Interjú – 2016. március 25.

Pénzes Tímea: Szöveghez való viszony

Interjú–2016. március 25.

Interjú

Pénzes Tímea: Szöveghez való viszony

Kompaníková hétköznapi helyzeteket ír le precízen és líraian. Jarka felnőtt figurájával, apró részletek iránti érzékenységgel meséli el a történetet. – A 2016-os Könyvfesztivál díszvendége Szlovákia. Az alkalomra számos kortárs kötet jelenik meg magyarul, így Monika Kompaníková regénye és mesekönyve is. Fordítójával, Pénzes Tímea költő, író, műfordítóval Proics Lilla beszélgetett.


Hogyan, mikor kezdtél írni?

Pedagóguscsaládból származom, édesapám a tanításon túl is foglalkozott irodalommal és nyelvészettel, hatalmas könyvtárunk volt – minden szobában falnyi könyvespolcok álltak. Édesanyám színjátszókörben játszott, énekkarba járt, és rövidebb történeteket fordított. Rengeteg mesét olvastak nekünk, és olyan könyveket adtak a kezünkbe, amelyek arra ösztökéltek, hogy elolvasásuk után újabbakra vágyjunk. Természetes tehát, hogy hamar önálló olvasóvá váltam, sorra jöttek a pöttyös és a csíkos könyvek, aztán már gyerekként írni is kezdtem. Volt egy iskolaújságunk, ahol rendszeresen le is hoztak.

Hol volt ez az iskola?

Érsekújváron, ahol születtem. Egy kétnyelvű gimnázium volt, négy szlovák és két magyar osztállyal.

Volt kapcsolat a két tagozat közt?

Voltak ismeretségek, barátságok és közös tanáraink: a szlovák irodalmat nekik is, nekünk is ugyanazok tanították. Annak ellenére, hogy a statisztikák szerint a városban harmincegynehány százaléknyi a magyar lakosság, a rokonaink, a szomszédjaink és a lakótelepi gyerekcsapatok, akikkel napi szinten érintkeztünk, magyarok voltak. Mai fejjel persze sajnálom, hogy nem voltam többet olyan társaságban, ahol szlovákul folyt a diskurzus, mert bár jártak barátnőim a szlovák tagozatra, velük is magyarul beszéltünk – az ilyesmit azonban nem lehet erőltetni. Amikor viszont egyetemista koromban Pesten megkerestek azzal, hogy fordítsak, tolmácsoljak, értékelni kezdtem a szlovák nyelvtudásomat.

Az iskolalap után folytattad az írást, ugyanis azon kívül, hogy fordítasz, szinte minden műfajban jelentek meg szövegeid folyóiratokban, és több könyved is van.

Nemcsak az olvasás szeretetét hoztam otthonról, hanem az írhatnékot is: édesapám országos irodalmi, nyelvi vetélkedőket szervezett, rádiójátékokat írt, több kötete is megjelent, és sokat foglalkozott velünk. Írásaimra a kezdetektől fogva nemcsak tőle, a tanáraimtól is pozitív visszajelzéseket kaptam. Tizenhat évesen jelentkeztem a Pegazus-találkozóra, ahol találkoztam a korosztályommal – közülük sokan ma is az irodalmi élet szereplői. Továbbá személyesen megismerhettem a már neves írókat és költőket, akik szenteltek ránk időt; és az ott folyó munkából, a visszajelzésekből később sokat profitáltam. Az írók és a költők mindenekelőtt egyfajta szabadságvágyat képviseltek számomra – nekem is jól esett kilépni az előírt normák világából, és elhagyni például az írásjeleket.

Érdekes, hogy az írás neked már ilyen korán élményt jelentett.

Annyira szerettem olvasni, hogy felfaltak a könyvek. Megszűnt a külvilág. Talán valamennyire vágytam arra, hogy én is hasonló élményeket nyújthassak másoknak – bár írás közben egyáltalán nem foglalkoztat a majdani olvasó. Egyszerűen jólesik kiírnom magamból, ami felgyülemlett bennem.

Mi volt az egyetemista korod nagy irodalmi élménye?

Alapvetően a XX. századi német irodalom, de Györffy Miklós műfordítóprogramja is nagy hatással volt rám. Ebben az időszakban sok jó könyvet olvastam, de szerencsére a későbbiekre is jutottak nagyszerű művek, például Harry Mulisch A menny felfedezése című kötete. S egyáltalán, szerencsésnek érzem magam, hogy voltak olyan időszakok az életemben, amikor szinte mást sem csináltam, csak olvastam.

