Interjú – 2009. szeptember 14.

Üdvözlet Japánból

Itojama Akiko: A tengeren várlak. Európa Könyvkiadó, 2009. Fordította: Nagy Anita

Interjú–2009. szeptember 14.

Interjú

Itojama Akiko: A tengeren  várlak. Európa Könyvkiadó, 2009. Fordította: Nagy Anita
A kötet izgalmas és olykor abszurd, az olvasó várja az elbeszélések végkifejletét, pl. hogy miért kell megsemmisíteni a vincsesztert, ha a kolléga meghal, ez esetben úgy, hogy ráesik egy öngyilkos. - Pénzes Tímea interjúja Nagy Anita műfordítóval

Litera: Öt elbeszélés, öt eltérő tematika, de egy közös bennük: a japán mindennapok, sőt a mindennapokon belüli események precíz és magával ragadó leírása. Az elbeszéléseket erősen áthatja a szerzőnő kitűnő megfigyelőképessége, kritikai látásmódja és cinizmusa. A kötet izgalmas és olykor abszurd, az olvasó várja az elbeszélés végkifejletét, pl. hogy miért kell megsemmisíteni a vincsesztert, ha a kolléga meghal, ez esetben úgy, hogy ráesik egy öngyilkos.
A magyar kötet alapjául több kiadás szolgál. Milyen cél vezérelt, hogy a szerzőnek ne egyetlen kötetét fordítsd le, hanem több kötetből válogass elbeszéléseket?


Nagy Anita
:  Amikor elolvastam A tengeren várlak című elbeszélést, úgy éreztem, hogy ezt feltétlenül le kell fordítanom. A könyv ott állt a polcomon, és amikor ránéztem, mindig az jutott eszembe, hogy találnom kell egy kiadót... Egyrészt szerettem azt a csavart az elbeszélésben, amit most persze nem árulnék el, másrészt mivel elég sokáig dolgoztam egy japán nagyvállalatnál, itt, Magyarországon, a saját tapasztalataim alapján úgy éreztem, hogy Itojama Akiko nagyon pontosan megragadja a japán nagyvállalatok hangulatát, például azt, hogy a szabadidő jelentős része is a kollégákkal telik, és más, a cégen kívüli kapcsolatok meglazulhatnak, vagy azt, hogy egy áthelyezés a családtól való elszakadást jelentheti. Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne bemutatni a magyar olvasóknak  egy japán cég működését belülről, meg talán ki akartam „fordítani” magamból azt a néhány évet.
Szóval, A tengeren várlak volt az első, de ahogy Itojama további elbeszéléseit is elolvastam, kiderült, hogy nagyon sok olyan jelenségről vagy helyzetről ír, ami talán csak Japánban lehetséges. Ilyen novellákat kezdtem válogatni, és ez már az Európa szerkesztőjének, Gy. Horváth Lászlónak az elképzeléseivel is egybeesett, merthogy közben kiderült, az Európát érdekelné a kötet. Aztán sikerült találkoznom az írónővel, aki maga is adott néhány javaslatot, hogy mit válogassunk be, és aki nagyon érdekesnek tartotta a válogatáskötet ötletét. Ázsiai nyelvekre sok kötetét lefordították már, de még senki nem kérte, hogy több kötetéből válogathassa össze a lefordítandó műveket.

A reáliákat, a kultúrszavakat többnyire magyarázatokkal láttad el, olykor magát a japán szót is megismerjük, pl. „szasimit, friss nyers halat ettünk”, más esetben viszont a japán kifejezés nem szerepel, pl „a ramen nevű tésztalevest ettük, meg barna mustár levelével kevert rizst”. Van, ahol pedig lábjegyzetekben kapunk felvilágosítást, pl. a sabu-sabu pontos elkészítéséről. Mi alapján nyúltál a különböző megoldásokhoz? A szerző javasolta, a te döntésed volt, netán egy kompromisszum eredménye?

