Kritika – 2010. augusztus 6.

Most meghalok

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében, Európa, 2010

Kritika–2010. augusztus 6.

Kritika

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében, Európa, 2010
A történetek felidézése ugyanis minden esetben valamiféle egzisztenciális törést feltételez, a létezésmód alapvetően bűnös jellegét, amely egyetlen eseményhez köthető, mégis szétszóródik a szövegben. - Ficsor Benedek kritikája.

Hogy minél alaposabban megértsük ezt a vékony kötetet, szükségesnek tűnik néhány szót ejteni a szerzőről. Roberto Bolaño élete ugyanis olyan szervesen kapcsolódik művészetéhez, hogy azok különválasztásával egy gazdag jelentésréteg veszne el. Alkotói munkásságának két legfontosabb sajátosságát kiemelve: a Chilében született világvándor alapvetően és mindent meghatározóan: költő, regényírásra csupán családja anyagi helyzete miatt adta a fejét; ezen döntésével – a költészet elhagyásával – szinte egy időben derült fény gyógyíthatatlan májbetegségére, prózai életműve ennek következtében folyamatos menekülésként is értelmezhető, menekülés a halál elől az életet jelentő szövegbe. Aligha hanyagolható el a tudatos – akár financiális, akár esztétikai szempontokat szem előtt tartó – váltás és a betegség összefüggéseinek szimbolikája, amely a most kiadott kisregény lehetséges olvasatait is jelentősen befolyásolhatja, és ami alapján minden leírt szó, minden továbbadott történet kettős mozgást feltételez. Elrejtőzést és az idő felszámolását. Vagyis haladékot és a halál jelenlétének tudatosítását egyszerre.

Az Éjszaka Chilében egy haldokló monológja, Sebastián Urrutia Lacroix (vagy másként: H. Ibacache „atya”) jezsuita pap, kritikus és költő élete utolsó pillanatainak emléke, amelyben az erkölcsi kötelesség, a felelősségvállalás és a bűn összefüggéseit feltáró elbeszélés a társadalmi következmények mögött sejtett transzcendentális világ „csendjét” célozza. Azokat a pillanatokat, amikor a hallgatás már nem puszta elhallgatás, „hisz a csend is eljut az égbe, Isten fülébe, és egyedül Isten érti és mond ítéletet”.

A bűnöst elhagyta nyugalma, halálos ágyán a kettéhasadt lelkéből támadt „megvénült ifjúval” néz farkasszemet, azzal a démoni lénnyel, amely folyamatos jelenlétével a bűn elbeszélésének kötelességére emlékezteti az idős narrátort. A beismerés és leplezés közti feszültség ennek köszönhetően úgy vonul végig a szövegen, hogy az emlékek felidézése egyetlen epizódban sem válik egyértelmű állásfoglalássá, vagyis – és ez a kisregény egyik legnagyobb erénye – az elbeszélő fikciója autentikussá, végtelenül hitelessé és átélhetővé teszi a főszereplőt. Azok a csendek egy esendő ember életének töréspontjairól árulkodnak, olyan hibákról, amelyek erkölcsi tétje nem a beismerés, hanem a szükségszerűség felismerése.

A szöveg gyújtópontja Chile egyik megrázó és ellentmondásos történelmi pillanata, Augusto Pinochet hatalomátvétele, vagyis az a katonai puccs, amellyel a hadsereg vezetői megdöntötték a szocialista elnök, Salvador Allende hatalmát. Ibacache atya emlékeinek széttartó narratívái ebben a pontban metszik egymást. A történetek felidézése ugyanis minden esetben valamiféle egzisztenciális törést feltételez, a létezésmód alapvetően bűnös jellegét, amely egyetlen eseményhez köthető, mégis szétszóródik a szövegben. Ennek következtében a konkrét politikai-ideológiai referenciák ontológiai jelentést nyernek, és így a szerepvállalások, a cinkosság és hallgatás, a beletörődés és felejtés aktusai is túlmutatnak az egyszerű erkölcsi példázatokon, és a létezés megértésének feltételeit kutatják. Vagyis a kérdés nem az, hogy miként lehet kiszolgálni egy diktatúrát, sokkal inkább: hogyan képes a csendekből szőtt történet megragadni az egyén és a társadalom felelősségét. És mivel a létezés a szövegben csak a történeteken keresztül elérhető, az egyéni felelősség az elbeszélői magatartásra is kiterjed, sőt, valójában ez lesz minden etikai instancia alapja: milyen önértelmező stratégiák mentén emlékszik vissza az eseményekre Ibacahce atya? Hogyan lesz a szelektív történetszövésből a befogadó számára koherens és a titkokra is fényt derítő narráció?

