Kritika – 2016. március 24.

Laudáció Potozky László Békés Pál-díjához

Kritika–2016. március 24.

Kritika

Laudáció Potozky László Békés Pál-díjához

Tompa Andrea természetesen nem tudhatta, hogy pályatársával ez a díj is összefűzi majd, akaratlanul jelképes tehát a gesztusa: az a történetmesélő kedv, amelyre Békés Pali szellemében figyelünk, sokféle változatában közös kincs. − Reményi József Tamás laudációját olvashatják Potozky László Békés Pál-díjához.


Potozky László Éles című regényének szenvedélyes fülszövegét az első Békés Pál-díjas írta. Tompa Andrea természetesen nem tudhatta, hogy pályatársával ez a díj is összefűzi majd, akaratlanul jelképes tehát a gesztusa: az a történetmesélő kedv, amelyre Békés Pali szellemében figyelünk, sokféle változatában közös kincs.
Az 1988-as születésű Potozky korábban novellistaként kiváló irodalmi belépőket írt. Sokat ígérően, ám ha úgy tetszik, aggasztóan. A hang az övé volt kezdettől, de a kéz többnyire másé, másoké. Perfekt, olykor túl perfekt írások voltak ezek, választott minták mentén, viszont az a hang… Ahogyan a szerző a balladás előadásmódot a minimalista prózával ötvözte, ahogyan a nyelv csődjét már nem végeredményként, hanem adottságként, alapállapotként kezelte… Második kötetében a Csendélet a bányatónál vagy a Gátépítők balladája a beszéd mögötti kommunikáció drámáját és fájdalmát szenvelgésmentesen, tárgyilagos tónusban kitartva szólaltatta meg. Ez nagyobb kompozícióban is működhet, azzal az előfeltétellel, hogy a kisforma örvénylő szerkezete megsokszorozódik egy sors krónikájában, egy sorséban, amelyről az olvasónak az lehet a benyomása, hogy a természetét, a képleteit, a nyitját csak a szerző ismerheti Az Élesben a mutatvány sikerült, a kéz Potozkyé.

Hősünk egy fiatalember az ezredfordulóról. Kelet-Közép-Európában. Nevesincs. Önpusztító életformájáról, elpusztított kapcsolatairól kapunk beszámolót, de a regényt nem a szociografikum uralja, hanem a kapkodó lélegzettel, fulladásig működő képalkotás, a reflexiók és önreflexiók érzékletessége. Első személyben beszél egy ehhez készlettel rendelkező egyetemista, mondjuk így, marginalizálódó értelmiségi, aki ugyanazzal a kétségbeesett vággyal mondja a magáét az Úr színe előtt, mint egykor Csalog Zsolt vagy Csörsz István peremre szorultjai. Még a névhasználat is jellemzően hasonló: beszélőnk a szereplőket éppúgy, következetesen egy szubkultúra belső használatú megjelölésével szólítja. Mindannyian a civil szféra alatt, de vajon egyszersmind fölötte is, mint Hajnóczy alkoholistái a magányos imáikkal? Nem, ez a romantikus önbecsülés sem volna itt hiteles. Párialét ez csupán, amelyet a folyamatos külső agresszió (számonkérés, vallatás, megalázás) és eszelős önagresszió ural.

Ennek a történetnek nincs, nem lehet kezdő és végpontja, csak mélyülő forgása, amely ki-kivet magából valami hordalékot, jelenetszerű eseményt, gondolatszerű képzetet, majd váratlanul egy-egy éles benyomást. Potozkynak nemcsak finom megfigyelő készsége van, hanem gazdag nyelvi kultúrája is, amely megteremti az átjárást az önmagát elmesélő szereplő és a szerző között.

A regény egy mondatát sokan idézték már: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak tőle”. Több, mint hatásos mondat ez, mögötte ott a két nemzedék önmagába záruló csöndje. A korábbi érából itt maradtaké, akikről lepusztult környezetük és önáltató kommunikációjuk árulja el, hogy valójában nem tudnak többet önmagukról, mint az utánuk jövők, akik viszont átvehetetlen hagyomány híján szótár nélkül maradtak. Két ólmos csönd találkozik. Az Éles nem nemzedéki regény, nem apák és fiúk konfliktusába fordul, hanem torlódó némaságba. A testek beszélnek. A szereplők verbálisan arra szorítkoznak, hogy kiöljék önmaguk vagy egymás tétova, személyiségformáló törekvéseit, hiszen ha személyiség volna, annak kibírhatatlan feladatra kellene vállalkoznia, jobb tőle megszabadulni. Ezért parancsolja le főhősünk az élettársáról a piercingjét s apró tetoválását is, így a megfosztás rítusa után a lány úgy érezheti, végképp semmi sincs rajta, semmi sem ő már a puszta létezésében. Bársonyfenekű Elvira Spiridon és Andrej Bodor találkozása egy húsz évvel későbbi albérletben.

„Gazdálkodj okosan!”, kérte tréfásan néhány éve Potozkytól Márton László. A Békés Pál-díj alkalmából jelenthetjük a szerző helyett: megtörtént.

Reményi József Tamás