N.A.: Ahány kifejezés, annyi kontextus és fordítói megfontolás. Megfordult ugyan a fejemben, hogy megpróbálok valami egységes módszert találni, de ez nehezen működött volna, mert ezeknek a kifejezéseknek eltérő funkciójuk van a szöveg különböző pontjain. Mondok egy-két példát. A tengeren várlak elején, Fukuoka város leírásánál nagyon sok étel neve szerepel az eredetiben. Ebben a sok ételben az a közös, hogy szinte mindet nagy társaságban, együtt eszik, ahogy azt a szöveg el is árulja. Az ételek nevét kihagytam a magyarból, hiszen például az a szó, hogy mocunabe vagy mizutaki, valószínűleg nem sokat mondott volna a magyar olvasók többségének, viszont az ismeretlen, idegen szavak szerepeltetése megterhelte volna a szöveget, főleg, hogy a lényeg nem kimondottan maga az étel, hanem az, hogy finom, és hogy nagyobb társaságban fogyasztják. Jobbnak láttam körülírni, hogy milyen ételekről van szó, mint meghagyni a japán neveket, és még magyarázatot is adni valahogy. (A mocunabe egyébként belsőségekből főzött leves, a mizutaki pedig csontjával együtt, zöldségekkel együtt főzött csirke, hakatai, vagyis fukuokai specialitás – nagyjából ez olvasható a fordításban.) Hasonló példa, hogy a Hálaadás a munkáért főhősnője részt vesz egy informális házasságközvetítésen. Ennek során valaki, aki mindkét érintett családnak ismerőse, összeismerteti a fiatalokat, segít az első találkozó létrehozásában. Hozzáteszem, hogy a fiatalok természetesen nemet is mondhatnak a személyes találkozás alapján! Ennek az intézmények a neve japánul omiai, az eredetiben ez szerepel, és nem a magyarázat, amit én adok (hogy ez egy házasságközvetítős találkozó), de itt is fölöslegesnek tartottam volna az eredeti szó meghagyásával megtörni a magyar szöveg ritmusát.
A barna mustár levelével kevert rizs Magyarországon teljesen ismeretlen japán nevét is kihagytam, hasonló megfontolásokból. A ramen és a szasimi esetében azt gondoltam, hogy mindkét étel és név ismerős valamennyire Magyarországon, ezért ezeket kár volna kihagyni, de annyira talán mégsem széles körben ismertek, hogy a biztonság kedvéért ne adjak magyarázatot.
Volt viszont, ahol Itojama Akiko nagyon ragaszkodott az eredeti kifejezés meghagyásához. Ilyen a cukudani, ami sokáig elálló, legtöbbször halfélékből készített étel. Fontos szerepe van az írásban is, azt jelzi, hogy aki főzi, valószínűleg szeretné egy időre letudni a főzés gondját, illetve hogy semmi extrát nem készít – mintha egy magyar háziasszony főzne egy nagy adag paprikás krumplit. Amikor ugyanez a személy sajtszószt töltöget apró pitébe és marhaszeletet süt, ott észre kell vennünk a kontrasztot. Én azt gondoltam, hogy a kontraszt akkor is meglenne, ha körülírnám a cukudanit, csakhogy az írónő nem tudta elképzelni a szövegét az étel neve nélkül, nyilván a dramaturgiai funkció miatt, úgyhogy a magyarban is ott van a név – és mellette a magyarázat.
Az együttműködésünk egyébként úgy zajlott, hogy én többször felkerestem őt Takaszakiban, ahol lakik, és feltettem neki a kérdéseimet vagy beszélgettünk a szövegekről. Ha erre nem volt lehetőség, akkor e-mailben kérdeztem. Nagyon szerettem vele a szövegeiről beszélgetni, nekem megnyugtató volt, hogy megismerem a szerzői szándékot, és talán őt is megnyugtatta valamennyire, hogy rendszeresen beszélünk, és tudja követni, hogy a fordítója hogyan értelmezi az írásait vagy mivel küzd éppen.
Voltak persze szerkesztői megfontolások is, mint például az, hogy ne kényszerítsük az olvasót lábjegyzetek sűrű bogarászására, hanem mindent, amit lehet, áruljunk el a szövegben. A sabu-sabu mégis lábjegyzetben maradt: magyarázata nehezen illett volna  szövegbe, mert az egyik szereplő e-mailjében szerepel, márpedig a címzett nyilván tudja, miről van szó. Kihagyni is nehezen lehetett volna, mert az a bizonyos mail  az elkészítésre vonatkozó információt is tartalmazza, például hogy agyagedényben főzik, és hús is van benne.

A lábjegyzeteken és a magyarázatokon kívül a szövegben rejtett vagy kevésbé rejtett utalásokat kapunk a japán életről. Megtudtam például, mi a szan és a csan közti különbség, mi a buborékgazdaság, miként működnek a bankautomaták. Bevallom, nekem az eligazítások sokat segítettek, és tetszett, hogy kézen fogod az olvasót, nehogy elvesszen az idegen világban.

N.A.: Egy fennakadás nélkül, könnyen olvasható szöveget próbáltam létrehozni, de arra is törekedtem, hogy  annyi "idegenszerűség," amennyi csak lehetséges, megmaradjon. Például először csak a szan megszólítást hagytam meg a fordításban, de amikor a Csak duma az egész szatírja szólalt meg magyarul, akkor elhatároztam, hogy lesz csan is. A főhősnő ugyanis K szannak hívja a szatírt, vagyis udvariasan szólítja meg, a szatír meg J csannak hívja őt, azt a csan utótagot használja, amit mi a barátunk, a szerelmünk vagy egy gyerek neve mögé tennénk. A csan bizalmasabb viszonyt feltételez, és amikor távolságot tartva kell megszólítanunk valakit, nem használható. Így viszont - a teljesség kedvéért - kellett egy harmadik, szintén személynevekhez járuló utótag, a kun is, ami a beszélőnél fiatalabb férfiak vagy kisfiúk nevéhez járul. Ilyen kérdésekben nagyon sokat segített a szerkesztő.