Ha az Éjszaka Chilében nem lenne egészében hatalmas, kiemelkedő munka, ha az embert nem töltené el valami hideg borzongás, nem zsibbadna el a lelke olvasás közben, akkor alighanem a hatalom szerkezetének megjelenítését lehetne a könyv legfontosabb eredményeként említeni. Bolaño elbeszélője ugyanis a rezisztencia egy olyan formáját választja, amely nehezen különböztethető meg a rendszer támogatásától, menekülési útvonalait mindvégig fenntartva kizárja a külső valóságot, morális dilemmáit esztétikai problémákká változtatva szinte lehántja az eseményekről a kötelező erkölcsi ítéleteket. Szövegek közé rejtőzik. A diktatúrára, a társadalmi változásokra adott válaszai emiatt oly irracionálisnak tűnnek, hogy látszólag elkerülik a probléma lényegét. De csak látszólag, Sebastián Urrutia Lacroix belső száműzetése valójában éppen ezen változások, hatalmi mozgások eredőjét teszi a narráció kiindulópontjává. A menekülés, az esztétikai létezésmód ugyanis a terror szerkezetének átfordításaként a megmagyarázhatatlan szenvedésre reflektáló szubjektum kétségbeesett gesztusa. Másfelől azonban, a kínzókamrák, a besúgók és a véres politikai leszámolások ignorálása megbocsájthatatlan cselekedet, amelyre nem lehet mentség valamiféle amorális értelmezői pozíció. S hogy ez a feszültség jórészt feloldhatatlan, elsősorban a prózapoétikai technikák érdeme, ami azt is jelenti, hogy az etikai és esztétikai kérdésfeltevések összemosása a szövegszervező eljárásokon keresztül végső soron még a befogadásban is kizárja az egyértelmű értékítéletet. Jó szívvel tehát sem elítélni, sem felmenteni nem tudjuk a narrátort.

A könyvekbe menekülő elbeszélő maga is olvasóvá változik a szövegben, és mivel olvasása nem könnyed szórakozás, hanem életben maradásának feltétele, a narráció funkciója is módosul valamelyest. Az életeseményekből szövegek lesznek, amelyek a narrátortól is megkövetelik az értelmező olvasást, ám ez a fajta értelmezés már egy imaginárius szövegvilágot céloz, így szükségtelenné válik a valóság nem-szövegszerű (vagyis a narrációból szükségszerűen kimaradó) részének megértése. Ibacache atya radikális önértelmezésének eredménye tehát: szöveg a szövegen belül. Az eltérő státuszú szövegszintek – vagyis a befogadó által olvasott könyv, és a narrátor által olvasott élet – azonban szinte teljesen fedésbe kerülhetnek, hiszen mi, olvasók ugyanúgy az elbeszélői szelekció végeredményével szembesülünk, mint maga az elbeszélő. Ezen a ponton a valóság és fikció, élet és irodalom feszültsége Borges vagy Cortázar munkáit juttathatja eszünkbe. Annál is inkább, mivel Bolaño legtöbb kritikusa (és maga a szerző) is e két alkotót említi leggyakrabban az irodalmi hatásokkal kapcsolatban. Az elbeszélői (szereplői), alkotói és befogadói szintek közötti átjárás azonban az obligát dél-amerikai párhuzamok mellett jelentős európai prózai hagyományokkal is rokonítja Bolaño írását, elég csak Italo Calvino narrációs technikájára gondolnunk, amelyben az önmagát olvasó elbeszélő gyakran igen durván megsérti a konvencionális narratív szabályokat. Az Éjszaka Chilében ugyanakkor megőriz valamit a mese átadásának szakralitásából, ami – akarva, akaratlan – a mágikus realista írásmódot idézi fel. Bolaño arányérzékét dicséri, hogy az elkerülhetetlen párhuzamok ellenére, szövegében a hatások leginkább új prózai technikák lehetőségeként jelennek meg.

