Interjú – 2015. október 13.

Turczi István: Szántó Piroska hűs teáját iszogattuk

Interjú–2015. október 13.

Interjú

Turczi István: Szántó Piroska hűs teáját iszogattuk

Otthon a virtuális akváriumban mindenesetre tartok egy reményhalat, ő egyelőre jól megvan, kedvére úszkál, de néha felveszi védekező színeit és elbújik a sziklák és növények közé, hogy senki ne lássa. - Idén húszéves a Parnasszus. Tucrzi Istvánnal, a lap alapító főszerkesztőjével beszélgettünk.


20 év, egy folyóirat esetében érett férfikor, beláthatatlan távlatokkal. Húsz évvel ezelőtti önmagadra hogyan emlékszel? Épp miben voltál, mi foglalkoztatott?

Turczi István: Lapot indítani olyan, mint kirakni egy történetet a betűlevesben. Megvan, mit akarsz, ha valamelyest ismered az irodalmi mozgásokat, akkor kb. azt is látod, miből, de hogy mi lesz belőle, hová fut ki, bírja-e, bírod-e szusszal, az kitudhatatlan. Arra emlékszem, hogy a kilencvenes évek első felében elég sűrű volt körülöttem a levegő. Jöttek az új könyvek, már ledoktoráltam, sokat utaztam és sokat rádióztam. Elsőrangú irodalmi műsorokban nem volt hiány, engem a nyelvtudásom miatt legtöbbször a Kilátó című heti világirodalmi magazin foglalkoztatott. Aztán amikor a különféle belső átszervezések miatt leállt, behívott magához a Magyar Televízió egyik vezető szerkesztője, és megkérdezte, nem csinálnék-e nekik valamilyen kulturális-irodalmi műsort. Így született meg 1992 végén a Parnasszus irodalmi vetélkedő, a későbbi folyóirat névadója.

A Parnasszus ötlete miként pattant ki? Voltak-e előképek, bátorító minták?

Amikor 1995-ben megindultak a kereskedelmi adók, az én nagy tömegeket nem érintő, alacsony költségvetésű kis kétkezi vetélkedőmet hamar parkolópályára tették. Ám én szerettem volna, ha a név és a gondolat valamiképpen mégis tovább él. Eszembe jutott Vas István baráti bíztatása 1991 nyaráról, aki minden találkozásunkkor elmondta: nekem kell megcsinálnom azt, amit „Pilinszkyék fejben világszínvonalúan elterveztek, aztán szervező tehetség híján annyiban maradt”. Szentendrei kertjükben ültünk, Szántó Piroska hűs teáját iszogattuk, miközben egy költészeti folyóirat víziója jelent meg előttünk. Az első lépések is érdekesek voltak: előbb Fodor András, a kor nagy szervező-integráló alakja összehozott az Astoriában Lator Lászlóval és Rába Györggyel, majd az ő tanácsára felkerestem Orbán Ottót, végül hosszú sétáink egyikén, John Coltrane és a turf között, felvetettem Tandori Dezsőnek is a lapalapítás tervét. Jókor voltam jó helyen, a legjobb emberekkel; innen már nem volt visszaút.

Kemény Istvánnal és Somlyó Györggyel az Irodalmi Szemle vendégeként, Pozsonyban

Hogyan láttad a korabeli folyóiratkultúrát; akkoriban - ha a mai helyzettel összevetjük, szinte felidézhetetlenül - meredeken felszálló ágban volt. Lapok létesültek, ha megszűnt valamelyik, jött a következő ....

Ne veszítsük szem elől azt az apró történelmi tényt, hogy öt évvel voltunk a rendszerváltás után. Szó szerint forrt a levegő. Megújult a szellemi élet. Új irodalmi és művészeti lapok, műhelyek születtek. Minden sarkon volt egy művészeti-irodalmi rendezvény. Prosperált a könyvkiadás; soha annyi, addig tabunak számító történelmi tárgyú mű, soha annyi új verseskötet nem jelent meg, mint azidőtájt. Visszanézve amennyire követhetetlen, olyan felemelő és emlékezetes is volt az a rajzás, amelynek részesei és alakítói lehettünk. Már nem lehetett visszanyomni a fogkrémet a tubusba, és ezt a szabadságot eleinte nagyon élveztük. Politikatörténetileg és kultúrszociológiai szempontból is megmozgató erejű, katartikus korszak volt ez. Más kérdés, hogy ez a lendület azután megtört, gellert kapott, céljai és vívmányai felőrlődtek a kisszerű politikai csatározások közepette.

