Kritika – 2013. december 13.

Az új Péter

Gerőcs Péter: A betegség háza, Kalligram, 2013

Kritika–2013. december 13.

Kritika

Gerőcs Péter: A betegség háza, Kalligram, 2013

Gerőcs Péter könyve ügyesen egyensúlyoz egy klasszikusabb történet és a manapság divatos epizódszerű elbeszélésmód között. Schwarz Barnabás, a regény egyes szám első személyű narrátora, tudatosan fog hozzá emlékeinek leírásához, ami az olvasó számára eleinte határozatlan célú kutatásnak tűnik. – Szöllősi Barnabás kritikája Gerőcs Péter A betegség háza című könyvéről.


Eddigi munkái alapján Gerőcs Pétert olyan szerzőnek ismerhettük meg, aki komolyan veszi mesterének, Mészöly Miklósnak Nádas Péter által megfogalmazott elveit: „A nyelvtani, a nyelvtörténeti, a történeti és a filozófiai elemzést az írói előmunkálatok kötelező tárgyaivá tette” (Mészöly Miklós halálára). A személyesebb hangvételű Zombor és a világ (Budapest, Scolar, 2010), majd a virtuóz írni-tudást felmutató Tárgyak (Budapest, Scolar, 2012) novelláin mindvégig érezni lehetett, hogy a fiatal prózaíró nagyobb lélegzetvételű munkára készülődik, mely most első regényeként, A betegség háza címmel jelent meg.

Könyve ügyesen egyensúlyoz egy klasszikusabb történet és a manapság divatos epizódszerű elbeszélésmód között. Schwarz Barnabás, a regény egyes szám első személyű narrátora, tudatosan fog hozzá emlékeinek leírásához, ami az olvasó számára eleinte határozatlan célú kutatásnak tűnik, majd a történések jellegéből, valamint az író reflexióiból arra következtethetünk, hogy a feljegyzések szerzője saját világundorának, gyűlöletének és magányának okait keresi a múltban. A kontrollált, töredékes önéletrajzi fejezeteket időről időre megszakítják Barnabás öntudatlan, gépies feljegyzései, melyekből zavarodott elmeállapot rajzolódik ki, ugyanakkor a kényszeres jegyzetelés nyomán egész pontos képet kapunk elbeszélőnk helyzetéről: Budapest valamely kertvárosi részén bátyja házában él, testvére és egy ápolónő segítségére szorulva.

Gerőcs gondos szerkesztésének köszönhetően a váltások egyre fokozódó feszültséget teremtenek, de csak a regény utolsó oldalain derül fény a történet valódi tétjére: Barnabás mizantrópiája csúcsán gyilkosságot követett el, s ezen cselekedete megértéséért és meggyónásáért írta le eddigi életét. A bűn terhét azonban nem bírja elviselni, ám istennel hadakozva nem végez önmagával, hanem benzodiazepin tabletta segítségével kitörli elméjéből az emberölés emlékét. Visszafelé nézve válik tehát világossá, mi okozta Barnabás pszichéjének megbomlását. Regénye végén Gerőcs halvány kísérletet tesz a történet duplafenekű lezárására, azonban a fiktív közreadó kommentárja talán már Sartre Az undorjánál sem volt eredeti megoldás, A betegség háza erényeit érzésem szerint pedig inkább gyengíti, mint erősíti ez a kissé ötlettelen befejezés.

