Kritika – 2004. június 27.

Metafora-estek VIII. - "Ki darabolt fel minket?"

Géher Istvánnal Ted Hughes-ról és Sylvia Plath-ról beszélgetett Lázár Júlia

Kritika–2004. június 27.

Kritika

Lázár Júlia: Sokan tanulták mesterségüket Géher tanár úrtól, de neked kik voltak a mestereid? Mik voltak az első műfordításaid?

Géher István: Kardos Lászlótól tanultam tanítani, szombat délutánonként volt vele szemináriumunk. Többek között Tandori Dezsővel, Tóth Judittal, Székely Magdával jártunk ide. Korábban Benedek Marcellhez is jártam.

A fordítást Dylan Thomas-szal kezdtem 1967-ben, de fordítottam Browningot, egy-egy Byron verset is. Egyetemista koromban pedig álnéven Gerald M. Hopkinst fordítottam a Vigiliának.

L. J.: Mi volt az álneved?

G. I.: Deák Lőrinc. Az 1980-as években, amikor kiadták Hopkins költeményeit, kérdezték is, hogy ki ez a Deák Lőrinc. Bevallottam, hogy én vagyok.

Egy kevés prózát is fordítottam Chestertontól, Miltontól, Faulknertől, Virginia Woolftól, Ferlinghettitől, stb., de elég keveset. Ahhoz képest, hogy milyen sok közöm van a műfordításhoz, igen keveset fordítottam én magam. Mielőtt fordító lettem volna, már fordítástanárrá tettek meg részben az egyetemen, részben az Európa Kiadónál mint szerkesztőt. A műfordítás soha sem vált kenyérkeresetté számomra, mindig passzióból fordítottam.

L. J.: Mégis sok energiát fordítasz a fordításaidra. Úgy tudom, mikor Faulknert fordítottál, vidéki gazdákat is felkerestél, hogy a szakszókincset megbeszéld velük.

G. I.: Nem kellett vidéken keresni, egy jó barátom, Papp Zoltán itt volt Budapesten, tőle lehetett megkérdezni, hogy mije az a tehénnek, aminek fejés közben az ember a fejét támasztja. Tudtam, hogy a tehénnek nincsen oldala… Azt mondta, a horpasza. De ezt másnál is így csináltam, felhívtam a Hittudományi Akadémiát, hogy egy szent magyar nevét megtudjam, vagy egy szabóságban érdeklődtem, hogy egy ruha bizonyos része micsoda. Ez a műfordítással vele jár.

L. J.: Hogy jutottál el Sylvia Plath-hoz és Ted Hughes-hoz?

G. I.: Sylvia Plath-t már az 1970-es években is szerkesztettem, az Üvegbura 1972-ben jelent meg Tandori Dezső fordításában. Tehát 30 éve Sylvia Plath-szal élek. És ez magával hozta Ted Hughes-t is. És Frieda Hughes-t, aki az ő lányuk, szintén költő és festőművész. A Születésnapi leveleknek a borítóját ő tervezte.

L. J.: Ted Hughes-tól, akinek több mint 80 könyve van, meglepően kevés jelent meg magyarul. Szerinted miért?

G. I.: Aszűz és az unikornis című antológiában jelent meg tőle néhány vers. Méltatlanul kevés. Ebben közrejátszik, hogy egy erőteljes indítás után (pl. Varjú, 1971) az 1970-es évekre, különösen Sylvia Plath halálát követően mintha ellaposodott volna a költészete. 1984-től koszorús költő, és ez talán nem tesz jót egy lírikusnak, még akkor sem, ha ő a háború utáni angol irodalom egyik legnagyobb alakja.

A Születésnapi levelek 1998-ban, élete utolsó évében, nagy szenzációnak számított. Tudnunk kell, hogy a házaspár 1962 őszén különvált, és 1963. február 11-én Sylvia Plath öngyilkos lett. Ezzel és a halála után megjelent Ariel című kötetével teremtett legendát magának. A legenda egy része természetesen pletykákból állt, hogy milyen hűtlen szörnyeteg volt Hughes, és Sylvia valójában egy mártír. Ez a nézet egészen az 1990-es évekig olvasható különböző nagy folyóiratokban. Könyvet is írtak erről. Hughes egyébként rendkívül balsors-sújtotta életet élt, mivel az a nő, aki miatt otthagyta Sylvia Plath-t, és akitől egy kislánya született, szintén öngyilkos lett, és a gyereket is elpusztította.

