Kritika – 2015. december 17.

„Mint infúzióra, úgy vagyunk ezekre az emlékekre kötve”

Dékány Dávid Zelk-díjára

Kritika–2015. december 17.

Kritika

Dékány Dávid Zelk-díjára

Azt hiszem, ez a következetesen használt nem-hozzád-de-neked beszédmód a legnagyobb trouvaille-ja Dékány Dávid verseinek. De hogy ez működhessen, ahhoz elengedhetetlenül szükséges a verseket uraló intim, őszinte hang, egy hétköznapi, természetes nyelv, amely kerül minden mesterkélten költői megfogalmazást. – Kántor Péter a Zelk Zoltán-díjas Dékány Dávidról.


A költészet két legősibb, s feltehetően legkimeríthetetlenebb témája a szerelem és a halál. 2015-ben a halál-témát Oravecz Imre stoppolta le magának, s vitte el legmesszebbre Távozó fa című kötetében, a szerelem témájának pedig – mások mellett – egy 1988-as születésű, tehát még harmincon aluli fiatalember szentelt verseskötetet, élete első verseskötetét, melynek címe a kissé talányos Darwin motel. Mint említettük, voltak más költők is, akik a szerelemre koncentrálva jeles műveket hoztak létre ebben az évben, egynémely szempontból e kötet verseinél talán profibb, érettebb írásokat is, de a mi figyelmünket mégis Dékány Dávid versei ragadták meg leginkább. Például az a Banánzöld című hosszú prózaverse, melyet mintha nagyobb lélegzetvételnyi szünetek bontanának szabálytalan szakaszokra (egyébként minden verse ilyen szabálytalan szakaszokra bontott prózavers), s ami arról számol be, hogy valaki, egy lány, aki épp részeg, telefonon beszél a versbeli énhez, aki feltehetően azonos a szerzővel. A lány egyfolytában beszél, mi nem tudjuk, miről, de azt igen, hogy a banánzöld talpú cipőjében van, ami minden lépésnél nyikorog, és a vers addig tart, ameddig a lány épségben haza nem ér. Akkor a versbeli én leteszi a telefont, a szerző pedig kiteszi a szövegvégi pontot. Közben kiderül, hogy ez egy zűrös kapcsolat, ami lehet, hogy már be is fejeződött, de még nincs vége. Vagy épp fordítva: it’s finished but is not yet over. A lány még mindig a fiú pulóverében jár futni a parkba hajnalban, ha nem tud aludni. Legalábbis a fiú ezt állítja. Nagyjából ez minden. Kijelentő módban, a lehető leghétköznapibb nyelven. Az egészben csak az a szokatlan, de az nagyon, hogy a versbeli én végig a lányhoz beszél, de még véletlenül se a telefonba – a telefonba csak a lány beszél, azt viszont nem halljuk.

A többi vers is ezen a módon íródik: a beszélő a szerelméhez beszél, neki meséli el, hogy mi minden történt velük, neki szedi lajstromba a közös kalandjaikat, a rá- vagy a kettejükre vonatkozó gondolatait. Ez inkább furcsa, mint természetes, de a legfurcsább, hogy közben mégis nagyon természetesnek tűnik. És ennek köszönhetően az olvasó rögtön egy intim térbe pottyan, méghozzá abszolút legálisan. Mert egyfelől nem hozzá beszélnek, a nyelvtani szabályok szerint semmiképp sem, másfelől viszont ha nem neki, kinek másnak? Tudjuk, hogy minden költő igyekszik közüggyé tenni a magánügyeit, esetleg belekeverni a közügyeket a magánügyeibe és viszont, a legkülönfélébb trükkökkel, vagy akár azok teljes mellőzésével. Ritka eset, hogy egy költő egyáltalán ne próbálkozna ilyesmivel. De hogy magánügynek álcázza, amit közügynek szán, az tényleg szokatlan. Dékány Dávid verseit olvasva akár olyan érzésünk is lehet, mintha valakinek az utcafalakra kiragasztott magánleveleit olvasgatnánk. Csakhogy ha kiragasztja őket az illető, akkor azok már nem egyszerű magánlevelek, nem is annak vannak szánva, ez nyilvánvaló. Akkor azok mint speciálisan összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott adatok halmazai már nekünk szólnak, és nagy valószínűséggel valamilyen mértékben rólunk is. Azt hiszem, ez a következetesen használt nem-hozzád-de-neked beszédmód a legnagyobb trouvaille-ja Dékány Dávid verseinek. De hogy ez működhessen, ahhoz elengedhetetlenül szükséges a verseket uraló intim, őszinte hang, egy hétköznapi, természetes nyelv, amely kerül minden mesterkélten költői megfogalmazást. Egy fajta szakadatlannak tűnő beszédáradat, versek során, Pilinszkyt idézve, „ugyanaz a locsogó dallam”. És működik ez a beszédmód, megvan ez a hang!