A könyv első bekezdése kiváló példa arra, milyen mondatokból kell és kellene állnia egy igazi regénynek: „Nem hiszek istenben, de imádkozom, hogy megtartsa életemet, amíg be nem fejezem ezt az írást. Imádkozhatnék azért is, hogy a dühöm kitartson az utolsó pontig, de azt gondolom, ezt már mégsem kérhetem valakitől, aki nemlétében is hatalmasabb nálam; legyen a harag az én felelősségem.” Itt a nyelv, az elbeszélő és a szöveg tartalma szétszálazhatatlanul egymásba fonódik: nem kell külön megértenem, mire céloz a mondat, a szóhasználat és a szórend egyetlen pillanatig sem kérdőjelezhető meg, s nem kezdek el gondolkodni, ki mondhatja mindezt, mert azonnal megteremti a narrátor figuráját. De mintha Gerőcs nem vette volna észre, milyen elementáris erő van ebben az indításban, s ezért ezt a meglehetősen üres kezdőmondatot toldotta eléje: „Azért adtam ezt a címet... na majd meglátják, miért.” Kár érte.

Szövegében jó arányban fordulnak elő a fentiekhez hasonló, valamilyen univerzális igazságot szépprózává titráló mondatok: „Nincs olyan ember, aki nem adott még okot a haragra vagy a gyűlöletre”, „Elég lusta voltam, hogy beletörődjek a sorsomba”, „Az ember maga választja a szeretteit”, „Nem az a bűnös, aki bűnt követ el, hanem az, aki a bűnt meghatározza.” Utolsó példánk hatását külön fölerősíti a kontextus: Barnabás önmentségként írja le ezt a gondolatot, ugyanakkor jól tudjuk, hogy a bűn valóban relatív, fogalma és határai kultúránként változók.

Bizonyos pontokon az ábrázolás és a megírás módja nem elég ötletes, a gondolat ettől kissé konstruált jelleget ölt, és a szöveg természetes folyása megakad. Ilyen például Barnabás eszmefuttatása az internet működéséről: „A rendszer világosan engem igazol. Nem is akar, meg akar is. De inkább nem, vagy csak kicsit. Kicsit, de sokszor. Sokkal keveset. Jó messziről, ne is lássalak. De lássalak is, ott a képernyőn, csak a szagodat ne érezzem.” Vagy lesújtó véleménye a világ fejlődéséről, melynek kiindulópontja igen frappáns („Egyetlen kérdő mondattal cáfolom meg azt, hogy a világ ment elébb: ment elébb a világ?”), s akadnak benne hátborzongatóan cinikus mondatok („Hogy úgy mondjam: a nácik tudták, mitől döglik a légy. Igaz, a csecsemők falhoz vagdosása is érdemel legalább egy halk gratulációt”), de végkövetkeztetése már kissé túlírt és modoros („A világ nem megy sehová. Néha levedli bőrét, mint a kígyó, és újat növeszt. Vagy ha netán megy valahová, akkor is inkább csúszik, féregmozgással, és hátrafelé”). Szemben a fentebb idézett kedzőmondatokkal, az ilyen szakaszok hiteltelenítik Barnabás zsigeri gyűlöletét és figurájának elevenségét.

Nem beszélve a szöveg olyan részeiről, ahol sokkal inkább az írni-akarás, és az írni-tudás fitogtatása látszik, s kevésbé az írás természetessége. „Orra hosszú volt, mint egy meredek hegygerinc, a hegy mélyén óriási fekete katlanok, két oldalán pedig szemüvegének hosszú, vékony szárai futottak az orrvonallal párhuzamos póznákként, melyek végén, a vonulat legvégén, a szakadék fölött egyensúlyozva remegtek az apró, kerek szemüveglencsék.” Így írja le Barnabás újságíró mesterének, Lohász Péternek (a könyv utólagos, fiktív közreadójának) arcát, melyet az öreg szerkesztő iránt érzett szinte kizárólagos szeretete és tisztelete még indokolhatna, de ennek érzékeltetésére talán egy ehhez hasonló, egyszerűbb és ökonomikusabb mondat is elég lett volna: „Imre bácsi arca maga is olyan volt, mint a szőlősorok mélyen barázdált dűnéi, melyeknek majdnem felét kitakarta a barnakeretes szemüveg csillogása.” Mintha a mindenkori barát figurája is, aki törvényszerűen a fejezetek legdrámaibb pillanataiban tűnik föl és zavarja meg vagy segíti valamiben Barnabást, inkább azért született volna meg, hogy legyen olyan szereplő, aki a pesti lébecolók vagány szövegeit előadhatja. Éppen ezért meglehetősen egysíkú karakterre sikerült, aki csupán a szájába adott mondatokból áll, s még akkor sem válik hús-vér emberré, amikor végső találkozásukkor, az immár bomlott elméjű Barnabás arcába vágja minden sérelmét.