Merthogy egy tiszta, túlnyomó részt kortárs magyar költészetre alapított folyóiratot indítani még az említett időszakban is vakmerőnek tűnt ....

Mészöly Miklós mondta nekem egyszer, hogy „régi módszerekből nem telik új ajánlat”, azaz találjam ki, miben legyek más, építsem fel, és ha hiszek benne, foggal-körömmel ragaszkodjak hozzá. Ehhez tartom magam azóta is. A Parnasszus, mint deklaráltan költészeti folyóirat, 1995 októberében indult. Már az alapító okiratban megfogalmaztuk, hogy kizárólag első közlésű verseket, versfordításokat ill. líratörténeti-költészetesztétikai érvényű esszét-tanulmányt jelentetünk meg negyedévi rendszerességgel. Úgy gondoltam, még a költők országában sincs annyi jó vers, amivel havonta meg lehetne tölteni a lapot. Ráadásul széles volt a merítés, sokan sokfelé publikáltak már akkor is. A felhígulás valós veszély volt – tessék csak megnézni a mai irodalmi folyóirat- és online-dömpinget – ezt szerettük volna elkerülni már a kezdetekkor. A költészeti folyóirat megjelölés azt is jelentette, hogy nem közlünk szépprózát, drámát, napi kritikát. Ma sem, ami, tudom, versenyhátrányt teremt az egyre szűkülő olvasói piacon. A folyóirat szakmai előrehaladása és az eladott példányszámok azonban szerencsére rácáfoltak a kétkedőkre, akik akkor nem adtak öt évet sem nekünk.

Hernádi Gyulának épp megsúgom, hogy miért késik Jancsó a Parnasszus-estről


Az adott korszakban a kulturális periodikák szinte mindegyike hozott verseket, volt versrovatuk. Mi volt az elképzelés, amivel a Parnasszus csábítóvá válhat?

Valóban, nemcsak a kulturális és irodalmi műhelyek közöltek már akkoriban is rendszeresen verset, hanem a napilapjaink is. Tanúja lehettem, miként vált a rendszerváltás után még támogatott versrovatokból, hétvégi összeállításokból előbb megtűrt, majd tiltott, pontosabban leépítésre, megszűnésre kárhoztatott kategória. Ahhoz képest, hogy a magyar irodalomtörténet legnagyobbjai szinte mind a költők közül kerültek ki, ma már ott tartunk, hogy a szerkesztő vagy kiadó szívesebben lát egy besurranó tolvajt a szobájában, mint egy verseivel házaló költőt. De bizakodó vagyok, ilyen a természetem, és azt mondom, lesz ez még így se!

Az első szám körüli nehézségekre, önfeledtségekre emlékszel-e. Kikkel futottatok neki ennek az akkor még nem látható húsz évnek?

Az interjú apropóján újra elővettem az első számokat. Fényes borító, rajta a név arany betűkkel, és az elmaradhatatlan toll, mint az irodalom szimbóluma. Belül drága, sárga papíron cirkalmas betűkkel egy erősen túlgondolt dizájn. Mai szemmel kissé giccses, avítt és fontoskodó. Nekem mégis nagyon kedves. Egy korszak történetének különös lenyomata. Ha kézbe veszem, libabőrös leszek, és előtolakodnak a régi emlékek. Amíg élek, nem felejtem el, milyen sok kiváló pályatársam, nagynevű idősek és feltörekvő fiatalok, adtak kéziratot az első szóra. Legelöl Orbán Ottót említem, aki Levél a Parnasszusra – mit tudni, talán a költészet jövőjéről címmel kifejezetten nekem írta meg programatikus versét, ami az első szám nyitóverse lett. Idén minden rendezvényünkön és kiállítás-megnyitóink alkalmával felolvasták. Az első szám költői közül néhány név, csodálatos alkotók egész sora: Fodor András, Fodor Ákos, Gergely Ágnes, Határ Győző, Kántor Péter, Kemény István, Kukorelly Endre, Marno János, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Papp Tibor, Rákos Sándor, Tandori Dezső, Térey János. Aki ebből nem ért, az nem érti, miről szól a közelmúlt magyar költészete.

Az évek telésével mely pontokon változtattatok, melyek váltak hangsúlyosabbá; mennyire mozgékony az alapstruktúra?

