Interjú – 2010. május 7.

Változó csodálkozás

Interjú–2010. május 7.

Interjú

Változó csodálkozás
Az Írogatsz még? sorozatunkban Pénzes Tímeával az élményköltészetről, a megélt és a megírt történetekről, a mű csorbaságáról, múlt és jövő megváltozott összefüggéseiről, egy családregényről és a történelmi drámákról Jánossy Lajos beszélgetett.

Sántha Attila kérdezi Tőled: Hogyan jutsz el olyan természetesen az Egy férfi - A férfi ösztönvilágától a Madagaszkári napló tiszta, a világ csodáira újra és újra rácsodálkozó látásmódjához? Szerinted mi az irodalom titka? A férfi mint szöveg, vagy piszok a köröm alatt?

Az ösztönlény és a világra rácsodálkozó lény összhangban megfér bennem, nem acsarkodik egymásra, nem is egymás ellentéte. Az embert szerencsére számos tulajdonság, személyiségjegy jellemzi, és hol az egyik, hol a másik kerül domináns helyzetbe. Így van ez az én esetemben is, ráadásul a két kötet nem azonos időben keletkezett, így életem különböző időszakait öleli fel. De mindkettőben közös a felfedezés vágya. A folyamatosan kereső, kutató, kíváncsi, csodára éhes tekintet. Csak más és más témát, az egyikben férfiakat, a másikban egy országot próbál felfedezni. Mindkét „táj” számtalan titkot rejt magában. Madagaszkáron az őserdőktől kezdve a korallzátonyokig sokféle tájat fellelhetünk, és számos különleges élőlény hazája. De az én csodálkozásom is változásokon ment keresztül gyermekkorom óta, már nem naiv, kritika is vegyült bele. Sajnos az első rácsodálkozás élménye az embernek csupán egyszer adatik meg.
Mivel élményköltészetet írok – ha van ilyen kategória – írásaimban az olvasók azzal szembesülhetnek, amit átélek. Persze az élmény átfolyik különböző szűrőkön, elveszek belőle és hozzátapasztok egy s mást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne jelennének meg a történeteimben csak szövegként létező férfiak is.
Az irodalom titka: a megragadás művészete. Ismerőseim gyakran sokkal papírra kívánkozóbb történetekkel vannak csordultig, mint egy íróember, és olyan szenvedéllyel tudják előadni őket, hogy minden elismerésem az övék, de történeteiket nem tudják írott formában megtestesíteni. Számomra az irodalom az, ami elnyel, amiben úgy elveszem, hogy megszűnik körülöttem a külvilág. Akár én művelem, akár más műveli ezt velem…
Irodalom lehet a férfi mint szöveg, és irodalommá válhat a férfi mint élményforrás is. A valóságban és a szövegben is élnek férfiak. Sok esetben fedik egymást, de nem mindig. Maradhat róluk testi, lelki és szöveglenyomat is.
Amikor a férfiakról írtam, még Odüsszeuszkának képzeltem magam, a férfiak pedig szigetekként bukkantak fel a végtelen tengeren. Jelenleg A FÉRFI jelentése: csendes öböl.

„Regényt írni nagyon nehéz. A regényírásnak követelményei vannak. Az én regényemnek, ahogy a tarka bocinak, nincs se füle, se farka. Az én regényemnek, akár az életemnek, nincs se eleje, se közepe, se vége. Ha volt is, levágták, tehát életem véres. Vagy véres, vagy túl bolond, könnyelmű. Pedig csorba. És csorbaságának tudatában vagyok.”, mondod A férfi / Egy férfi kapcsán. A csorbaság miként szerveződik mégis és elkerülhetetlenül műformává?


