Kritika – 2010. szeptember 26.

Hogyan beszélgessünk versekkel…

Kritika–2010. szeptember 26.

Kritika

Hogyan beszélgessünk versekkel…
Az első felmerülő (és egyben megkerülhetetlen) kérdés az új könyvvel kapcsolatban az, hogy az előzményeket tekintetbe véve, ennek a verseskötetnek hol a helye. - Nagy Bernadett kritikája k.kabai lóránt klór című könyvéről.

„A szeme elé könyvet tartott, hogy a távozó lelket valamivel felfogja.”
(Kemény István: Kedves ismeretlen)

A 163. JAK-füzetet tartom a kezemben, és egyszersmind a miskolci Szoba Kiadó Könyvkiadó és a Prae.hu legfrissebb kiadványát is.

Az első felmerülő (és egyben megkerülhetetlen) kérdés az új könyvvel kapcsolatban az, hogy az előzményeket tekintetbe véve, ennek a verseskötetnek hol a helye. A korábbi két mű ugyanis (nem kijárat, hiba nincs) – a legelsőt (holdfogyatkozás) a szerző maga nevezi 0. kötetnek – szorosan egymásra épül, összetartozik. Összeköti őket nem csak koncepciójuk és felépítésük (3-3 ciklus azonos címadási eljárással: bikavér, vérnarancs, narancsbőr, majd ezt folytatva: bőrszín, színhús, húsdaráló), hanem bizonyos szövegformálási sajátosságok, valamint a vizuális megjelenésük is. Ez persze nem meglepő, hiszen a szerző mindkét esetben maga tervezte könyvét. Azt azonban hangsúlyoznám, hogy itt nem egyszerű hasonlóságról van szó, hanem egy bizonyos irányba (önmaga felé?) történő elmozdulásról, egy követhető változási folyamatról, mely mindezidáig többé-kevésbé egyenes vonalúként értelmezhettünk.
Az új kötetben szintén három ciklus plusz két, a fejezeteken kívül álló, azokat megelőző, és záró vers kapott helyet. A keretet alkotó versek (év)számmal címzettek: 2001 és 2010, és ilyen módon egy terminust határoznak meg.

A ciklus címei között megszűnt a nyelvi-logikai játék, és egy másik indult el: most az egyes fejezetek kezdetét jelző képeken szereplő test – a szerző teste – kapcsolja össze a rá írt kifejezéseket (jöttment, semmi de, lomtár). Ez a vizualitás határozza meg a könyv egész külső megjelenését (lásd a borítóra nyomott fedetlen mellkast, és a hátsó fülön a szerző fotóját, amin szintén szövegrészlet szerepel). A kötet a személyesség benyomását kelti. Ehhez járul hozzá (többek között) a borítón látható kézírás is.

Ez a kitárulkozás azonban egészen sajátos jellegű. Nem egyszerű odaadásról van szó ugyanis, inkább önmagát odavetésről, mely nem bizalmasságból, hanem épp ellenkezőleg: a csalódottságból, a tényszerű bizalmatlanságból, és kényszerből fakad.  – Ezt aztán a szövegek is alátámasztják: „a testem, mint látható, egészséges;” – majd közvetlenül utána: „az ember szüntelenül csúcsveszélyes állapotban van, / csupán nincs tudatában a ténynek, hogy szüntelenül / (…) ilyen csúcsveszélyes állapotban leledzik, / ezáltal létezik, de beteg is ezáltal.” (egy). Ilyen formában a szöveges tartalmi rész indokolttá, vagy legalábbis érthetővé teszi a kihívó külső megjelenést, mellyel a megszólaló (mintegy dokumentálva saját állapotát) bizonyítékot szolgáltat helyzetéről, vagy illusztrálja azt. Egész konkrétan olyan kitárulkozás ez, amivel teljesen kiszolgáltatja magát „valakinek és bárkinek” – ahogy az alcímben olvasható. Az én végletes őszintesége is eképpen értelmezendő, mely szinte azonnal, beismerésként, vallomásosságban és paradox módon nyilvánul meg: „én pusztán gyengeségből vagyok, / ezt azonban még senkivel nem közöltem.” (uo.).

A versekben megszólaló én alapvetően nem a tettek embere, nem cselekvő típus. Szándékai vannak, de az események valóban inkább megesnek vele: nem döntéseinek következményei, csupán történések. Változásai is többnyire helyzetének változásából erednek, és ő csak elszenvedi azokat. Ettől bizonytalan minden: „miért, hogy újra meg újra ugyanazok az utak, / mellékutcák, téveszmék, zsák a foltját, jönnek elő? / s ha épp nem azok, hát honnan veszem, hogy épp nem azok?” (dadogok).