Tíz év után szükségét éreztem a tartalmi-szerkezeti illetőleg megjelenésbeli változásnak. Nevezzük megújulásnak, az olyan szépen hangzik. Egyre több lett a tennivaló, és nem bírtuk a régi „kisipari módszerekkel”. Az alapcsapathoz (Pálos Anna, Vass Tibor, jómagam) akkor csatlakozott főmunkatársként Kukorelly Bandi és a fiatal Bedecs Laci, mint tanulmány-rovatvezető. Ez az utóbbi években egyébként ismét átalakult: Anna maradt a szerkesztőségi titkár, Szöllősi Mátyás az olvasószerkesztő, Király Farkas az online-gazda, Vass Tiboré a képzőművészet, és én viszem a vers- és a tanulmányrovatot.

Két vezérszála van az ún. megújulásnak: A Centrum és a Redivivus állandó nagyrovatok, amelyek egyenként 40-50 oldalnyi terjedelemben foglalkoznak a kiválasztott szerzőkkel. Az előbbi arra szolgál, hogy számról számra vendégül lássunk egy általunk, és a szakmai kánon szerint is jelentősnek gondolt élő kortárs költőt, és új versei, a róla megrendelt új tanulmányok, írótársi esszék, valamint egy nagy terjedelmű, fényképekkel gazdagon megspékelt interjú közreadásával hozzájáruljunk egy-egy alakuló életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen megemeléséhez. A másik, a Redivivus, vagyis Újraolvasó nagyrovatunkban a már lezárt életműveket kívánjuk új szempontokkal gazdagítani, és a szövegértelmezés új lehetőségeit felcsillantani az érdeklődő közönségnek.

Juhász Ferenccel és Pomogáts Bélával lapszámbemutatón

A Centrum-rovat valóban a sverpunktja a Parnasszusnak; ezt hogyan szerkesztitek? Előre látható egy névsor, vagy van valamely, a kortárs irodalomra hangolt figyelem, amely az épp esedékes szerző kiválasztását az aktuális hangok függvényében, a fiatal költők párbeszédigényének megfelelően határozza meg?

Pontosan így. Névsorom is van, a kortárs lírára hangolt figyelem is megvan, és a fiatalok párbeszédigényét ugyancsak igyekszünk kihallani a szakmai diskurzusokból. Neveket és példákat mondok, így lesz világos, mire is gondolok. Mindkét nagyrovat a lap 2007. évi nyári számától működik, tehát azóta 33 alkotó került a Centrumba, és ugyanennyinek idéztük fel, értelmeztük újra az életművét a másik rovatban. Kivételt képez a legutolsó számunk, amikor a ’fiatal magyar költészetet’ állítottuk a középpontba egy teljes lapszám erejéig. Lássuk a Centrum néhány alkotóját: Bertók László, Borbély Szilárd (azóta elhunyt, és a Redivivus-ban újra akarunk vele foglalkozni) Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Dobai Péter, Juhász Ferenc, Kiss Anna, Oravecz Imre, Takács Zsuzsa, Tolnai Ottó és sokan mások. A Redivivus-ban újraolvastuk olyan, klasszikussá vált 20. századi költők életművét, mint Babits, Dsida, Füst, Jékely, Kassák, Kálnoky, Nagy László, Szabó Lőrinc, Zelk vagy Weöres. Ide tartozik, hogy „műsorra tűzzük” például klasszikus, de problematikusnak tekinthető alkotók műveit is, példának Sinka Istvánt említem. Helyet kaptak-kapnak a közelmúltban elhunyt költőnagyságok, mint Bella István, Fodor Ákos, Határ Győző, Marsall László, Nagy Gáspár, Rába György, Rákos Sándor, Székely Magda, Sziveri János. Továbbá olyan méltatlanul elfeledett költőknek is helyet szenteltünk, mint Balaskó Jenő, Erdély Miklós, Kemenczky Judit, Rózsa Endre, Szervác József.

A Parnasszus-könyvek szépen felzárkózott, önálló könyvespolccá vált. Ott hogyan válogatsz; a több műfaji irány hogyan működik?