És írtál is, gondolom.

Volt, amikor inkább írtam, máskor többet olvastam. Vagy egyszerűen csak éltem. Ilyenkor bizonyára megfigyeltem és gyűjtögettem, vagy érlelődött bennem az „anyag”.

Drámaköteted is megjelent.

Akkoriban egy történelmi téma foglalkoztatott, és úgy éreztem, leginkább ez a formája. Ráadásul elnyertem egy ösztöndíjat, így kénytelen is voltam megírni, majd hozzátoldottam még két drámát. De ez inkább amolyan kikacsintás volt, mert legjobban elbeszéléseket szeretek írni.

Mennyire hat a saját szövegek írására a műfordítói munka?

Kölcsönösen támogató, nem is hittem volna, milyen erősen. Eleinte gyorsan bukkantak elő belőlem a szövegek: szinte egy lendületből, és amint kész voltam, nem vacakoltam velük tovább. A fordításnál azonban rengeteget ízlelgettem a szavakat, és javítgattam a szöveget. Idővel egyre inkább ezt az eljárást éreztem magaménak, és mindinkább így dolgoztam a saját szövegeimmel is. Meglehet, idővel természetes módon is ebbe az irányba változtam volna, de az a gyanúm, hogy a fordítás meghatározóan befolyásolja az ember szöveghez való viszonyát.

Hogyan kezdtél fordítani?

Legelőször német irodalmat fordítottam a Kalligram folyóirat számára. Rám bízták, kiket választok. Emlékszem, Szigligeten beszélgettünk erről egy hétvégi egyetemi szemináriumon. Tanáraim és csoporttársaim sok szerzőt és művet említettek, nagyrészt ezek alapján döntöttem. Nem volt rutinom, sok mindent nagy erőfeszítéssel csináltam. Aztán ösztöndíjasként Berlinbe kerültem, ahol gender studies órákat is látogattam, és felfigyeltem a nőírókra. Többek közt olyan szerzőktől fordítottam elbeszéléseket, mint Jenny Erpenbeck, Judith Hermann vagy Annette Pehnt. Továbbá az vezérelt, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzak, és helyben könnyen hozzájutottam az éppen megjelent könyvekhez. Aztán amikor Prágába kerültem, cseh irodalmat fordítottam, illetve frissen megjelent művekről írtam. És hogy minél jobban feltárjam a műfordítás titkait, felkerestem többek közt a kint élő műfordítókat, és interjúkat készítettem velük, hogy közelebbről is megismerjem a munkájukat.

És szlovák szerzőket is fordítottál.

Ballát, Beňovát, Paint, Rozenbergovát, Vadast. Vagy Žuchovát, akinek Obrazy zo života M. (Jelenetek M. életéből) című kötete 2015-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját – immár számos nyelvre fordítják. Remélhetőleg jövőre magyarul is megjelenik, erre ugyanis idén elnyertem a Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat.

Monika Kompaníková

Hogyan fogsz neki egy fordításnak?

Szeretek olyan szöveget fordítani, ami nem idegen tőlem. Néha többször is elolvasom, hogy ráérezzek a stílusára, hogy alaposan belekerüljek és elmerüljek benne. Azonban szívesen kísérletezem azzal is, hogy nem olvasok végig egy szöveget, mert egy adott művel kapcsolatban az is izgalmas lehet, ha menet közben tárul fel a szöveg – bizonyos esetben ugyanis jót tesz a munkának a felfedezés zamata. Illetve teljesen másképp áll neki az ember egy pár oldalas szövegnek, mint egy több száz oldalas regénynek. Szeretek együttműködni a szerzővel, ha van rá mód, ugyanis olykor sok mindent tisztázni kell a pontosság érdekében. Persze előfordul, hogy az ember egyszerűen elkapja azt a beszédmódot, amit mindvégig jól működően tud használni, és nem vetődik fel olyan kérdés, amit ne tudna maga megoldani. Nemrégiben több antológiába és folyóiratba fordítottam szlovák nyelvből tanulmányokat, esszéket és elbeszéléseket. Részben felkérésre dolgoztam, részben én kínáltam fel regényrészleteket és elbeszéléseket. Örömmel üdvözöltem egy nagyszerű kezdeményezést az utóbbi időben: a Szlovák Intézet Fordítói Szalonjának szakmai fórumát, ahol rendszeresen megvitathatjuk aktuális munkáink kérdéseit – és ahova én például Monika Kompaníková szövegeket vittem.