Hughes a műveiben nem érintette a családi tragédia témáját, senki sem tudta, hogy halott feleségével az 1970-es évektől kezdve "levelez". Ezt a 88 levelet, 88 verset adta ki élete utolsó évében, amivel mindenkit nagyon meglepett.

Ez egy borzasztóan nehéz helyzet, rettenetesen nehéz megtalálni a hangot. Nagy érdeme Hughes-nak, hogy megtalálja a hangot: nem viszontvádakat, mentegetőzéseket vagy magyarázkodásokat olvasunk, hanem mintha ő maga is odatúlról írna. Ebben hasonlít is feleségéhez, akinek utolsó kötetéről egy kritikusa azt írta, hogy ezek a versek nemcsak posztumusz jelentek meg, hanem olyanok, mintha posztumusz íródtak volna. Ezt Hughes is meg tudta tenni. Emlékeket elevenít fel Sylvia Plath alakjáról, és ezek a harmincéves halál perspektívájából rajzolódnak ki. A családi életük, a magánéletük mitológiáját dolgozza ki, s nagy erővel teremti és kommentálja ezt a mitológiát, amelyben Plath-nak az édesapjához fűződő, pszichésen terhelt kapcsolata is látszik. Sylvia apakomplexusa, és ahogy ebbe Hughes maga is belekeveredik, a levelezés fontos része lesz.

Ezek a versek mind jók, bár különböző színvonalúak. Egyfajta természetes beszédlejtés jellemzi a verseket, ami az angol nyelvű költészetnek az egyik legnagyobb vívmánya. A versek másik fontos része a metaforika, ami olykor már a John Donne-féle metafizikus költők feszült, bonyolult hagyományát eleveníti fel. Tehát erő és megterhelés van a versekben.

L. J.: Az 1960-as évek verseihez képest mennyiben változtak ezek a versek? A Születésnapi levelekkel kapcsolatban Hughes azt mondja: „A tudatom mélyéből állandóan valamiféle hangokat hallok. Ez a hang-együttes nem teljesen angolul van, félig valamilyen zene nyelvén. Talán egy elfelejtett, öröklött nyelv.”

G. I.: Egy kicsit misztikusan hangzik. Talán belejátszik az az emlék is, hogy Ted Hughes Peter Brook felkérésére írt egy "nem nyelven szóló” drámát. Valahol a Közel-Keleten forgatták, ősnyelven. Tehát valamilyen nyelven túli ősnyelven is dolgozott, de az a hang, amit ő igazából hall, az Sylvia Plath hangja. Ezek a versek azért is olyan erőteljesek, mert a két hang erőterében szólal meg a szöveg. Plath megoldásai és kifejezései lépten-nyomon előjönnek, és mivel a címzett már nem tud válaszolni ezekre a levelekre, a válaszok is bele vannak kódolva a versekbe. E két hang együtt szólal meg. Ezért is választottam a mai esténk címének azt, hogy: "Ki darabolt fel minket?" Ez egy olyan Plath-sor, amit Hughes szó szerint idéz egyik versében. Ettől az emberi feldaraboltságtól lesz mitologikusan egész a költészetük: egy széttépett és újjászületett érték mitológiája jelenik meg ezekben a versekben. Tehát nagyon sokat változtak a korábbiakhoz képest.

A házasságuk alatt az irodalmi vezérszólamot Hughes vitte a családban. Plath háziasszony és anya, otthon dolgozgat a novelláin, amelyek nem kellenek a folyóiratoknak, és írja a verseit, amelyek végül 1960-ban megjelennek Kolosszus címmel. És ennek az asszonynak a hangját veszi át Hughes e késői verseiben.

Akármit mondunk is erre a sötéten depressziós macsóra, ez a kötete alázatos, férfiasan alázatos.

L. J.: Plath és Hughes megismerkedése is nagyon érdekes. Plath ösztöndíjjal érkezett Cambridge-be, és két évet töltött ott. 1956 februárjában, amikor egészen másba volt szerelmes, az egyetem folyóiratában olvasta először Ted Hughes verseit. Naplójában írta, hogy még aznap este elment egy egyetemi mulatságra, ahol egyszer csak megjelent egy nagy sötét martalóc, és ez volt Ted Hughes. Hughes a barátnőjével érkezett, de ez nem zavarta őket abban, hogy félrevonuljanak, és Plath úgy csókolja arcon, hogy a férfinak kiserkent a vére. Tehát igen vadul és szenvedélyesen indult ez a szerelem. Még abban az évben összeházasodtak, erről szól az első vers a kötetben.