Az eddigiektől eltérően a fejezetek terjedelme meglehetősen aránytalan. A semmi de ciklusba (melynek címéből Nyilas Atilla „jó élni és semmi de” sorát hallom át – többek között) került a legtöbb vers, míg a lomtár-ba alig néhány avantgardista mű jutott. A klór nem csak szerkezetében üt el az előzőektől, a megszólaló én is súlyos metamorfózison esik át, mely átlényegíti őt: „luxus, hogy megváltoztam, mert mi lett belőlem, / ugyan mivé, hová lettem?” (éjfél). Szerénysége öngyűlöletté, szélsőséges lekicsinyléssé fajul, hipermoralizmusa (dadogok) pedig valaki más vádaskodó, önjelölt lelkiismeretévé változik át: „sosem nézel szembe azzal, mit tettél, majd ismét mit” (abortusz). Valami kifordítja magából, alig ismerünk rá: „nem ismerek magamra.” – írja k.kabai maga is az elvesztett országút, újhold c. művében.

A törésszerű változásban mégis érzékelhető átmenet, melyet az első, jöttment ciklusból olvashatunk ki. Itt már maga a cím utalás erre (is). A fejezetbe illesztett versek egy tágasabb szellemi és mentális horizontot mutatnak fel, mely később redukálódik. A költő olyan szituációt teremt, melynek számos megidézett szereplője egyetlen, az énnel összemosódó szereplővé olvad össze, és így egy „én (+ ők)” viszonyt kommunikál. Ehhez képest a második fejezetben az „én + te”, vagy inkább az „én - te”, de ha igazán pontos akarok lenni az „én < te” versek dominálnak, ahol az én „lenullázott senki” (vöröseltolódás), a te pedig „öntudatos úrnő” (tolvaj). Viszonyuk problematikája is erre az egyenlőtlenségre épül. A két szereplő között fennálló hierarchikus kapcsolat távolságot teremt – a vöröseltolódás, mint olyan, éppen erre utal.

A jöttment sokszínű érzelmi és gondolati skáláján az én egyértelműen magára koncentrál. Itt még fel-felüti a fejét az ismerős, provokatív monománia: „»én nem szeretek; / senkit sem szeretek saját magamon kívül. / (…) hogy rövid és nyers legyek: csak magamba vagyok szerelmes, / a saját aprócska lényembe.«” (öt mondat), és a saját magára irányuló szándék. Persze az egoizmust ebben az esetben is rendkívül óvatosan vállalja fel, mégpedig úgy, hogy másokat – mások egóját – idézi meg Wittgensteintől („»arra akarom megtanítani magam, / hogy a nem nyilvánvaló értelmetlenségtől / a nyilvánvalóig jussak el. «”) József Attiláig („» vak, vak, vak – a kutyák ugatnak így. «”).

A későbbiekben felülíródnak, átértelmeződnek bizonyos állítások, valamint az én egyre kisebb hajlandóságot mutat az olyan általános tételek megfogalmazására, mint amilyet az egy-ben olvashatunk, rögtön az első ciklus első versében: „az emberek járnak egymással, beszélnek egymással, / hálnak egymással, és nem ismerik magukat, / ha az emberek ismernék magukat, nem járnának egymással, / nem beszélgetnének egymással, nem hálnának egymással”. Ugyanez a strófa később a második, semmi de ciklus záró költeményében (anzix) köszön vissza (mint több más sor), keretezve és egyszersmind lehetőséget kínálva az újraértelmezésre. De mit és miért is kell (újra)értelmezni? Az erre vonatkozó követelmény a kötet narratívájából olvasható ki, mely szerint a magát a végsőkig megalázottnak és elhagyatottnak ábrázoló én rá van kényszerítve, hogy átlássa helyzetét, átértékelje a történteket és maga mögött hagyja a múltat, túllépjen szerelmén és sérelmein, tehát hogy valahogyan túlélje az egész tragédiát.