Az Egy férfi - A férfi című mű, legalábbis az első fele, valójában nem is regény, csak egymás után rakott történetek laza egymásutánja, ezért sorrendjüket akár meg is változtathatnánk. Életmozaikokból rakódik össze. Benyomásokból, hangulatokból, párbeszédekből, monológokból. A sok színes mozaikkal ebben a kötetben a fiatalságomat örökítettem meg. Egy állókép egy nyughatatlan, kalandra éhes lányról. Ma már ehhez a műhöz is kritikusan viszonyulok, és mindig a legújabb írásom áll hozzám a legközelebb.
A csorbaság valószínűleg valamilyen mértékben minden műnek a sajátja. Hiába tárja elénk egy mindentudó elbeszélő a történetet, hiába rajzol meg jellemeket vagy helyszíneket részletekbe menően a szerző. A csorba és a csonka történet egy nagyobb történetnek a kisebb-nagyobb darabja. Valójában minden történet csorba, csak az enyém talán még csorbább. Nem tudom, mi a csorbaság mércéje: egy ókori tárgynál talán könnyebb megítélni, de egy irodalmi mű esetében nem is szükséges kideríteni, mekkora részt harapott ki az „egészből”.

„Az írás számomra játék, megkönnyebbülés, kábítószer. Nem akarok rajta gondolkodni, mit jelent számomra mindez. (...) Nem közügy ma az irodalom. A múlttal foglalkozni nem a jövő. Újat kell alkotni.” Ezt is Te nyilatkoztad. Mit értsünk ezalatt? Azóta megszületett a Mesél a múlt című regényed is. Múlt és jövő viszonya hogyan is áll?


Még fiatal voltam, amikor ezeket a sorokat papírra vetettem! Azóta változott az életemben egy s más, értékrendem létráján helyet cserélt néhány dolog!
Azt hittem, hogy az avantgardisták is csak előre, a jövőbe néznek, és mindent maguk mögött hagynak, aztán beláttam, hogy ők is csak a múltból építkezhettek! Már én is azt vallom, amit egy Sankofa nevű szimbólum Ghánában: tanulni a múltból a jövő érdekében, avagy emlékezz a múltra, és aszerint éld a jelent, tervezd a jövőt. Tehát a jelen és a jövő a múltból táplálkozik.
Már az anyatejjel magunkba szívunk látásunkat meghatározó világnézetet és értékrendet. Ezeket levetkőzhetjük, szembefordulhatunk velük – egyes időszakaimban én is ezt tettem, és lázadásomból kötet is született.
A folyamatos szemléletváltozásnak a másik tárgyi megnyilvánulása a Mesél a múlt. Ez is csorba, mint a többi műveim. A családregények szükségszerűen csonkák. Hiszen őseim mindennapjait nem ismerhettem, így a képzelet is elkerülhetetlenül szerephez jutott. A kötet egy része valóság, másik része fantázia, mint a művek többségéé. Én az ükapámig jutottam vissza a lejegyzett múltban, aki füzetében megörökítette szibériai utazását a fehér tajgán keresztül. Az egyik mondat félbe maradt, hát folytattam a „munkáját”.
Dédnagymamámnak is szentelek néhány oldalt, aki már a Rezdülések című kötetben is valóság és képzelet között bolyog… Szeretett sétálni a kertben, mindent legyúrt, ami a lába alá került, és a tükörben lakó szép nővel folytatta legtitkosabb beszélgetéseit.
És nagymamám, Rózsi nene humoros szófordulatait, sajátosan képzett vagy félrehallott szavait is felhasználom, például hogy a szomszéd kislány energiás a macskaszőrre, vagy neki nem a hasába jut, hanem a hátába áll az étel, ezért kell megmasszírozni. Mondja is, hogy most éppen a paradicsomot vagy a paprikát nyomkodjuk szét… Igazi kincsesbánya. Sajnos a kötet hangneme változik, megjelenik benne a seb, édesanyám halála. Ez vet véget a családtörténetnek. Csak múltból felsejlő szavak, képek, mozdulatok maradtak. Az apai ágról a nagyszülők jutottak benne szóhoz.

„De nemcsak a metafora, a névmás is elfed, a névmás tabu. Elrejti, amit jelöl. A szerelmem is tabu. Nem ismerem jelentéseit. Csak néhány jelentését. Mindig a kontextustól, a szövegösszefüggéstől, a társaságtól függ. Játszadozom szerelmemmel. Addig foglalkozom vele, amíg nem untat.”, ismét egy idézet. Hasonlítható-e ez a felfogás Esterházy prózájához, amelyben az ábrázolás tárgy és alanya is egy: a nyelv?