G. I.: A kötetben szereplő 88 vers 11 fordító munkája. Én ebből hetet fordítottam: az esküvőről, a spanyolországi nászútról szóló, aztán az angliai irodalmi utazgatásaikat követő verseket, majd azokat, amelyek Otto Plath (az apa) mítoszával foglalkoznak. Plath erőteljes személyisége mindegyikben központi figuraként jelenik meg, lírai, de objektív kommentárokkal.

A versek egyébként tele vannak irodalmi és egyéb utalásokkal. Érdekes kérdés, hogy ezekből mit és hogyan lehet a fordításban átadni.

Ideális esetben a fordító alapos filológiai előkészítő munkát végez, mindennek utánajár, és mindent megold. A megoldások túlnyomó többségét ugyanakkor nem tudja használni, mert nem megy a szövegbe. Viszont ha tudja, csalni is tud, tudja, hogy mit kell sejtetnie valahogy máshogy a szövegben.

L. J.: Linda Wagner a Születésnapi levelek megjelenésével majdnem egy időben kiadott, mindkét szerző verseit végigkövető könyvében olvastam, hogy a bag full of God, az egy idézet, méghozzá a Daddy-ből. Tandori úgy fordítja, hogy "csupa isten zsák", Gergely Ágnes úgy, hogy "Istennel teli zsák", te meg úgy: "színültig Isten"…

G. I.: Ha már két magyar fordítás is van, akkor a fordító vagy egy minőségi válogatást végez, vagy azt mondja, hogy ennek nincsen kanonizált magyar szövege, megcsinálom a harmadikat. Ez most így nagyon jól hangzik, ugye? Egyébként nem tudtam.

L. J.: Kérlek, olvass fel néhány verset a kötetből, és beszélgessünk róluk.

G. I.: Először az Üvöltő szelek című versből olvasok fel egy részletet, amely a házaspárnak a Brontë-házba tett látogatásáról szól.


... Fel a dombra,

Túl minden várakozáson, Emily

Magán-édenkertjébe vitt. A láp

Felemelte, kitárta sötét virágát

Előtted is. Ez végre megfelelt.

Amilyennek Emily ismerte, vagy még vadabb.

Átázott harisnyában, hajadonfőtt

Itt caplatott fel, útban valakihez –

Valószínűleg. A láthatáron

Sötét bástyák a magasban. Neked

Csupa újdonság és izgalom.

A könyv mint térkép. Az Üvöltő szelek

Szelesdombja mint domborzati tárgy. Odaértünk

A puszta látványhoz. A lápvidék,

A bomló csillagfény, a gamma-sugárzás

Rég visszavette magának,

Feketén, füstösen. Évszázadok

Bezárkózott komfortja ennyi lett –

Elhagyott kőbánya.


Emily Brontë és Sylvia Plath között sok a hasonlóság: szenvedélyük, férfias természetük, a nőiségükben megmutatkozó férfiasság. Ezt Ted Hughes természetesen lereagálja. A fordításban itt a probléma az volt, hogy a Wuthering Heights egy helynév. A regényben ez Szelesdomb néven szerepel, az Üvöltő szelek pedig a regény címe. Tehát nem írtak üvöltő szeleknek a regényben semmit. Ezt valahogy ki kellett dolgozni, mert a "Szelesdomb" önmagában nem mond eleget, az "üvöltő szelek" pedig nem alkalmazható egy meghatározott helyre.

L. J.: A fordító zseniális megoldása "az Üvöltő szelek Szelesdombja”.

G. I.: Tudni kell, hogy Hughes Yorkban született és nevelkedett. Borzasztóan ismeri a yorki lápvidék erejét, közömbösségét és szellemiségét, és ebbe helyezi be az emléket.

Az apa-mitológia első verse a Viharra épül, Setebos a címe. Setebos neve mellékesen említődik a Viharban, mint a szörnyeteg Caliban boszorkány anyjának az istene vagy démoni párja.


…Nevetett

Sycorax, mint a mennydörgés, a villám,

A fekete zápor. Hozzám vágta

Prospero fejét, mint szökdécselő

Villámcsapást, karácsonyi petárdát.

