a XIX. század elejéről, Zsukovszkijtól származó és Tyutcseven meg Mandelstamon keresztül vezető nyelvfilozófiai probléma továbbélésének lehetőségét: hogyan fejezhető ki a kifejezhetetlen? A "kifejezhetetlen kifejezésé"-t nemcsak az imént említett allúziós technika, hanem a szavak poliszémiájára építő eljárás, valamint a szójátékok gyakori alkalmazása lenne hivatott megvalósítani.
 A trágárságok, obszcenitások, káromkodások használata sem feltétlenül öncélú, amennyiben azt igyekszik illusztrálni, miként valósul meg nyelvi szinten a kései szovjet vagy a posztszovjet korban a Bahtyin-féle karnevalizáció. E koncepció jelenlétére utal a Popov-szövegek elbeszélőinek bohóckodó mivolta. Az elbeszélő és a szerző közötti határ szándékolt elmosásának imitálásával végbemenni látszik a szerző személyének, s vele együtt az irodalomnak, az irodalmiságnak szitkozódásig fajuló degradálása: "- Úgy gondolom, hogy az író egy ocsmány rohadék, aki folyton az érzékeit kagylózza, hogy rányomhassa őket a papírra"7 – kezdődik az Öcsök című Popov-elbeszélés. A világ ilyetén, "békaperspektívából" történő megmutatása csak a szkáz elbeszélés-technika következetes érvényesítésével lehetséges.
 S ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra. A helyzet ugyanis a következő: annak okán, hogy hősei csodabogár kisemberek, meg hogy 1976-ban a Novij Mir-ben az akkor már két éve halott Suksin előszavával jelentek meg első elbeszélései, Popov írásait szokás Suksin elbeszéléseihez hasonlítani. A két szerző világlátása és stílusa között azonban óriási szakadék tátong. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Popov-írásokat, akkor a szkáz-technika érvényesítésének mikéntje alapján – mint azt Sz. Borovikov helytállóan megállapítja8 – sokkal inkább említhetjük közvetlen előzményükként a húszas évek két kiváló szerzőjének, Mihail Zoscsenkónak és Andrej Platonovnak műveit. Zoscsenkót idézik Popovnak azok az írásai, amelyekben a szovjet és posztszovjet élet abszurditásának szatirikus megjelenítése jóízű humorral párosul és féktelen, életerőt sugárzó, már-már karneváli nevetésbe torkollik. Olyan elbeszéléseire gondolok elsősorban, mint amilyen a Coupling (Párosítás) vagy a Szvinije saslicski (Disznósaslik), de ezt a szemléletet tükrözi a Megapolisz-Expressz interjúja9 is, amelyben Popov mint jeles vodkaszakértő, az orosz alkoholizmus illetve részegeskedés mibenlétéről nyilatkozik.
 Az Andrej Platonovhoz való viszonya ennél talán bonyolultabb, elmélyültebb, s ha Popov írásai nyelvi-stilisztikai szempontból valami egészen unikális dologgal szolgálnak, akkor az éppen a Platonov-hatás eredménye lehet. Platonov legjobb írásaira ugyanis jellemző, amit Hetényi Zsuzsa fogalmazott meg igen plasztikusan: Platonov nyelve "...a filozófia, a szovjet agitáció és a költészet egymást taszító elemeiből van összegyúrva, de úgy, hogy nem alakul ki egységes beszédfolyam – s ez a durva összedolgozás minden bizonnyal szándékolt, sőt a mondandó szerves része."10 Jevgenyij Popov úgy érvényesíti és értelmezi át a platonovi hagyományt, hogy narrátor hőseit olyan keveréknyelven beszélteti, amelyik a hatvanas-nyolcvanas évek szovjet sajtónyelvének propagandisztikus, áltudományos és álfilozófiai halandzsájából, újabban a posztszovjet politikai irányok nem kevésbé redundáns nyelvi kliséiből, valamint az élő, a beszélt nyelvet alkotó szlengből, zsargonból és káromkodásból van összegyúrva. Ez a szörnyűséges nyelvi egyveleg tovább bonyolódik azzal, hogy Popov igen gyakran több elbeszélőt is szerepeltet egy-egy írásában, s a szerző szerepében tetszelgő elbeszélő vagy valamelyik, a többi hősnél intellektuálisabbnak mutatkozó narrátor előbb korrigálni látszik a korábbi megszólalót, de hamarosan kiderül, hogy ennek a megnyilatkozása is az orosz "antiélet" nyelvi kaotikusságát mutatja. Jó példa lehet minderre a Kék fuvola (Golubaja flejta) című elbeszélés11, amelyiknek nyelvében az említetteken túl még a Platonov-próza kapcsán felidézett líraiság vagy inkább a líraiság paródiája is megfigyelhető.

