Kritika – 2013. március 2.

"Az emberek mindig elcsodálkoznak, milyen egyszerűen élünk itt”

(Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, fordította Rácz Judit, Európa, 2012; Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta, fordította Németh László – Szofja Tolsztaja: Ki a bűnös, fordította Gerencsér Zsigmond, Európa, 2012)

Kritika–2013. március 2.

Kritika

(Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, fordította Rácz Judit, Európa, 2012; Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta, fordította Németh László – Szofja Tolsztaja: Ki a bűnös, fordította Gerencsér Zsigmond, Európa, 2012)

Szofja Tolsztaja 16-szor volt terhes, 13-szor szült, sokszor minden segítség nélkül ápolt, szoptatott, varrt, főzött, esténként pedig férje műveit másolta és korrektúrázta – hogy egészen egyszerűen mondjam, mikor ért volna rá hisztériázni? - Szilágyi Zsófia kritikája három könyvről: Alexandra Popoff Szofja Tolsztaja élete, Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta és Szofja Tolsztaja Ki a bűnös?


A mondatot, amelyet címmé emeltem, Lev Nyikolajevics Tolsztoj özvegye, Szofja Andrejevna akkor mondta ki (írta le), amikor az első világháború idején csoportokat vezetett Jasznaja Poljanában – katonáknak és ipari munkásoknak mutogatta, hol és hogyan élt a nagy orosz író. A látogatók nemcsak azért ámuldoztak a szerény körülményeken, mert Tolsztoj mégiscsak világhírű volt és gróf, ha élete második felében a szegénységet, a földi hívságokról lemondást hirdette is, de azért is hökkentek meg, mert Tolsztoj feleségéről és egyes gyerekeiről olyan hírek terjedtek, hogy szórják a pénzt, a fényűzést szeretik, mártíromsággá teszik annak a férfinak az életét, akinek hatására már tolsztojánusok egész csapata változtatott életmódot, akinek Kreutzer-szonátáját olvasva többen szüzességi fogadalomra ragadtatták magukat. Az írófeleségeket, ezt a magyar irodalomtörténeten iskolázva jól tudjuk, vagy könnyes szemmel, férjük angyalaiként, vagy izzó gyűlölettel, házastársuk tönkretevőiként szokás emlegetni: Tolsztoj neje, aki a negyvennyolcadik házassági évfordulóját még megünnepelte a férjével, annyival járt rosszabbul, hogy őt nem ellentmondásos vonásokkal felruházva, hanem alapvetően és elsősorban hisztérikaként, a nagy írót a saját házából elüldöző fúriaként őrizte meg az emlékezet. Ez az egyértelműen sötét kép már akkor is hihetetlennek tűnik, ha pusztán a tényekre gondolunk: Szofja Tolsztaja 16-szor volt terhes, 13-szor szült, sokszor minden segítség nélkül ápolt, szoptatott, varrt, főzött, esténként pedig férje műveit másolta és korrektúrázta – hogy egészen egyszerűen mondjam, mikor ért volna rá hisztériázni? 

Az orosz származású kanadai kutatónő könyve azonban nem azért jelentős munka, mert az eddigi vélekedéseinket törli, és azt hiteti el velünk, olyan volt Szofja Andrejevna, fehérruhás, szelíden mosolygó és önfeláldozó, ahogyan megírta Tolsztoj Kittyként az Anna Kareninában, vagy Natasaként a Háború és békében. Nem is lehetett a célja Popoffnak az egyoldalúság, hiszen nem egyetlen forrásból dolgozott, hanem sokból, köztük olyanokból is, amelyeket előtte nem dolgoztak fel: Tolsztaja naplójából, emlékiratából, leveleiből. Ez a munka arra is figyelmeztet minket, hogy egy kép, akár íróról, akár írófeleségről alakuljon is ki, sosem „csak úgy” lesz, magától: Tolsztoj halála után például Csertkov, az író utolsó bizalmasa, arra az oldalra állt, amely a legcélravezetőbbnek mutatkozott, magával Sztálinnal vitatta meg a Tolsztoj-összkiadás tervét, a vállalkozás főszerkesztője lett, nagy hatalmú ember tehát, akinek nem okozott nehézséget egykori legnagyobb ellenségét, a feleséget befeketíteni. Az asszony kétségtelenül nem volt hibátlan, de miért is lett volna az. Sokszor elege volt, a férjéből, az életéből, a gyerekszülésekből – nemcsak Kittybe „került belőle” az Anna Kareninában, de a sok gyerektől elnyűtt Dollyba is.

Ez a két könyv azt mutatja meg, hogyan dolgozik a kutató az egymásnak akár ellentmondó forrásokkal és a szépirodalmi szövegekkel, miként hozza őket párbeszédbe – az Európa Könyvkiadónál az életrajzzal együtt kiadott, ugyancsak gyönyörű borítójú kötetben pedig, amelyben a férj és a feleség egy-egy szövege olvasható, maguk a művek is „beszélgetnek”. Tolsztaja a maga verzióját akarta elmondani a testi és a lelki szerelemről, a férj féltékenységéről és az asszonyi sorsról, a Kreutzer-szonáta személyes értelmezését adva. Nem olyan minőségű és kidolgozottságú kisregény ez, persze, mint Tolsztojé, de mégis: milyen jó, hogy az asszonytól is szövegek maradtak ránk, hogy nem pusztán találgatunk, amikor gondolkodni próbálunk róla, hiszen nemcsak mások szemével láthatjuk őt. Hogy a tavalyi év egyik könyvsikeréből, Nyáry Krisztián „magyar irodalmi szerelmeskönyvéből” hozzak egy példát, szembesülhetünk ennek az ellenkezőjével is, Csáth Géza tragikus sorsú felesége esetében: „Az asszonyról szinte semmit sem tudunk, s amit mégis, azt férje naplójából.”