A hold szarvát a hab

Hányta-vetette. Hallottam a zajt,

Sírásod átkürtölt a forró bronzon:

’Ki darabolt fel bennünket?’ Bemásztam

Egy kulikabát alá, átfogtam a vállam

Jó szorosan, mert hallottam a zajt,

Most a kutyák csaholtak.



Ez körülbelül a határa annak, ahol a képek tobzódása még fordítóilag fegyelmezhető. Már nagyon kellett két kézzel fogni, hogy ezek a viharzó képek ne vigyenek le a papírról. Azonban itt hibáztam. Az egyik hiba az, hogy azt írtam: "Ki darabolt fel bennünket?" Nem néztem meg, hogy ez egy Sylvia Plath-sor, és "Ki darabolt fel minket?" A másik nagy hiba, hogy velem volt a Vihar Babits-fordítása és sok mindent kinéztem belőle, de nem vettem észre, hogy a gabardine is idézet, egy ruhadarabot jelent. Nem találtam meg a Viharban, gondoltam, a Sylvia egy ruhadarabja lehetett, és akkor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olyan mitologikusnak tűnt nekem a kulikabát. Ez egy ilyen félhosszú kabát. Úgyhogy azt írtam, "…bemásztam egy kulikabát alá". Aztán megtaláltam a második felvonás második jelenetében, a bohóc "meghúzza magát a lebernyeg alatt". Tehát sajnos javításra szorul az, ahogy a könyvben megjelent: „Bemásztam / Valami lebernyeg alá.”

A következő vers a Freedom of Speech (Szólásszabadság), nekem az egész könyvben ez a vers tetszik a legjobban. Tökéletes a hossza, a többi vers egy árnyalattal hosszabb az ideálisnál, és csodálatosan hozza a kötet szellemi jelenés-jellegét. A címe az egész kötetre vonatkozik, mert a versben tulajdonképpen nem szól senki, semmiféle megszólítás vagy köszöntés nincsen. Itt már a szólás felszabadul.


Hatvanadik születésnapod, tortafényben,

Ariel az ujjadon ül.

Szőlőt adsz neki, fekete szemet, zöldet,

Ajkaid közül, mintha csókot adnál.

Mért vagy ilyen komoly? Nevet mindenki,


Szinte hálásan, a gyülekezet –

Régi barátok, újak,

Az udvarod: az elit, híres írók,

Kiadók, doktorok, professzorok,

Úgy nevetnek, csupa ránc a szemük – nevetnek

 

Még a kései pipacsok is, potyog a szirmuk.

Reszket a gyertyaláng,

Mindjárt elcsordul az örömtől. Az Anyu

Nevet az otthonban. A gyerekek

A világ két végén nevetnek. Az Apu

 

Mélyen nevet koporsójában. És égen a csillag,

Az összes csillag reng a nevetéstől.

És Ariel –

Mit csinál Ariel?

Ariel örül, hogy itt lehet.


Csak mi ketten nem mosolygunk.


1992 októberében játszódik ez a vers. Természetesen Sylvia Plath nem érte meg a 60. születésnapját, mert 31 éves kora előtt meghalt.

A fordító sok problémával találja szemben magát, és több utólagos javításra van szükség. Például a grape jelent szőlőt is és szőlőszemet is. Nagyon nehéz továbbá a nevetést hétszer elhelyezni főnévi alakban, igei alakban, mondat elején, végén és közepén úgy, hogy az ismétlés ne legyen monoton.

2000 novemberében a pozsonyi Kalligramban megjelentettem egy cikket a jelen vers fordításával, melynek címe A drámai csönd verses megszólaltatása Ted Hughes Szólásszabadságában. Ebből idézem: "A versfordítás,mint minden fordítás: amíg készül, produkció; amikor elkészül, produktum. A versfordító tehát tartozik szembenézni azzal, amit produkált. A szövegével: hogy milyen. Úgy tűnik, sötétebb tónusú, még boldogtalanabb (vagy máshogy boldogtalan), mint az eredeti. A delighted – joy – happy hármasa helyett tompábban kong az ismételt öröm – örül. A hatvan gyertya helyén egyetlen gyertyaláng reszket, s elcsordultában az is könnycseppet sejtet, mint már előtte a pipacsok potyogó szirma. Tragikai fátumtól rengenek az ég boltozatán nevető csillagok, mintha a Buda halálából hallatszana át a "Csillag esik, föld reng” morajlása; s még az ártatlan-személytelen mi ketten is mintha a Lédával a bálban Adyját intonálná: "Mi bús csöndben belépünk”… "Mi táncba kezdünk”… És a táncos tündér, Ariel, a ki tudja, hová mutató, kimeresztett ujj hegyén? Ariel itt meghúzza magát, örül, hogy itt lehet, amíg megtűrik. Ez egy szakadtabb, szerencsétlenebb, közép-európai Ariel, egy közép-európai hangszerelésű előadásban, ahol az Anyu az otthonban van, a két gyerek a világ végén. Jól van ez így?