2000-ben éreztem úgy, hogy azoknak a költőknek és irodalomtörténész-kritikusoknak, akik rendszeres szerzőink, indítani kellene egy olyan könyvsorozatot, ahol teljesebb formában mutatkozhat meg a tehetségük. Épp most lett készen a Parnasszus Könyvek indító, Új vizeken sorozatának a wikipédia szócikke, ezért eléggé képben vagyok. A könyvsorozat ugyanabban a szellemben épül fel, ahogy a folyóirat. A verseknek ott az Új vizeken, a versfordításoknak az Átjárás, a tanulmányok számára pedig a Magasles-széria. Száz felé tartunk, tényleg önálló könyvespolccá vált. Néhány név, akiknek ez a sorozat jelentette a pályán való indulást: Babiczky Tibor, Bajtai András, Dukay Nagy Ádám, Kürti László, Lázár Bence András, Magyari Andrea, Nyerges Gábor Ádám, Svébis Bence, Tolvaj Zoltán. Volt angol, skót, lengyel, moldáv, szlovén költők antológiája fiatal szerzőink fordításában. És tanulmánykötete jelent meg a nemrég fiatalon elhunyt Prágai Tamásnak, Bodor Bélának (kettő is), Borbély Szilárdnak, Vilcsek Bélának. A sor nem teljes. A Parnasszus Könyvek a nagy szakmai érdeklődés miatt 2007-ben a P’Art sorozattal bővült tovább. Már befutott, több kötetes költők versesköteteit foglalta magába. Megint csak néhány név: Bárdos László, Dobai Péter, Fodor Ákos, Imre Flóra, Kurdi Imre, Marno János, Szentmártoni János, Szepesi Attila, Vasadi Péter. A sorozat minden egyes kötetére büszke vagyok.

Mindenki az olvasók, a minőségi figyelem elapadására panaszkodik, a kultúra apályos helyéről beszél. Neked mik a tapasztalataid a lap olvasói köréről, annak rétegeiről, számszerűsíthetőségéről, korosztályairól? Vannak-e olvasó levelek, milyenek a visszajelzések?

Ez egy külön beszélgetés témája lehetne, ezért igen röviden csak annyit: a lap mért és mérhető példányszáma a Centrum-Redivivus-nagyrovatok indulása óta érzékelhetően nőtt. Ma már sok előfizetőnk van egyetemi-főiskolai könyvtárakból. Azt tapasztaljuk, hogy szép számú diák várja a lapot elsősorban azért, mert az általuk keresett költőkről 40-50 oldalon olyan ismeretanyaghoz jutnak, ami helyettesítheti a több napos könyvtári búvárlást, és jó segédanyag lehet vizsgáikhoz. Régi olvasóink, és az a réteg, akik rendszeresen eljárnak lapszámbemutató estjeinkre, nem lettek hűtlenek hozzánk, és ez fontos. Erős a B-közép, és új eredményeket akar. Érdekli a mai magyar líra, érdeklik a tehetségek, a szakma útkereső gesztusai.

Mennyire nyitott a befogadói látóhatár a Parnasszusnál? Kaptok-e verseket az "utcáról", beleálltok-e a végigolvasásba? Felbukkantak-e olyan tehetségek, akiknek ti adtatok először megszólalási lehetőséget?

Ez a folyamat kezd szélmalomharchoz hasonlítani. Hetente 10-15 körül van az emailben, facebookon, levélben vagy személyesen jelentkező „ifjú titánok”, „agg versifikátorok” és a „nyomulásban profi amatőrök” száma. Önkifejezési boom van, ezt mindenki látja. És szimfóniát nehezebb írni, mint verset, ezért az utóbbival bombázzák a kitartó szerkesztőt. Az arra érdemeseknek mindig válaszolunk, de sok van, aki totál reménytelen, őket nem bíztatjuk a papírfelhasználás növelésére. A kérdésed utolsó részére már megválaszoltam; a folyóirat hasábjain, majd az Új vizeken-sorozatban önálló kötet formájában majd száz pályakezdő költő bontogatta nálunk a szárnyait.

Kukorelly Bandival az egri Parnasszus Műhelytalálkozók egyikén, még mielőtt végigittuk volna a pólómon látható összes sört

Most ünnepelnetek kell, és nekünk, olvasóknak, literátoroknak ünnepelni titeket. De nem kerülhetjük el, hogy a reményekről, esélyekről is beszéljünk!

Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Otthon a virtuális akváriumban mindenesetre tartok egy reményhalat, ő egyelőre jól megvan, kedvére úszkál, de néha felveszi védekező színeit és elbújik a sziklák és növények közé, hogy senki ne lássa. Az esélyekről pedig manapság nem árt az esélytelenek nyugalmával és szerénységével beszélni, mert nem tudhatjuk, mikor, kik hoznak egy olyan szakmapolitikainak álcázott döntést, amely kivéreztetheti a papíralapú honi folyóirat-kiadást. Végezetül annyit: köszönöm az első húsz évet minden munkatársamnak, szerzőnknek, laptársainknak, és azoknak az irodalmi fórumoknak, akik méltónak tartottak bennünket a figyelmükre. A vers legyen veletek.

 

 

Jánossy Lajos