Kritika – 2013. szeptember 26.

Miskolc fölött az ég

kabai lóránt: Avasi keserű

Kritika–2013. szeptember 26.

Kritika

kabai lóránt: Avasi keserű

Aki nézett már föl életében a Vasgyárnál a miskolci savószínű égre, aki szippantott már a világon máshol nem létező savanyú levegőt az avasi pincesoron, aki az anyatejjel együtt szívta magába a hordókból áradó dohszagot, (...) annak kabai versvilága ismerős, meghitt, otthonos milliőt teremt. - Keresztury Tibor kritikája kabai lóránt új kötetéről, az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi önleleplezésével.


„Amikor magamhoz térek, egy fasz van a számban, felnézek a tulajdonosára, határozott metszésű orr, makulátlanul borotvált, erőteljes áll, kissé keskeny ajkak, mélykék, meleg szempár, a szemembe néz egyenesen, a kanapé előtt térdelek, rajta semmi, rajtam csak a melltartóm, bal pántja lehúzva vállamról, a mellem ki is kandikál kissé, combom köze véres, de a tampon csak félig csúszott ki belőlem, eszerint nem akart egy menstruáló kurvát megbaszni, szép férfi", satöbbi, satöbbi – dúdoljuk Spiegelmann Laura felejthetetlen nyitómondatát kabai új könyvét kézbe véve: példátlan módon egyedül neki sikerült volna az utóbbi évtizedek rejtőzködő, szerepjátszó szerzői közül az inkognitóját örök időkig megőriznie. Mert ne legyen kétség: ha 2008 óta a több tucatnyi holtbiztos tipp ellenére nem lett ismert a szerző kiléte, most már soha nem is derült volna ki, ha profi marketinges képességeket sejtetve ő maga nem hozza nyilvánosságra most.

Az alkalom pedig az Avasi keserű megjelenése, melynek radikális másságát a faszt a világ minden örömforrásai, szépségei és gyönyörűségei közt a legjobban imádó, evvel együtt jóval bonyolulatabb képletű, összetettebb személyiségrajzú hősnő világához viszonyítva lekottázni sem lehet. Az önleleplezés mégoly szolíd, tartózkodó, mindennemű harsányságtól mentes, ám ravasz és megfontolt időzítése éppen ezért zseniális: a friss verseskönyvbe belelapozó, s az Édeskevést a könyv fülén a megjelent művek közt felfedező figyelmes és tájékozott olvasó még ott, a helyszinen ugrik egy hátast a kétféle beszédmód, attitűd, művészi eljárás fényévnyi távolsága miatt. Ez az elkerülhetetlen összevetés, melynek eredményeképpen az olvasó – vélhetően a szerző szándéka és akarata ellenére – óhatatlanul is a baszás különféle válfajainak területén tréfát nem ismerő hősnő szabadszájú vallomása felől fogja befogadni a kötetbe rendezett új verseket, kabai művészi világának csaknem egyedülálló tágasságára mutat rá. Arra, amiről a fülszövegben ekképp énekeltem: „az avasi keserű szerzője igazi összművész, autentikus irodalmi zombi – abból a fajtából, akinek semmi se drága és semmi se szent. (Igaz, nem is olcsó és nem is szentségtelen.) Hajas, Erdély, Szentjóby, Balaskó örököse, megspékelve érzelemmel, szívvel, főként József Attila felől. Brutális, de nem cinikus, durva, vagy kegyetlen – van bátorsága gyávának és gyengé(d)nek lenni, ha úgy kívánja a pillanat. Senkinek sem akar megfelelni, verseiben nem köt kompromisszumot: saját bőrét viszi a vásárra, s ehhez saját, külön bejáratú költői világot teremt. Ez a világ nem túl barátságos, többnyire sötét és hideg – kohósalak, fáradtolaj, gépzsír, pincemély. Miskolc fölött az ég. Vége a komédiának, mondja a költő; ő a maga részéről legalábbis véget vet neki. Általános elsötétedés. Nehéz, lecsüng a kéz. Aztán persze nagy levegő, faustnak lófasz, és megy tovább versről-versre ez a magával ragadó, felkavaró, nehezen feledhető élveboncolás."