Milyen közönségtől remélhető a jóváhagyás, a taps? Az olvasótól? A kritikától? A fordító örül, ha ott lehet, ahol a versről gondolkodnak és beszélnek. De a szeme Ariel tekintetét keresi, valahol a kultúrák határain túl, az emberi színjáték közös hátterében. Tőle várja a néma rábólintást, hogy magyar versben ez a drámai csönd így szól.”

A következő Otto-vers, Otto képe egy fényképhez kapcsolódik, amelyen a kelet-porosz származású Otto, Sylvia apja egy tábla előtt áll. Amikor fordítottam, nem volt előttem a kép, és valamilyen okból nem tetszett nekem az, hogy "a táblánál állsz", és azt írtam, hogy az asztalnál. Ez így nem helyes, ki kell javítani: katedrára. Még egy javítás szükséges az utolsó versszak utolsó előtti sorában. Talán elnéztem az angol szöveget, "Ez a világ, barátom, az ő szíve háza" helyett "Ez az alvilág…" a helyes.


Állsz ott az asztalnál: elfuserált

Luteránus pap. Az ég-föld-pokol

Képzete radikálisan átalakult

Benned – olyan lett, mint a méhkaptár.

 

Döbbenet, hogy most porosz gyökered,

Már ami átbűvölhető volt versbe,

Így lel magára, velem összetekerve –

Koporsódból kikelve: döbbenet,


Hogy szembejövünk a sötét alagútban,

Ahol én a lányodat keresem.

Azt hitted, ez itt a családi kripta.

Sosem álmodtam, bármi volt bűnünk titka,

 

Hogy eggyéválnak majd az árnyaink,

Amíg lányod szavától a láng meging.

A végén azt se tudta, melyikünk melyik.

A fiam képe is lehetne a képed itt.


Értem – nem oldozhattad el sohasem.

Én sem, egy mítosszal később, a helyeden.

Ez a világ, barátom, az ő szíve-háza.

Elválaszthatatlanul vagyunk idezárva,


Mindenünk közös, minden meg van bocsátva –

Nem mintha őt látnám mögötted, szembenézve,

Csak mint Owen, ahogy sötét versében,

A csatamélyben, a katakombában,

 

Alszik a németjével, mint magában.


Ezt a verset alig tudtam lefordítani, rengeteg nehéz és elvont dolog van benne, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Ezért több helyen beleköltöttem. A rímek miatt is előfordul, hogy csalni kell. A legújabb kori angol költészetben szinte teljesen elterjedt a tompa rím, a félrím és a ferde rím. Ezeket többnyire nem is lehet észrevenni, mert mássalhangzók ismétlődéséből fakadnak. A Yeats-féle zengőrím - ami sugallatos rím is egyben, mivel a fogalmak összetalálkoznak benne - nem gyakori az angol költészetben. A tompa rímet borzasztó nehéz visszaadni, mert magyarul nem úgy hangzik, nincs hangzása, zöngétlen.

Érdekes fordítói problémát vetnek fel Sylvia Plath versei is. Először 1977-ben jelentek meg magyarul Plath-versek, Tandori Dezső fordításában, Zúzódás címmel. Ezt a kötetet én szerkesztettem, egy kis válogatás volt. Ezzel szemben a jelen kötet, melyet Lázár Júlia válogatott és szerkesztett, 14 fordító munkája. A fordítás egyik alapkérdése, hogy egy szerzőt/költőt egy fordító fordítson vagy több. A szerbeknél egy ember fordította le a Shakespeare-összest, a németeknél kettő, nálunk 13. Ha egy ember fordít, az egy olyan karaktert rajzol ki, amit el kell fogadnunk az eredetinek. Több ember az eredetinek több aspektusát hozza, és egy komplexebb képet alakít ki.

