Kritika – 2005. augusztus 1.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

A litera szerzői Nagy Könyvekről

Kritika–2005. augusztus 1.

Kritika

A litera szerzői Nagy Könyvekről
Minden otthon polcán akad legalább fél méter Dumas: A három testőr meg a Húsz év múlva ötven centit együtt biztos kitesznek...  

Minden otthon polcán akad legalább fél méter Dumas: A három testőr meg a Húsz év múlva ötven centit együtt biztos kitesznek. Aztán akadhat egy Ange Pitou vagy Egy orvos naplója is a sorban. Ezek Dumas, az idősebb művei, őt erősebb grafománia gyötörte, mint az erkölcsdrámák területén tevékenykedő (ld. A kaméliás hölgy) törvénytelen fiát. A fiúra az ítészek csak legyintenek, de az apáról azt mondják, roppant leleményes (fúj!), könnyed stílusa, humora nemegyszer megnyerő (undor!), termékenysége csodálatra méltó. De könnyű keze rossz utakra vitte (sic!), élete során nem győzte hajszolni a könnyű siker és a történelemhamisítás lehetőségeit.

S pont az ilyen tehetségherdáló hamis proféták hoznak létre olyan életműveket, amelyek unos untalan keresztezi az olvasó tétova sétáját az irodalom labrintusában. Lássunk világosan: csak a lusta diákok kedvelik a rövid könyveket, mindenki más vaskos kötetekre vágyik, amelyekbe beleköltözhet, amelyek szereplőit személyes ismerősökként köszöntheti napra nap. És Dumas papa is azt szereti, ha heteken át sugdoshat fülünkbe édes hazugságokat. És tényleg milyen édesek! Mint az olvasztott méz.

Ezért írta meg a Monte Cristo grófját is. Legtöbb kiadásában három kötet, legalább ezer-ezerötszáz oldal, és nem egy tekintetben korbácsolja fel alantas ösztöneinket. Több mint 150 éve már – 1844-45-ben jelent először meg – hogy tömegeket hódít magával a regény, amelyben elmerülve az olvasóban az észnélküli továbbolvasás óhaja és a bosszúvágy hatalmas tarajos hullámokat vet. Ha kezünkbe vesszük, elveszhet a világ is, mert a mi szívünk csak szegény Edmond Dantesért remeg.

Edmond Dantest nehéz nem megszeretni, ahogyan kiáll elénk: tizenkilencéves, csinos, becsületes, tehetséges fiú, még félárva is. A gyermeki szeretet, a viszonzott szerelem és a kötelességtudat feszíti a keblét, ha egyáltalán valami. Politizálni éppenhogy nem szokott. Azt persze tudja, hogy Napóleon Elba szigetén raboskodik, de mivel haldokló kapitányának (ld. „kötelességtudat”) megígérte, szívesen kikézbesít onnan egy levelet Párizsba.

Az irigység, az ostobaság, a féltékenység és a törtetés – azaz az ezeket megszemélyesítő regényszereplők – lépnek szövetségbe, hogy ezt az ártatlan ifjút eltiporják. Látszatra kis halnak tűnik Edmond, de esete példázza, ha lehetőség nyílik eltiprásra, habozni kár, minden kis tiprás nagy eredményeket hozhat. Kiderülhet: éppen ezzel simul el az út, nyílik meg a horizont.

Edmond a gonoszak összjátékából várbörtönbe jut mint „dühös bonapartista.” Személyes szerencsétlenségére Napoleón száznapos uralkodása pont erre az időszakra esik, és a buzgó jóakarói által írt beadvány, amelyben Edmond a diktátor trónra jutásában végzett – egyébként nem létező – érdemeit ecseteli, a gyors bukás után még mélyebbre löki az ifjút a sötétségbe. Mi marad: ablaktalan zárka, doh, rohadt hal, penészes leves, jobb híján Istenhez siető kusza gondolatok.
If várának börtönében derül csak ki igazán: Edmondunk milyen tiszta, üres tudat. Vagy buta fiú, mondjuk így? Ó, nem! Amikor a szomszéd cellában raboskodó Faria, hősünk fárosza, szellemi világítótornya átássa magát tömlöcébe, és feltölti humán és reál tudományokkal, gyűlölettel és bosszúvággyal, Edmondban is aktiválódnak egyes képességek. Érzi, menni fog: egyszerűen halottnak tetteti magát, a tengeren kiúszik a legközelebbi szigethez, kiássa az abbé kincsét, aztán kicsinál mindenkit, aki tizennégyéves senyvedésének elősegítésében tevékeny részt vett. 
A drámai cselekmény voltaképpen ennyi. A közel kétszázötven oldal során felgerjedt düh és nemes méltatlankodás ezerkétszáz oldalnyi furmányos bosszúban cseng le. Hosszú, fokozatos, ismételt kielégülés – mindenképpen nagylelkű ajánlat, a mai rohanó világban meg különösen.

Mindannyiszor egy messzi pontból indulunk, de bízhatunk Dumas apóban, minden mellékesnek tűnő szál fontos, és maga a titokzatos Monte Cristo grófja fogja és mozgatja az összeset. Ő az egykori tisztaszívű Edmond maga, aki mostanra zord, rezignált, és kegyetlen lett, ellenségei egy-egy megjegyzésére hidegrázósan megremeg, és azt mantrázza magában: „Istenem! Őrizd meg az emlékezőtehetségemet.”
És az megőrzi. Egy bűn sem marad bosszulatlan, szerencsére a sok gonosz annyira esendő, hogy egymás ellen is szépen ki lehet őket játszani, mert Edmond börtönbejuttatásán túl is követtek el bőven szörnyű bűnöket, úgy mint hazaárulás, sikkasztás, csecsemőgyilkosság és házasságtörés, hogy csak pár jelentősebbet említsek. De ezek már csak ilyen velejükig gonosz emberek, nem szeretik még a saját gyereküket sem. Amikor aztán minden érintett csődbe megy, megőrül vagy öngyilkos lesz, Monte Cristo úgy dönt, hogy csendben félreáll, hiszen a legfőbb hatalom mégiscsak Istennél van. Vagyis: ezek után már akár nála is lehet.

Feminista széljegyzet: Monte Cristo a végén nem a vele egyidős, tehát kb. negyvenéves, a bosszúhadjárat miatt megroppant idegzetű régi szerelmével távozik, hanem húszesztendős „gyámleányával.” No lám, ez a halálosan kiábrándult férfi is inkább csípi a zsenge husit. A fonnyadó Mercédes meg kisírhatja a szemét. Mert ha már vágyálmok teljesítésére szerződtünk, ne hagyjunk a sztoriban középkorú nőket.

Ha közben nem vált volna világossá, a végére beteljesedik a morál: ha elég a pénzed, a világ ura vagy, kéjes aprólékossággal leszámolhatsz mindenkivel, aki valaha csak egy kicsit is ártott… Sötét üzenet ez, és még csak nem is keresztényi. De néha még elgondolni is mámor!
Titokban mindannyian Monte Cristo grófjai vagyunk.

Szécsi Noémi