A vállalati lét és a munkával kapcsolatos beszédtémák sűrűn átitatják a szöveget, erőteljesebben, mint az európai irodalomban.  Ez azért van, mert a szerző is vállalati környezetben töltötte élete egy részét vagy Japánban ez valóban gyakori beszédtéma?

N.A.: A kötetben két olyan elbeszélés is szerepel, amelyiknek, legalábbis részben, egy japán cég a helyszíne, és az ehhez kapcsolható konfliktusokról, a munkahelyen kialakuló emberi kapcsolatokról szól. Azt hiszem, hogy a munkahely itthon is elég gyakori beszédtéma, ebben nem érzek nagy különbséget. Viszont néhány jelenség, amiről Itojama Akiko ír, nem egyszerűen csak Japánra jellemző, hanem az ő általa is átélt generációs tapasztalat. Ilyen például az, hogy amikor ő elkezdett dolgozni (a nyolcvanas években), nagyon sok fiatal nő arra hajtott, hogy ne a hagyományosan nőinek tartott munkakörökbe vegyék föl, hanem olyanokba, amelyek a vállalat fő profiljához kapcsolódnak, és előléptetéssel, esetleg persze áthelyezésekkel is járnak, s amely pozíciókban addig csak férfiakat alkalmaztak. Saját generációja munkavállalásának sajátosságairól, buktatóiról Itojama kezdett el írni, s óriási szerepe van abban, hogy a téma bekerült a kortárs japán irodalomba.
A „vállalathoz” egyébként sok olyan képzettársítás kötődik Japánban, ami a mi fejünkben nincs meg. Például a dóki fogalma. A dóki azt jelenti, hogy "azonos időszak", és a cég esetében azokat a kollégákat értik alatta, akiket egyszerre, azonos időszakban vettek fel (a japán cégeknél hagyományosan van egy meghatározott felvételi időszak). Általában olyan fiatalokról van szó, akik frissen diplomáztak, és nagyjából egykorúak is. Ez nagyon fontos kapocs, akkor is megmarad, ha valaki elmegy a cégtől, és már rég máshol dolgozik. A tengeren várlakban Oikava és Futoccsan viszonyát az teszi mindkettejük számára megingathatatlanná, hogy együtt élték át a munkába lépést az egyetem után. Nekünk nincs olyan szavunk, ami lefedné a dóki-t, én úgy fordítottam, hogy „kollégák, akik egyszerre kerültek a céghez”, de ebben nincs benne minden, amit a japán szó tartalmaz.

A munka mellett többször előfordul a „férfiak előre, nők hátra” jelszó.  Az emancipáció fogalma Japánban is áthatja a hétköznapokat?

N.A.: A „férfiak előre, nők hátra” japánul: danszon dzsohi, ami körülbelül  annyit tesz: "férfiak tisztelete, nők lefokozása". Ezt a kifejezést minden olyan felfogásra vagy társadalmi rendszerre használják, amely a férfiakat értékesebbként vagy előbbre valóként kezeli, mint a nőket. A női szerepek újra fogalmazásának kérdéséről valóban sokat lehet hallani. Japánban is egyre több nő dolgozik a család és a gyerekek mellett. A vezető munkakörben dolgozó nőknek sincs könnyű dolguk, mivel a japán vállalatoknál a felelős munkakörrel járó pozíciókat férfiakra tervezték,  és a változáshoz idő kell.

A másfajta gondolkodásmódot is tetten érhetjük az elbeszélésekben,  például a selyemhernyó „elmondhatatlanul aranyos”, és "förtelem”,  egy „undorító lepke” lesz belőle.

N.A.: A selyemhernyóról nekünk tényleg nem az ugrik be elsőre, hogy aranyos, Japánban viszont a selyemhernyó-tenyésztésnek hagyománya és nagyon hosszú története van - vannak gyerekek, akik otthon vagy az iskolában a többiekkel együtt selyemhernyót nevelnek. Itojama Akiko ezért számíthat biztosan arra, hogy ez a metafora érthető. A fordítás során egyébként magyar weboldalakon is utánanéztem a selyemhernyó-tenyésztésnek, akkor derült ki számomra, hogy ez Magyarországon is nagy múltú iparág volt, csak mára nagyon meggyengült.

Kit fordítasz legközelebb?


N.A.: Az Európa Könyvkiadóval tervezünk egy újabb kötetet Itojama Akikótól, és elárulom, azt szeretnénk, ha nem szomorkodna egyetlen japán szerzőként a Kiadó kínálatában.

Pénzes Tímea