Ugyan Tandori mellett Hajnal Anna és Gergely Ágnes is több nagy Plath-verset igen jól lefordított, én mégis Tandorinál döntöttem. Mint már említettem, úgy érzem, hogy bizonyos költőnők hangjában van valami karakteresen maszkulin, és Plath versei keményebb férfihangot kívánnak.

Ez az új kötet teljesen más természetű. Miért kellett újrafordítani bizonyos verseket?

L. J.: Egyrészt sok év telt el azóta, sok olyan tény került napvilágra, amit Tandori és az akkori szerkesztő nem tudhatott. Másrészt Tandori néhány fordítását egyszerűen nem bírtam elviselni. Találtam egy-két apróbb hibát is - ami minden fordításnál természetes -, és Várady Szabolccsal, a kiadó felelős szerkesztőjével elgondolkodtunk azon, hogy Tandorit kérjük-e meg, hogy módosítson, vagy adjuk ki valakinek fordításra. A Lyra Mundi sorozat érdekessége továbbá, hogy párhuzamosan ad ki fordításokat: ugyanazokat a verseket ketten-hárman is lefordítják. A Daddy (Apu) című versnek több fordítása létezik, de nagyon szerettem volna, ha Te is lefordítod, hogy meglássuk, most hogyan szól.

G. I.: 25 évvel ezelőtt én kontrollszerkesztettem ezeket a szövegeket. Most fordítsam le, amit akkor jóváhagytam? Nem szívesen csináltam, bár vonzott a feladat. Olyan ez, mintha a saját fordításomat revideálnám.

A régi fordítás a mai fülnek akár modorosnak is tűnhet, akkoriban viszont éppen ez a "kitekerés” volt a költői forradalom egyik formája. A mai fordításnál arra törekedtem, hogy egyszerűbb, természetesebb legyen a szöveg. Ez részben a mostani költői korszak, részben saját életkorom eredménye, hiszen az ember idővel egyszerűbben fogalmaz, lesimulnak a szöveg korábban érdes és zegzugos részei.


Sylvia Plath: Eset


Hogy megszilárdul minden elem!

A holdfény, a mészkőszirt,

Ahol hasadékban fekszünk


Egymásnak háttal. Hallom a baglyot,

Kitutúl hideg indigóból.

Magánhangzók dúlják a szívem.

 

Fehér ágyában megfordul, sóhajt

A gyerek. Nyitott száj, kérne.

Kis arca fájó, piros fafaragvány.


És sok a csillag – kemény, kiirthatatlan.

Egy érintés: megéget, émelyít.

Nem látom a szemed.


Almavirág fagy az éjbe,

Alatta körbejárok,

A régi bűnök útja mély, keserű.


Szerelem ide nem jön.

Fekete térköz tárul.

Odaát, a másik ajakról


Kis fehér lélek int, kicsi féreg.

A tagjaim is: odavannak.

Ki darabolt fel minket?


A sötét olvad. Érintésünk lerokkant.


A fordításnál beengedtem némi Nagy Lászlót, mert Plath keménysége alatt igazi vadromantika van. A "magánhangzók törnek szívembe" helyett azt írom: "magánhangzók dúlják a szívem". Ehhez hasonló változtatásokat végeztem, azonban van egy igazi bűnnek számító, megbocsáthatatlan megoldásom is. Az angol szöveg tompa, de felismerhető szabályos tercinákat és szétpergő rímeket tartalmaz, amit a magyarban nem adtam vissza. A műfordítói szemináriumon úgy tanítom, hogy ilyet nem lehet elkövetni. Plath-nál viszont nem érzem a rímelést jellemzőnek, ezek a szétpergő rímek nem illenek a vershez, ezek rímtelennek ható költemények. Az a véleményem, hogy jobb magyar verset tudok csinálni rím nélkül. Ez persze egy védhetetlen álláspont, megmagyarázhatatlan, de mégis így van. Itt azt a tendenciát érzékelem, akár magamon is, hogy a fordítói kánon - ami annyi nagyszerű verseskötetet eredményezett - mostanra elvesztette érvényességét. Fontos megismernünk a különböző nemzetek költőit, a legtöbb fordítás azonban magyarul nem lett valódi vers. Az egymásra halmozódó antológiákban olyan mennyiségű verstelenség halmozódott fel, ami egyáltalán nem tett jót a magyar verskultúrának. Most egy olyan tendenciát látok, hogy a fordítók szabadabban kezelik mind a fordítást, mind a fordított művet.

A beszélgetést Trom Kata jegyezte le