 Hogy ez a nyelvi zűrzavar mennyire része a mondandónak, mi sem bizonyítja jobban, mint Popov 1990-ben közzétett második regénye, a Prekrasznoszty zsiznyi (Az élet gyönyörűsége). A szerző meghatározása szerint ez az írás műfaját tekintve "újságregény, amelynek nincs kezdete és vége". A könyv 1961 és 1985 közötti szovjet újságszövegeket tartalmaz évenkénti fejezetelrendezésben, úgy, hogy minden ilyen válogatást két eredeti Popov-elbeszélés fog közre. Az elbeszélések az ismertetett Popov-stílust követik, s egyúttal "magyarázzák" az újságcikkeket, mint ahogy az újságcikkek is az elbeszéléseket. Sőt, az összeválogatott újságcikkek is mintegy elkezdik értelmezni egymást és önmagukat. A Popov-regény egyik recenzense, Jelena Balzamo12 bármennyire is fanyalogva fogadja a könyvet, azt mindenképpen kénytelen elismerni, hogy Popov eljárásában van valami egészen izgalmas: az újságszövegek a válogatás és a "szendvics-eljárás" okán komikus hatást váltanak ki, amit az eredeti fellelési helyükön nem értek el. Balzamo ennek titkát – alighanem jogosan – abban a sajátosságban látja, hogy Popov képes az újságcikkeknek mind az "eredeti", hivatalos üzenetét, mind a szovjet ideológiát így-úgy megkerülni szándékozó, mindig a sorok között és a szavak mögött keresgélő állampolgár olvasatát ironikus távolságtartással kezelni.
 Ha lehet, még bonyolultabb az a prózapoétikai eljárás, amit Popov a Nakanunye nakanunye (A küszöb küszöbén) című regényében az allúziók és reminiszcenciák többszörösen átértelmezett alkalmazásával megvalósít. (Valami hasonló történik A hasonmások kapcsán (Nascsot dvojnyikov) című elbeszélésében is.) A könyv címe nyilvánvaló rájátszás Turgenyev sok vitát kiváltott regényére, A küszöbön címűre. Már-már túlzottan is egyértelműek a szövegben jelentkező utalások, mint például az, hogy a Turgenyev-regény bolgár forradalmár főhősének, Inszarovnak mintájára Popov írásának főhőse egy Inszanahorov nevű forradalmár. Csakhogy Popov hőse a mai Németországba emigrált, a Turgenyev-hős szocialista forradalmi eszméivel átitatott figura, aki meg akarja dönteni a Szovjetuniót. Ebből a groteszk nézőpontból megidéződik aztán minden XIX. századi orosz "átkozott kérdés": a társadalmi átalakítás problémája éppúgy, mint Oroszország messianisztikus szerepvállalása, a hit és hitetlenség eldönthetetlensége, a nagy egyéniség kontra szent közösség alternatívája vagy az "oroszok külföldön" témája. Közben elferdített, de jól felismerhető citátumok formájában felvonul a regényben a XIX. és XX. századi orosz irodalom egésze, Dobroljubovtól kezdve Dosztojevszkijen, Csehovon, Szologubon át Paszternakig. Mindez az orosz irodalomtól korábban idegen obszcén jelenetek, valamint az "új humanizmus" képtelenségét kifejező "lírai kitérők" kíséretében. S ha a sok önértelmező "kiszólás" alapján az olvasó arra gondolna, hogy a Popov-regény valami posztmodern eljárással készült írás, az alcím - Roman geroja, napiszannij gerojem romana (Egy olyan regény hősének regénye, amit egy regényhős írt) -, valamint három ordenáré figurának, az író Jerofejevnek, a költő Prigovnak és a szerző Popovnak szerepeltetése meggyőzheti arról, hogy ez a szöveg legfeljebb a poszt-posztmodern állapotot képviseli, azaz a posztmodern eljárás is parodizálódik.