Mint említettem, sok a visszatérő elem a szövegekben, melyek között bőven előfordulnak intertextusok is. Eleve sok a vendégszöveg, átirat. – Főleg annak fényében tűnik fel soknak, hogy saját maga írja magáról, hogy „idézetellenes”: „ellentétben másokkal, az idézgetés az idegeimre megy, / de be vagyunk zárva egy folyvást mindent idézgető világba, / egy folyamatos idézgetésbe, amely maga a világ” (egy). Ezek a jelenségek – tehát önmaga és mások szövegeinek meg- és visszaidézése, a folyamatos, szinte lekövethetetlen utalások a köteten belül és azon túl – mind illeszkednek ebbe, sőt rájátszanak erre a világra. Mindezt azért, „mert minden, ami meg van világítva, be is kell világítanunk” (egy). Maga az írás is a kifejezés, az értelmezés/megértés folyamatos öngerjesztő s egyben önkioltó  kényszerének („hogy egyáltalán szólhassunk / (…) szólnunk kell” – egy tiszta tárgy megtalálása) eszköze.
Ahhoz, hogy megértsük az én „rengeteg izgága mászkálását és helyben maradását (közben), / e mozgások és mozdulatlanságok (látszólag?) céltalan ismétlődését” (egy tiszta tárgy megtalálása), mellyel Tandorit jellemzi, észre kell vennünk, hogy a szövegrészek újra meg újra történő összeillesztésével (a tandori dezső: joseph beuys: hogyan magyarázzunk el verseket… c. költemény értelmében) „kapcsolatokat” teremt. Ezek a részletek ugyanis viszonyba hozzák magukat más szövegrészekkel, újabb kontextusokat eredményezve, ami új perspektívák születésére ad alkalmat, azaz beszélgetésre. Ezt a kezdeményezést prózai formájában a k.kabai lóránt által szerkesztett Bog c. kötetnek fülszövegén érhetjük tetten: „»Termékeny beszélgetéseket kívánok!« – ezzel zártam úgy három éve Csobánka Zsuzsa verseihez írt ajánlómat, rámutatva, hogy e szövegvilág elsősorban nem egyszeri, egyszerű olvasást kíván meg, hanem folytonos párbeszédet, kölcsönös és produktív viszonyt befogadójával.” Ennek megfelelően a Bog egyes darabjai is részét képezik annak a kísérletnek, mellyel igyekszik elindítani ezt a termékeny dialógust szöveg és szöveg között (lásd például az extraszisztolé-t, vagy a kandúr és eb-et), és amely végkimenetelének jelentősége korántsem elhanyagolható. A beszélgetés ugyanis a már említetteken kívül egy másik, személyesebb funkcióval is bír: érzelmi behatások feldolgozásának eszközévé válik. Vagyis a versek egyfajta (pszicho)terápiás jelleget kapnak: „azt hittem, tisztázódik a dolog, ha magammal beszélgetek.” (ki tudja, hová az a nagy szerelem), vagy: „előbb csak feldolgozni próbáltam a történteket, / e verseket előszeretettel értelmezted úgy, / hogy nem tudok megbocsájtani”. (visszajátszás). Mindehhez hozzátartozik, hogy a kötetnek valóban adott egy olyan olvasata – és efelett kár lenne elsiklani –, mely szerint jelen szövegekben a totális személyesség kiélése történik meg. Ítélkező hangnem, kicsinyes hisztéria, sértettség süt a szövegekből: „nem akarod érteni, amit mondok, / úgy teszel, mintha nem értenéd. / (…) kényesen fordulsz el, válaszra se méltatsz; / igazad van, hogy jövök én ahhoz, hogy kérdezzek? / te a magasságos hold, én a senki, / amivé tett diktátor tündöklésed. / (…) nyersz ezen is, hiúságod hízik önzésben fürdetve.” (elvesztett országút, újhold) stb. Ám ahogy időközönként fel is hívja erre az olvasó, illetve a megszólított „te” figyelmét: „nem a felelősséget tolom rád, gyenge pillanatban” (adott koordináták).

A szerző tisztában van azzal, hogy nincs egy vonatkoztatási rendszer, ellenben vonatkoztatási rendszerek vannak. A lírai énre osztott szereppel azt vizsgálja meg, hogyan érdemes ezeket összevetni, illetve lehetséges-e egyáltalán, bárhogyan összevetni. Az a lehetőség is felmerül ugyanis – sőt, mindvégig fenyeget, – hogy ez a feldolgozásra váró trauma, mely a kötet (és így a kísérlet) tulajdonképpeni tárgya, is azok közé a dolgok közé tartozik, melyekről (a wittgensteini értelemben) „nem lehet beszélni”. Ennek oka látszólag egyrészt az ént ellehetetlenítő kényszerhelyzete: „szavam se lehet, nemhogy véleményem” (priusz), másrészt a szituáció abszurditása, melyben a másikkal („te”) benne áll: „nem találok szavakat – magunkra” (holdkór). A probléma alapja azonban mélyebben gyökerezik, magában a nyelvben keresendő, mint azt a költő könyve legszemléletesebb hasonlatában meg is fogalmazza: „elmondani kevés a nyelv, mely mint takaró, odakent spermától, / vagy szarfoltos alsó, megkérgesedett” (tor, túra).

Bár a szerző saját kísérletével szemben mindvégig meglehetősen szkeptikusnak mutatkozik, több szempontból sem bizonyul kudarcosnak vállalkozása. Egyrészt komoly mentális hozadék a történtek (megírtak) lezárása és a továbblépés, melyet a záró vers sugall, másrészt a költő jelen munkáival újra kijjebb helyezte saját határait egy termékenynek bizonyuló, új irányba, melyet egyben alaposan kiaknáz.

k.kabai lóránt: klór (versek valakinek és bárkinek) Szoba Kiadó – József Attila Kör – Prae.hu, Miskolc–Budapest, 2010, JAK-füzetek 163.

 

Nagy Bernadett