Igen, az ő Egy nő című műve inspirált a címválasztásnál, bár kötetem alanya és tárgya többnyire nemcsak szöveg formájában létezik. Élményköltészet esetében nem árt, ha az életben is szerzünk némi tapasztalatot…
Önkéntelenül is jelentéseket keresünk az élet minden területén. Gyakran teszünk fel kérdéseket, hogy mit jelent számunkra egy mosoly, egy műben elhangzott mondat, egy festmény… Szereplőim más jelentést nyer(het)nek egy műben, mint az életben. Jelentésük átalakul, sűrűbb vagy lazább lesz, vagy több jelentésből épül fel. Egy szövegembert gyakran több valós emberből gyúrok össze. Közhely, de betűszereplőink másképp viselkednek, mint valós szereplőink. Az élet és a szöveg két különböző kontextus.
Jelentéseket keresek fordításaim során is. És a névmás tényleg titok, tabu, amely elfed, és a magyar nyelv esetében, ahol nincsen hím-, nő- és semlegesnem, még inkább igaz. A névmás az indoeurópai nyelvekben automatikusan konkretizálódik, és legalább azt megtudjuk, nőre vagy férfira utal. Bár nem biztos, hogy ez a többletinformáció valóban többet elmond, mint egy „semleges” ő.

Az élményköltészetnek a Drámák című kötetben búcsút intesz, és több szerephez jut a képzelet.

Így igaz, ebben a kötetben a fiktív elemek dominálnak. Ki akartam próbálni, milyen egészében elképzelni és papírra vetni történeteket, a tapasztalatot nemcsak képzelettel kiegészíteni. Ez a fő különbség az eddigi írásaim és ezek közt a drámák közt.
Az első dráma történelmi témát dolgoz fel, melyben Álmos vezér történetéhez és a Turul mondához nyúltam, a másik dráma egy nemzetközi gyorsvonaton játszódik: egy bohém fiatalember, egy megfontolt hölgy és egy érzéki cigánylány beszélgetése. A harmadik meg egy világvégi tájon játszódik, ahol a távolban egy hófoltos hegy látható. A falu lakói sosem jutottak el a titkot rejtő hegyre, de amikor feltűnnek a fiatalok, hirtelen megijednek, hogy egy ismeretlen felfedezheti azt a titkot, melyre nap mint nap ráláttak az ablakukból, de lusták voltak megtenni az első lépést…
Ez a három történet nem az én személyes történetem. Álmos története, aki nem vezetheti népét a Haza földjére, mert az új hon „kapuját” csak új vezér lépheti át, is bizonyítja, hogy mennyire részem a már szóba került (személyes vagy közösségi) múlt.

Ha nem tapintatlan és indiszkrét, megkérdezhető-e, hogy mit csinálsz épp Bukarestben egy ideje? És hogy min dolgozol?

Kipihenem az élet fáradalmait (mosolyjel). A párommal jöttem, ő munkaügyben, én meg kísérő szerepben, amelyet felfedezőivé alakítottam át. Felfedezésre vár egy újabb város, turistalátványosságain túl piacai és hétköznapjai, a közeli-távoli környék, a Duna-delta, Moldva, és még sorolhatnám. Az elindulás, az úton levés, a megérkezés majd szövegekben köszön vissza.
Emellett cseh, szlovák és német kortárs irodalmat fordítok, és a disszertációmon dolgozom. És most végzem a Ghána ölelésében című kötetemen az utolsó simításokat. Ha kategóriába szeretnénk gyömöszölni, akkor fényképes útleírásnak nevezhetnénk. Mindenesetre a tapasztalataimon kívül informatív is lesz. Hogyan fedeztem fel a rabszolga-kereskedelem központjait, hogyan utaztam helyiekkel izzadtan a kátyús utakon, szóval hogyan éltem meg egy fekte-afrikai ország mindennapjait. Mindjárt belekóstolhattok…


Babiczky Tibortól szeretném megkérdezni, milyen szerepet szánt a játszi dallamosságnak a költészetében, és hogyan fér meg ez a filozofikusan elvont, ironikus és groteszk elemekkel? Mit jelent számára a lét és az irodalmi lét? Tömören: hogyan veszi a levegőt Babiczky Tibor?

Jánossy Lajos