 Jevgenyij Popov írásai így, a többszörös átértelmezés révén válnak egyrészt nagyon komoly orosz irodalmi ismereteket igénylő, intellektuális olvasmánnyá, másrészt a hagyományos kulturális értékeket kiforgató és megkérdőjelező, megbotránkoztató szózuhataggá, ami persze kísértetiesen hasonlít az eleven életre. Jevgenyij Popov művei végső soron egy értékvesztett, helyét a mai világban nem lelő, elbizonytalanodott, de nagy múltú és jobb sorsra érdemes kultúra nagyformátumú szellemi lenyomata.


1. A Viktor Jerofejev megjelentette Metropol almanach anyagát (Moszkva, Izdatyelszkij dom Podkova, 1999.), Jevgenyij Popov mind a kiadás, mind a hozzá írott előszó miatt elmarasztalta. Az új kiadás borítóján látható fotón véleménye szerint (zömmel) olyan emberek szerepelnek, akiknek semmi közük sem volt a Metropolhoz. Másfelől igaztalannak ítélte Viktor Jerofejevnek azt az állítását, amely szerint Akszjonov részvételét az almanachban leginkább az motiválta, hogy Akszjonov abban az időben már készítette elő az emigrációját. (V.ö.: "...nem szeretném magamat gurunak vagy minek beállítani..." (Jevgenyij Popovval beszélget Goretity József. Könyvpiac, 2001)
2. "Semmi dolgom a világ magyarázatával". Jevgenyij Popovval beszélget Kiss Ilona (Beszélő, 1995. június 8., 30-34.)
3. Nagyvilág, 1990/6.
4. i.m., 897.
5. Lásd: Oleg Dark: Mir mozset bity drugoj (Druzsba Narodov, 1990/6, 226.)
6. Varlam Salamov: Kolima (Budapest, 1989.)
7. Jevgenyij Popov: Öcsök. In: Se apák, se fiúk (Osiris/2000, 1995., 197.)
8. Sz.Borovikov: Jevg. Popov bez i dr. (Druzsba Narodov, 1991/12,  231.)
9. Rukavodsztvo k gyejsztviju dlja pjuscsih szograzsdan (Megapolisz-Expressz, 37., 12.)
10. Hetényi Zsuzsa: Egy kétkezi filozófus. In.: Andrej Platonov: Csevengur (Magvető Kiadó, Kárpáti Kiadó, 1989.,  9.)
11. Korunk, 2004/5. 11-20.
12. Jelena Balzamo: "A vot jeszli jejo nyet..." (Russzkaja miszl, 1991. június 14., 12.)

szerző
Goretity József
kulcsszavak
író
könyvcím
Az ilyen írásmód Popov – és mások – prózájában is együtt jár egy nagy ellentmondással: azzal tudniillik, hogy miközben radikális szakítást hirdetnek meg a XIX. századi orosz irodalommal, az állandó oppozícióban levés következményeként képtelenek elszakadni tőle. Ezért tapasztalhatjuk például Popov írásai olvastán azt, hogy e szövegeket bonyolult allúziós- és idézetrendszer hatja át, mégpedig úgy, hogy az idézetesség megvalósításában figyelembe veszi mind a klasszikus modernitás, mind a Nabokov-féle posztmodernista felfogás másodlagos anyagból való építkezésének elvét, megvalósítva egyúttal a reminiszcenciák szintjén egy sajátos "értékek átértékelése" koncepciót.