Amiben, teszem hozzá, az az érdekes, látásmódban, hangoltságban és poétikailag, hogy ez a reménytelen versvilág csöppet sem lesz tragikus attól, hogy bárhova fordul a tekintet, azt látja, hogy nagyjából minden kilátástalan. A Petri-féle Örökhétfő szikár, eszköztelen, elemeire hullott, atomjaira redukált költői világa ez: vakszerda, ahogy egy vescím mondja, s ne legyen kétségünk: ebből sem lesz csütörtök, pláne egy vidám vasárnap, soha. Mégsincs dráma, sírás-rívás: nem kell több fény, egész jól elvagyunk. Élethasználatiutasítás, amit esetleg nyújtani tudunk, mondják a verscímek, s maguk a szövegek is dísztelen, szigorú útvonalról, a félelemtől a vágyig váltott többszöri retúrról, szívpörköltről vörösborban, meg sült vérről értekeznek. Ilyen nagy levegő az élet, mondja egy helyütt a költő, szép is ettől, teszi hozzá, és ez a szenvtelen, szikár retorika az, ami jellegzetesen egyedivé, azonnal felismehetővé, csiszolatlanul karcossá alakítja e líra tónusát. A versek tökéletesen elkülönülnek az életemtől, / amennyiben az életem mindaz, / ami a verseken kívül az enyém, tárul fel a versbeszéd ars poeticus háttere, rámutatva egyben arra, hogy amolyan vallomáskényszeres attitűddel aligha találkozhat a költészetben afféle érzelmi magömlést kereső olvasó. Beidézem egy az egyben két kedvencemet, hogy helyette miféle önarcképekkel szembesülhetünk:

mama kínzó fejfájása vagyok

tisztességes verset szeretnék írni,
mert olyat érdemelne; lenne maga,
gyerekből is csak ilyen kellett volna.
néha az is vagyok, szeretném hinni.

egy, kettő, három fiút felnevelni;
és úgy igaz: anya csak egy van — mama,
érthetetlen a néma gyerek szava.
ezt kellene tisztességgel megírni.

de a nyelv kevés, egy mondat nem tesz semmit,
tisztességről pedig keveset sejdít;
a vers hidegében minden szó vacog.

leírtak sosem válhatnak olyanná,
nincs egy őszinte sor, mely elmondhatná,
hogy mama kínzó fejfájása vagyok.

önarckép 2009-ből

és még egyszer megnézi magát a tükörben.
hátratántorodik, de nem attól, ahogy kinéz;
a megszokott arcvonások, ugyanaz a haj.
hanem a tekintete. eszelős pillantás,
a viharral szembenéző kapitányé.
és a kapitány azt mondja: „a kurva úristenit!"
de utána rögtön ezt: „gyere csak, gyere, küzdjünk meg!"
nyilván a mosoly teszi.
az a kései, keserű mosoly.

Aki nézett már föl életében a Vasgyárnál a miskolci savószínű égre, aki szippantott már a világon máshol nem létező savanyú levegőt az avasi pincesoron, aki az anyatejjel együtt szívta magába a hordókból áradó dohszagot, aki látott már büszke borosgazdát lépcsőn a lopóval fejreállni, anélkül, hogy egy csöppnyi bor pocsékba ment volna, annak kabai versvilága ismerős, meghitt, otthonos milliőt teremt. Aki nem, annak pedig ez a költészet azért lehet érvényes, szuverén, hiteles, mert benne lírai pukedlik, cicomák, nippek, fátylak, tüllök nélkül önmagát adja valaki. Valaki, aki elég brutális ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy helyenként érzelmes legyen, s eléggé érzékeny ahhoz, hogy önmagával szemben ne ismerjen pardont, kíméletet, s esztétikai értelemben ne kössön kompromisszumot. Kabai e kötetben beérett, számontartandóvá vált költészete olyan, mint a Borsodi világos: a legelső korty után megbüfögtet, fémes ízét, vasas aromáját, áporodott, nyers bukéját nehéz megszeretni, de ha sokat iszol és megszokod, hozhat egy tálcányi prémium lágerbiert gyöngyöző korsókban a napsütötte, őszi kerthelyiségben a gyerek, bágyadtan legyintesz: ne tedd le, jófiú, ide Borsodi lesz.

Az avasi keserűvel Lóri lefőzte, felülírta, meghaladta Laurát.

 

***

Kabai lóránt a Literán fog hamarosan először nyilatkozni sokáig titkolt könyvéről, az Édeskevésről és a Spiegelmann Laura-jelenségről.

 

Keresztury Tibor