Amúgy vannak a kötetben jobban és kevésbé jól megírt versek, nem mindig állnak egyformán össze a részletek, de hát ez egy első kötet. És különben sem a hibátlanság vonz. Lényegesebb, hogy a költő mit lát meg, mi fontos neki, mire van szeme. Például erre: „az a nő sem fog az autók közé lépni, / csak áll az út szélén mozdulatlanul, fél órája, / egyik kezében bot,/ a másikban egy elgázolt vakvezető kutya / véres póráza.” Amilyen váratlan, olyan erős a kép. Nehéz elfelejteni. Innen rengeteg felé vezethet még út. Dékány Dávidnak hajlama van időnként felvenni egy anakronisztikusnak tűnő amerikai western-romantika pózát (ebből jöhet a kötet címe is), miközben mindvégig érezhető egy evvel igencsak ellentétes, ösztönös törekvés a teljes póztalanságra is. Amit biztosan állíthatunk, hogy bármerre jár is a versek beszélő hőse, többnyire mindig a szerelem külső és belső tereit járja, és mindig pontosan rögzíteni akarja, amit lát, akár szép az a táj, akár csúnya. Mert nemcsak notórius szerelmes, hanem notórius megfigyelő is. „Itt, ebben a kereszteződésben láttuk a lányt, / aki egy próbateremben lakik, / amikor gerberát vitt / az összetaposott bodobácsokra. // Itt az újságkihordót,/ akinek a véres merényletek minden hajnalban/ összekaszabolták a tenyerét. //…Itt az állatformára nyírt növényt, / amit rendszertanilag már lehetetlen besorolni, / mert a gazdája halála óta annyira elvadult.” És éppen ezeknek a finom, pontos leírásoknak köszönhető, hogy amikor az érzéseivel szembesül, nem egyszer kénytelen saját magának is ellentmondani. „Hirtelen állok majd fel, / és a ház elé, az utcára hordok mindent, / ami tőled van” – írja egyszer, máskor meg: „Mint infúzióra, úgy vagyunk / ezekre az emlékekre kötve”. Hát igen – bólogat a saját konyhájában a saját sörét kortyoló olvasó, miközben a másikban magára ismert. Mit lehet ehhez még hozzátenni? „Hogy egyszer elloptam egy röntgenképedet”. Hogy „Más voltál mindig, valaki más”. Mindig más, és mindig ugyanaz.

Majd meglátjuk, mit lehet ehhez még hozzátenni. Azt a szép verset, Az asztronauta címűt, akár már most is. Meg azt, hogy a kötet a Dunajcsik Mátyás Lehetőségnek köszönhetően jelent meg a Librinél, vagyis Dunajcsik figyelt fel először a költőre. Illetve még őelőtte a kezdeti blogíróra Deczki Sarolta. Csupa D-betűs a csupa D-betűsre. Ezekbe a D-betűkbe most egy kicsit belekavar a Zelk-díj, de reméljük, Dékány Dávidot ez nem zavarja. Hiszen ez is csak egy újabb Lehetőség: a figyelem jele, s egyben bíztatás is a folytatásra.

Dékány Dávid 1988-ban született Szegeden, verseket 2010 óta ír. Egy irodalmi körnek sem tagja, nem szerkeszt, nem fordít, egyetemre nem járt. Tengerparton temessék majd el – ha mégis úgy alakul, jobb lenne ott feltámadni.

Fotó forrása: Facebook

 

Kántor Péter