 Az intertextualitás szempontjainak ilyen erőteljes érvényesítése felveti az orosz irodalomban még a XIX. század elejéről, Zsukovszkijtól származó és Tyutcseven meg Mandelstamon keresztül vezető nyelvfilozófiai probléma továbbélésének lehetőségét: hogyan fejezhető ki a kifejezhetetlen? A "kifejezhetetlen kifejezésé"-t nemcsak az imént említett allúziós technika, hanem a szavak poliszémiájára építő eljárás, valamint a szójátékok gyakori alkalmazása lenne hivatott megvalósítani.
 A trágárságok, obszcenitások, káromkodások használata sem feltétlenül öncélú, amennyiben azt igyekszik illusztrálni, miként valósul meg nyelvi szinten a kései szovjet vagy a posztszovjet korban a Bahtyin-féle karnevalizáció. E koncepció jelenlétére utal a Popov-szövegek elbeszélőinek bohóckodó mivolta. Az elbeszélő és a szerző közötti határ szándékolt elmosásának imitálásával végbemenni látszik a szerző személyének, s vele együtt az irodalomnak, az irodalmiságnak szitkozódásig fajuló degradálása: "- Úgy gondolom, hogy az író egy ocsmány rohadék, aki folyton az érzékeit kagylózza, hogy rányomhassa őket a papírra"7 – kezdődik az Öcsök című Popov-elbeszélés. A világ ilyetén, "békaperspektívából" történő megmutatása csak a szkáz elbeszélés-technika következetes érvényesítésével lehetséges.
 S ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra. A helyzet ugyanis a következő: annak okán, hogy hősei csodabogár kisemberek, meg hogy 1976-ban a Novij Mir-ben az akkor már két éve halott Suksin előszavával jelentek meg első elbeszélései, Popov írásait szokás Suksin elbeszéléseihez hasonlítani. A két szerző világlátása és stílusa között azonban óriási szakadék tátong. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Popov-írásokat, akkor a szkáz-technika érvényesítésének mikéntje alapján – mint azt Sz. Borovikov helytállóan megállapítja8 – sokkal inkább említhetjük közvetlen előzményükként a húszas évek két kiváló szerzőjének, Mihail Zoscsenkónak és Andrej Platonovnak műveit. Zoscsenkót idézik Popovnak azok az írásai, amelyekben a szovjet és posztszovjet élet abszurditásának szatirikus megjelenítése jóízű humorral párosul és féktelen, életerőt sugárzó, már-már karneváli nevetésbe torkollik. Olyan elbeszéléseire gondolok elsősorban, mint amilyen a Coupling (Párosítás) vagy a Szvinije saslicski (Disznósaslik), de ezt a szemléletet tükrözi a Megapolisz-Expressz interjúja9 is, amelyben Popov mint jeles vodkaszakértő, az orosz alkoholizmus illetve részegeskedés mibenlétéről nyilatkozik.