A cselekmény szintjén is sok helyütt érezni a szándékolt koncepciót: az elbeszélő szerelmi csalódásainak sorozatában például minden lány egy-egy budapesti karaktert vagy tipikus kapcsolati történetet reprezentál, amit legfeljebb az ehhez hasonló mondatok mentenek meg: „Szóval a gangon aludtam, mint egy hajléktalan, amíg az én mindenkorim egy ilyen hülyegyerekkel osztotta meg a szigorúan köztulajdonban lévő pináját” - írja a narrátor a zöldpárti, egyetemista kommunákról. A társadalmi rétegek közül az újságíró értelmiség ábrázolása sikerült a leghitelesebben. Mikor Lohászt megsértik egy cikkben, s Barnabás védelmére kel először írásban, később egy vitaest keretein belül, ott Gerőcs olyan éles tekintettel láttatja az írástudók közösségét, hogy még a kulcsregény gyanúja is fölmerülhet az olvasóban. Nem csoda, hogy elbeszélőnk éppen emiatt undorodik meg végképp az emberi közösségektől, s ragadtatja magát visszavonhatatlan következményekkel járó tettre.

Barnabás emlékezetvesztése után írott feljegyzéseinek lényegét talán ez az idézet szemlélteti legjobban: „Le kell írni mindent. Mindent leírok, hogy megtörténjen. Amit nem írok le, az nem történik meg. Megtörténés. Meg kell történtetni a dolgokat, hogy legyen történetünk.” Az íráskényszer kín és gyötrelem az elbeszélő számára, hiszen emlékezete helyettesítésére használja, többnyire sikertelenül. Minden reggel újra meg kell ismernie tulajdon bátyját, meg kell értenie, hol van, ki ő, és mit csinál. Egy nap azonban megszökik a betegség házából, s az utcán járva-jegyzetelve egy tejfölös lángos ízének hatására felszínre tör belőle gyerekkori strandolásának emléke, melyben a fulladás miatt a halál közelségét, s egy platán alatt várakozva az időn kívüliséget tapasztalta meg. Talán ezek az élmények segíthettek volna magányának és embergyűlöletének megértésében, de mire ezeket előhalássza elméje mélyéből, Barnabás már nincsen tudatánál.

Hibái ellenére világosan látszik, hogy Gerőcs Péter a fiatal prózaírók legtehetségesebb tagjai közé tartozik, s noha érezhetően a Péterek (leginkább Nádas) és Mészöly hagyományából táplálkozik, megvan az a szerencséje, hogy ő egyedül áll a startvonalnál ezzel a keresztnévvel. Különösen azzal a tulajdonságával tűnik ki nemzedéktársai közül, hogy a világot összetettnek mutatja könyvében, s nem elégszik meg egy jó sztorival, vagy gondosan kikalapált mondatok egymás mögé sorakoztatásával. Foglalkozik a korszak jelenségeivel, érdekli Budapest és a benne élő fiatalok élete, az értelmiségi közösség visszásságai, ugyanakkor olyan örökérvényű témákat is hitelesít regényében, mint Isten létének kérdése. Mindezeket azonban nem egyforma minőségben és színvonalon képes egyelőre megírni, s noha érezni, hogy nyelv, forma, történet és tartalom egységben tartására törekedett, ezt nem sikerült mindenhol hibátlanul elvégeznie.

Gerőcs Péter: A betegség háza, Kalligram, 2013, 264 oldal, 2800 forint

Szöllősi Barnabás