Akinek két kötetét fordítod le a Könyvfesztiválra. Melyikkel volt könnyebb dolgoznod?

Az ötödik hajó című regény fordítására a várandósságom alatt bőven volt időm. A Mélytengeri meséket azonban az ikreim világra jövetele után fordítottam. A mesefordítás viszonylag könnyen ment, bár sok mélytengeri élőlényről konzultálnom kellett a szerzőnővel, és a latin nevük szerint vagy képek alapján tudtuk biztosan beazonosítani őket, tudniillik az, hogy viperahal, pelikánangolna, hordószemű hal, kígyókarú csillag vagy kacslábú rák, nem volt a mindennapi szókincsem része. Több esetben tengerbiológus segítségét is kértem.
A mesében szerepel két rák, akiktől a főszereplő hal segítséget kért: egy kreveta és egy garnát. Tudományosan jól meg lehet fogalmazni a két rák közti különbséget, de gyereknyelven és jócskán leegyszerűsítve nehezebben. Nem tudtam eldönteni, legyen-e kis garnéla és nagy (vagy óriás) garnéla, netán ostoros garnéla és négyollós garnélarák. Egy másik kérdésem az volt, hogy a tengerirózsának karocskái vannak vagy mancsai. Kiderült, hogy mancsa csak az emlősöknek van. Vagy például szlovákul tengeri ördög és tengeri farkas szerepelt a könyvben, ami magyarul ördöghal és farkashal.

Mesélj, kérlek, Az ötödik hajóval való munkáról is!

A tizenkét éves Jarkáról szól a történet, és néhány lakótelepi gyerek elveszett gyerekkoráról. Magányról és traumákról, a gyerekek család utáni vágyáról. Kompaníková hétköznapi helyzeteket ír le precízen és líraian. Jarka felnőtt figurájával, apró részletek iránti érzékenységgel meséli el a történetet. Ezt a látásmódot kellett megfelelően visszaadnom. A szöveg egyes szám első személyben íródott, a nézőpont két helyszín között váltakozik: a Pozsony széli lakótelep és az emigrált nagyapa után maradt elhanyagolt kertes ház között.
Izgalmas dilemma volt például, hogy mi legyen a szlovák reáliákkal: maradjon Horalky, Jednota, kofola vagy legyen nápolyi, élelmiszerbolt, üdítő. A szerzőnő az általánosító fordítást ajánlotta, én viszont úgy gondoltam, van olyan közeli a két kultúra, hogy érteni fogják a magyar olvasók, miről van szó. A Horalkyhoz végül hozzátoldottam, hogy nápolyi. Fontos szempont volt, mit tudnak a célnyelvi olvasók még nem túl megterhelő módon befogadni, mennyi szokatlan szókapcsolatot kínálhat fel nekik a fordító, mennyire segít a kontextus, illetve mit bír el a szöveg, milyen formában és meddig bővíthetjük a célnyelv metaforaregiszterét. Mondok egy egyszerű példát: azt írja Kompaníková, hogy smotanovobiele závesy, azaz tejfölfehér függönyök, amire több „megoldás” is született, például tejfehér, tejfölszínű, tejszínfehér, törtfehér függönyök. Ha tudjuk, mennyire bevett szókapcsolat ez az eredetiben, akkor könnyebb eldöntenünk, hogy fordítsunk vagy behelyettesítsünk, vagy milyen módon kombináljunk a legjobb megoldás érdekében – már ha van olyan, hogy legjobb megoldás. A fordítás végül is játék a szöveggel, és úgy talál új formát az ember az anyagnak, hogy megtartja az eredeti metaforák szépségét.

Miben vagy biztos jó néhány fordítással a hátad mögött?

Fontos jól közvetíteni a fordítandó szöveg hangulatát és mondanivalóját. Bár nehezen megjósolható, melyik alkotás hogyan fog működni egy másik kultúrában, a fordítónak a lehető legjobbat kell nyújtania. Annak a felelőssége ugyanis, hogy egy adott művet milyennek ismer meg a magyar olvasó, szinte egyedül a fordítóé.

 

Proics Lilla