 Az Andrej Platonovhoz való viszonya ennél talán bonyolultabb, elmélyültebb, s ha Popov írásai nyelvi-stilisztikai szempontból valami egészen unikális dologgal szolgálnak, akkor az éppen a Platonov-hatás eredménye lehet. Platonov legjobb írásaira ugyanis jellemző, amit Hetényi Zsuzsa fogalmazott meg igen plasztikusan: Platonov nyelve "...a filozófia, a szovjet agitáció és a költészet egymást taszító elemeiből van összegyúrva, de úgy, hogy nem alakul ki egységes beszédfolyam – s ez a durva összedolgozás minden bizonnyal szándékolt, sőt a mondandó szerves része."10 Jevgenyij Popov úgy érvényesíti és értelmezi át a platonovi hagyományt, hogy narrátor hőseit olyan keveréknyelven beszélteti, amelyik a hatvanas-nyolcvanas évek szovjet sajtónyelvének propagandisztikus, áltudományos és álfilozófiai halandzsájából, újabban a posztszovjet politikai irányok nem kevésbé redundáns nyelvi kliséiből, valamint az élő, a beszélt nyelvet alkotó szlengből, zsargonból és káromkodásból van összegyúrva. Ez a szörnyűséges nyelvi egyveleg tovább bonyolódik azzal, hogy Popov igen gyakran több elbeszélőt is szerepeltet egy-egy írásában, s a szerző szerepében tetszelgő elbeszélő vagy valamelyik, a többi hősnél intellektuálisabbnak mutatkozó narrátor előbb korrigálni látszik a korábbi megszólalót, de hamarosan kiderül, hogy ennek a megnyilatkozása is az orosz "antiélet" nyelvi kaotikusságát mutatja. Jó példa lehet minderre a Kék fuvola (Golubaja flejta) című elbeszélés11, amelyiknek nyelvében az említetteken túl még a Platonov-próza kapcsán felidézett líraiság vagy inkább a líraiság paródiája is megfigyelhető.

 Hogy ez a nyelvi zűrzavar mennyire része a mondandónak, mi sem bizonyítja jobban, mint Popov 1990-ben közzétett második regénye, a Prekrasznoszty zsiznyi (Az élet gyönyörűsége). A szerző meghatározása szerint ez az írás műfaját tekintve "újságregény, amelynek nincs kezdete és vége". A könyv 1961 és 1985 közötti szovjet újságszövegeket tartalmaz évenkénti fejezetelrendezésben, úgy, hogy minden ilyen válogatást két eredeti Popov-elbeszélés fog közre. Az elbeszélések az ismertetett Popov-stílust követik, s egyúttal "magyarázzák" az újságcikkeket, mint ahogy az újságcikkek is az elbeszéléseket. Sőt, az összeválogatott újságcikkek is mintegy elkezdik értelmezni egymást és önmagukat. A Popov-regény egyik recenzense, Jelena Balzamo12 bármennyire is fanyalogva fogadja a könyvet, azt mindenképpen kénytelen elismerni, hogy Popov eljárásában van valami egészen izgalmas: az újságszövegek a válogatás és a "szendvics-eljárás" okán komikus hatást váltanak ki, amit az eredeti fellelési helyükön nem értek el. Balzamo ennek titkát – alighanem jogosan – abban a sajátosságban látja, hogy Popov képes az újságcikkeknek mind az "eredeti", hivatalos üzenetét, mind a szovjet ideológiát így-úgy megkerülni szándékozó, mindig a sorok között és a szavak mögött keresgélő állampolgár olvasatát ironikus távolságtartással kezelni.