Roberto Bolañoról szólva, az aktuális kötettől függetlenül, hiba lenne említés nélkül hagyni két monumentális regényét, amelyek az utóbbi évtizedek (nemcsak) spanyol nyelvű irodalmának meghatározó darabjai. A 2666 és a Los detectives salvajes komplex szerkezetű, hatalmas teret kitöltő nyomozások a szövegben létrehozott életek és az ezen életekből kibomló szövegiség után. Mivel ez a két hatalmas kötet könyvtárnyi szakirodalmat igényel, jelen pillanatban csupán a (zsigeri) költészetért mindent, akár az életet (vagy a valóság érzékelését) is feláldozó attitűdöt emelném ki, amely az Éjszaka Chilében narrátorának elbeszélői technikáit is jellemzi. Aligha véletlen, hogy a poézis újra és újra előkerül Bolaño elbeszélő prózájával kapcsolatban. Elég csak Ibacache atya memoárjának gondolati ritmusát felidézni, hogy a narráció és a szöveg alapvetően poétikus nyelve közti távolság eltűnjön az olvasatokban. Mintha a lírai látásmód a történetmondás lehetőségeként jelenne meg, biztosítva az elbeszélő szuverenitását, ami a szöveg kívülállásának bizonyítéka is egyben. Az élet és a költészet feszültsége tehát a szelektív és reduktív érzékelés hatására feloldódik az immár egypólusú rendszerben, ahol minden valószerű (vagy világszerű) esemény a költő szűrőjén keresztül válik szövegszerűvé, ám ezzel a folyamat nem ér véget, hiszen az olvasásban a szöveg eseményei újfent valósággá (referenciákká) válnak, így Bolaño ciklikus prózapoétikájának sosem érhetünk a végére.

Seabstián Urrutia Lacroix az ellentmondásos megítélésű jezsuita szervezet, az Opus Dei „valószínűleg legliberálisabb tagja”. A hagyományosan a (szélső)jobbos rezsimek lelkes támogatójaként is fellépő közösség liberális tagjaként hivatkozni az eseményekre már önmagában felidézheti a beszédmódban rejlő ironikus gesztust. Ám egy küldetés víziószerű, szürreális elbeszélésén keresztül Ibacache atya a végsőkig fokozza a hatalom irracionális szerkezetének dekonstrukcióját. Ami természetesen saját szavahihetőségének, és ily módon narrátori szerepének megkérdőjelezéséhez vezet. Morális pozícióit ugyanis a jelentésszintek eltérő értelmezései – azaz a kimondott szó elsődleges, szándékolt és utólagos, kibontott értelmének differenciája – oly annyira meggyöngítik, hogy a koherens elbeszélés mögé képzelt haldokló (imaginárius) személye is veszélybe kerül.

Az Európába küldött pap feladata a templomok állagmegóvásának tanulmányozása. Minthogy a helyi plébánosok számára mindenhol a galambszar jelenti a legnagyobb problémát, Isten házának legfőbb őrzői a vadászsólymok, amelyek kegyetlenül tépik szét a karmaik közé kerülő galambokat. És ezen ponton a poézis leleplezi az elbeszélőt, aki ekkor már nem elhallgatni, hanem felerősíteni igyekszik a kíméletlen és a probléma eredeti okaira tekintettel teljesen értelmetlen vadászat metafora- és szimbólumrendszerének erkölcsi és esztétikai vonatkozásait. Ez a csupán a szöveg belső utalásaként működő struktúra ugyanis könnyedén összekapcsolhatja bizonyos pontokon a Pinochet-rezsim működését a szelíd életű papok véres passziójával. A monumentális képekbe szerkesztett narráció ráadásul a terror elleni lázadás lehetőségének – szövegbe menekülő szubjektum végül éppen a költészetét helyezi szembe a diktatúra embertelenségével – felvetésével általános érvényűvé szélesíti a humánum megőrzésének problémáját. A menekülés, a valóság elől a szövegbe rejtőző elbeszélő igyekezete, hogy döntéseihez esztétikai szabályokat rendeljen, a befogadásban etikai kategóriává fokozódik, és ezzel párhuzamosan elveszíti különös jellegét. Hiszen a bűnös az egyéni tragédiáján át egy nép és a mindenkor elnyomottak reménytelen helyzetéről beszél. Saját halála – az emlékezés felfüggesztett, végtelen pillanatában – ezért sem jelenthet megoldást, bűneitől szabadulni még az elbeszélés kitárulkozásával is képtelen, feloldozást nem nyer, elmúlása örökké tart.

Roberto Bolaño 2003-ban hunyt el. Életműve, amellett, hogy óhatatlanul is felidézi azt a giccses közhelyet, amely a halál elől menekülő alkotó és a szövegekben továbbélő elbeszélő paradox viszonyára utal, a modern utáni irodalmi közeg kiemelkedő szerzőjévé avatja a chilei írót. Ennek a monumentális életműnek az Éjszaka Chilében ugyan csak egy nagyon apró része, ám a kisformába zárt remekmű remélhetőleg megnyitja az utat Bolaño többi regénye előtt. Persze minden kimagasló prózai teljesítmény kárba veszhet, ha a fordítás nem képes lépést tartani az eredeti szöveggel. Scholz László munkája azonban lenyűgöző. Mintha ez a regény már mindig is magyarul szólt volna. Stílustól, regisztertől függetlenül minden mondata élményszámba megy.

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében, ford. Scholz László, Európa Kiadó, 2010

Ficsor Benedek