A facebook-posztokból könyvvé alakított munka nemcsak nekem jutott eszembe a Tolsztajáról szóló életrajz kapcsán, az est.hu például így ajánlja: „Ha Nyáry Krisztián úgy döntene, hogy elkészíti az Így szerettek ők kibővített, világirodalmi változatát, a Tolsztojról szóló részhez Alexandra Popoff könyve kiváló forrás lenne a számára.” Van azonban egy „ördögi különbség” a kétféle közelítés közt, ahogy az orosz mondja, éppen a kifejtettségből és a forráskezelésből adódóan, és az összevetésből számomra Nyáry sokkal rosszabbul jön ki – miközben tisztában vagyok vele, természetesen, hogy nem lehet ugyanazt az árnyaltságot hozni két-három oldalon, mint 400-on. Hiszen, miként Margócsy István írta Irodalomtörténeti Story magazin című remek kritikájában (Élet és Irodalom, 2013. február 1., 20.) Nyáryról: „Történetei kihagyásokra épülő, rövidre zárt narratív struktúrát alkotnak (ezt hívjuk, úgy látszik, irodalomtörténeti «etűdnek»), melyek épp szépen strukturált, elegáns lezártságukkal tündökölnek – íme, ily röviden, ily szellemesen is megfogalmazható egy élet, egy alkotó élete!” Ha Tolsztoj és Tolsztaja közös történetét etűddé rövidítenénk, vagy a sírig tartó összetartozás, vagy egymás gyötrése maradna meg belőle – holott volt benne ez is, az is. Nyáry könyve elmossa azt is, hogy egészen másként lehet(ne) csak beszélni Csáth feleségéről, mint, mondjuk, Babitséról, aki alkotó volt maga is, vagyis szépirodalmi szövegek és visszaemlékezések (és hogy hitelesek-e vagy sem, ez a kérdés csak ezután jöhet) egyaránt maradtak ránk tőle. Azon lehet vitatkozni, persze, igaza van-e Margócsynak abban, hogy Nyáry-könyve a „szerelmes írók” más műveihez nem vezeti el az olvasókat (Nagy Márta például, a prae-hu-n megjelent Orosz tél és Nyáry Krisztián kiosztása című lapszemléjében már vitatta is ezt az állítást) – Margócsyhoz hasonlóan én is úgy látom, nagyon kevés út visz kifelé a Nyáry-könyvből, és ha meg is néz valaki egyes regényeket vagy verseket a szerelmi történetek hatására, aligha fogja őket másképp olvasni, mint az így szerzett ismeretek hiányában tenné. A Tolsztaja-életrajz, illetve az asszonytól most lefordított kisregény viszont egyértelműen Tolsztoj-olvasásra késztet, és ha több érdemük nem lenne (de van) ezeknek a könyveknek, már akkor is hálás lennék a megjelenésükért. Különösen azért izgalmas kaland a nagy orosz klasszikus műveit az életrajza kontextusában újraolvasni, mert az orosz irodalomértés egyik legfontosabb hagyománya a formalizmusé és a strukturalizmusé, azon iskolázódtam egykori orosz szakosként magam is, vagyis azt tanultuk (egyszerűsítek, természetesen), hogy csak a szöveg létezik, a műnek nincs társadalmi meghatározottsága, nincs szerzője, de még változatai sincsenek. Nem azt akarom örömmel üdvözölni, hogy ezeknek a könyveknek a hatására visszamehetünk egy naiv korba, amikor még a regényhősök modelljeit keresgéltük (már jeleztem is, hogy nehéz lenne megmondani, Tolsztaja melyik lány-, asszonyalak mögé képzelhető oda). De, például, az a jelenet az Anna Kareninából, amikor Anna és Dolly a fogamzásgátlásról beszélgetnek, és az író csak a párbeszéd megtörténtét meg Dolly elképedését jelzi, egészen más jelentőséget kaphat, ha végigolvassuk Tolsztaja küzdelmeit a folytonos teherbeesésekkel – és a születésszabályozás minden módját bűnnek tartó férjével.

Tolsztojék sorsa, házassága már régóta foglalkoztatja a magyar olvasókat is – 1925-ben jelent meg az Athenaeum kiadásában Pásztor Árpád Tolsztoj tragédiája című könyve, az író haláláról, Tolsztoj egész világot bejárt, nevezetes „futásáról”, elsősorban az utolsó orvos, Dusan Makovicky emlékeire támaszkodva. Móricz Zsigmond és Holics Janka, házasságuk utolsó időszakában, többek közt ezt a könyvet olvasva ordítoztak egymással, a saját házasságukat elemezve, természetesen. A Móricz-házaspár azt kereste, amit Tolsztaja is most megjelent kisregényében, hogy Ki a bűnös? Bár Janka minden bizonnyal azt állapítaná meg, ha elolvashatná Popoff könyvét, hogy neki volt igaza, lám, még annál is többet szenvedett az az asszony, mint amennyit Pásztor Árpád megírt. Én mégis azt mondom inkább, bűnös nincs, pontosabban nem egyetlen van: ne higgyünk az egyszerűségben, az irodalom is, a házasság is sokkal bonyolultabb annál, mint amennyi egy-egy irodalomtörténeti etűdbe belefér.

(Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, fordította Rácz Judit, Európa, 2012; Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta, fordította Németh László - Szofja Tolsztaja: Ki a bűnös, fordította Gerencsér Zsigmond, Európa, 2012)

Szilágyi Zsófia