 Ha lehet, még bonyolultabb az a prózapoétikai eljárás, amit Popov a Nakanunye nakanunye (A küszöb küszöbén) című regényében az allúziók és reminiszcenciák többszörösen átértelmezett alkalmazásával megvalósít. (Valami hasonló történik A hasonmások kapcsán (Nascsot dvojnyikov) című elbeszélésében is.) A könyv címe nyilvánvaló rájátszás Turgenyev sok vitát kiváltott regényére, A küszöbön címűre. Már-már túlzottan is egyértelműek a szövegben jelentkező utalások, mint például az, hogy a Turgenyev-regény bolgár forradalmár főhősének, Inszarovnak mintájára Popov írásának főhőse egy Inszanahorov nevű forradalmár. Csakhogy Popov hőse a mai Németországba emigrált, a Turgenyev-hős szocialista forradalmi eszméivel átitatott figura, aki meg akarja dönteni a Szovjetuniót. Ebből a groteszk nézőpontból megidéződik aztán minden XIX. századi orosz "átkozott kérdés": a társadalmi átalakítás problémája éppúgy, mint Oroszország messianisztikus szerepvállalása, a hit és hitetlenség eldönthetetlensége, a nagy egyéniség kontra szent közösség alternatívája vagy az "oroszok külföldön" témája. Közben elferdített, de jól felismerhető citátumok formájában felvonul a regényben a XIX. és XX. századi orosz irodalom egésze, Dobroljubovtól kezdve Dosztojevszkijen, Csehovon, Szologubon át Paszternakig. Mindez az orosz irodalomtól korábban idegen obszcén jelenetek, valamint az "új humanizmus" képtelenségét kifejező "lírai kitérők" kíséretében. S ha a sok önértelmező "kiszólás" alapján az olvasó arra gondolna, hogy a Popov-regény valami posztmodern eljárással készült írás, az alcím - Roman geroja, napiszannij gerojem romana (Egy olyan regény hősének regénye, amit egy regényhős írt) -, valamint három ordenáré figurának, az író Jerofejevnek, a költő Prigovnak és a szerző Popovnak szerepeltetése meggyőzheti arról, hogy ez a szöveg legfeljebb a poszt-posztmodern állapotot képviseli, azaz a posztmodern eljárás is parodizálódik.
 Jevgenyij Popov írásai így, a többszörös átértelmezés révén válnak egyrészt nagyon komoly orosz irodalmi ismereteket igénylő, intellektuális olvasmánnyá, másrészt a hagyományos kulturális értékeket kiforgató és megkérdőjelező, megbotránkoztató szózuhataggá, ami persze kísértetiesen hasonlít az eleven életre. Jevgenyij Popov művei végső soron egy értékvesztett, helyét a mai világban nem lelő, elbizonytalanodott, de nagy múltú és jobb sorsra érdemes kultúra nagyformátumú szellemi lenyomata.


1. A Viktor Jerofejev megjelentette Metropol almanach anyagát (Moszkva, Izdatyelszkij dom Podkova, 1999.), Jevgenyij Popov mind a kiadás, mind a hozzá írott előszó miatt elmarasztalta. Az új kiadás borítóján látható fotón véleménye szerint (zömmel) olyan emberek szerepelnek, akiknek semmi közük sem volt a Metropolhoz. Másfelől igaztalannak ítélte Viktor Jerofejevnek azt az állítását, amely szerint Akszjonov részvételét az almanachban leginkább az motiválta, hogy Akszjonov abban az időben már készítette elő az emigrációját. (V.ö.: "...nem szeretném magamat gurunak vagy minek beállítani..." (Jevgenyij Popovval beszélget Goretity József. Könyvpiac, 2001)
2. "Semmi dolgom a világ magyarázatával". Jevgenyij Popovval beszélget Kiss Ilona (Beszélő, 1995. június 8., 30-34.)
3. Nagyvilág, 1990/6.
4. i.m., 897.
5. Lásd: Oleg Dark: Mir mozset bity drugoj (Druzsba Narodov, 1990/6, 226.)
6. Varlam Salamov: Kolima (Budapest, 1989.)
7. Jevgenyij Popov: Öcsök. In: Se apák, se fiúk (Osiris/2000, 1995., 197.)
8. Sz.Borovikov: Jevg. Popov bez i dr. (Druzsba Narodov, 1991/12,  231.)
9. Rukavodsztvo k gyejsztviju dlja pjuscsih szograzsdan (Megapolisz-Expressz, 37., 12.)
10. Hetényi Zsuzsa: Egy kétkezi filozófus. In.: Andrej Platonov: Csevengur (Magvető Kiadó, Kárpáti Kiadó, 1989.,  9.)
11. Korunk, 2004/5. 11-20.
12. Jelena Balzamo: "A vot jeszli jejo nyet..." (Russzkaja miszl, 1991. június 14., 12.)