Interjú – 2015. március 23.

Szélessávú irodalom

Interjú–2015. március 23.

Interjú

Szélessávú irodalom

2015-től a József Attila Kör világirodalmi sorozata a Libri Kiadóval közös gondozásban jelenik meg ArtPop címmel. Ebből az alkalomból Bárány Tiborral és Nádor Zsófiával, a sorozat szerkesztőivel készítettünk interjút.


Milyen személyes indíttatásból kezdtetek el populáris irodalommal, illetve olyan művekkel foglalkozni, amelyeket Tibor „fúziós” irodalomnak nevezett egy interjúban?

Bárány Tibor: Engem régóta szenvedélyesen érdekel a populáris kultúra és a populáris irodalom kérdésköre. Legalábbis azóta biztosan, hogy sok éven keresztül rövidkritikákat kellett írnom a Népszabadság hétvégi mellékletébe sikerlistás könyvekről. Akkor és ott szembesültem egy csomó izgalmas kérdéssel, és a saját tapasztalatom alapján rájöttem, hogy a populáris és a magas irodalomnak ez a hagyományos, értékalapú megkülönböztetése – tudniillik, hogy a populáris kultúra eleve értéktelen, és ezzel szemben a „magaskultúra” definíció szerint értékes – nem állja meg a helyét.

Amikor a világirodalmi sorozat szerkesztésére pályáztunk, akkor az lebegett a szemünk előtt, hogy olyan minőségi könyveket jelentessünk meg, amelyek a szélesebb olvasóközönség és a kifinomult ízlésű olvasók érdeklődésére egyaránt számot tarthatnak. A sorozat nem csupán a célközönség szempontjából kíván „szélessávú” lenni, hanem maguk a könyvek is egyszerre több regiszterben szólalnak meg, többféle irodalmi kódot használnak, ezért sokféle módon, több szinten értelmezhetők.

Fotó: Hámori Zsófia

Nádor Zsófia: Én még magyar és esztétika szakos diákként vettem észre, hogy ‒ míg az egyetem hivatalos színterein sűrűn szembesültem a már említett elitista hozzáállással ‒ olvasóként rendszeresen visszatérek kedvenc populáris szerzőimhez, Rejtő Jenőhöz vagy Agatha Christie-hez. Ennek nyilván oka van: ezek a művek nyújtanak valamit, amit más nem nyújt. Ugyanakkor a zsánerműfajok iránti érdeklődésem annak is köszönhető, hogy az egyetemen tanult irodalomelméleti irányzatok közül mindig a strukturalizmus volt a legizgalmasabb számomra. A populáris művek gyakran követnek műfaji kódokat, azaz jól megragadható, kikristályosítható szerkezeteket. Ennél még érdekesebb, ha játszani kezdenek ezekkel a struktúrákkal, reflektálnak rájuk – mint például az ArtPop sorozatba válogatott szövegek.

Amikor elkezdtem könyvkiadóban dolgozni, mindehhez hozzáadódott egy gyakorlati szempont is: kezdett fontossá válni számomra, hogy ténylegesen mit olvasnak, illetve mit vesznek meg az emberek. Rájöttem, hogy az olvasói igények kielégítése nem annyira megvetendő dolog, mint ahogy ezt egyesek gondolják.

Zsáner, Pop, Kultúra címen konferenciát szerveztek (április 17−18., Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Szociológia és Kommunikáció Tanszék), amelynek felhívása a „popkultúra” és „magaskultúra” fogalmainak újragondolására biztat. Mit gondoltok erről a vélt vagy valós dichotómiáról?

B. T.: A konferencia apropóját az adta, hogy a kortárs magyar irodalomban látványossá vált a trend: fiatal és kevésbé fiatal szerzők a populáris irodalom zsánereihez nyúlnak. A konferenciafelhívásban fel is soroltuk ezeket a – műfajilag széles skálán mozgó – műveket, Szécsi Noémi emigráns-trilógiájától a kvázi-történelmi krimin keresztül a cyberpunkig. A konferencián azt járjuk majd körül, miként működnek ezek a szövegek, miért éppen ezek a műfaji kódrendszerek váltak fontossá a 2010-es évek közepén az alkotók számára, hogyan kerülnek ezek a művek párbeszédbe a világirodalmi tendenciákkal.

Nem akarjuk újra lejátszani azt a vitát, hogy tényleg létezik-e értékkülönbség populáris és magas irodalom között. De azokkal sem értünk egyet, én legalábbis biztosan nem, akik egyszerűen csak el akarják felejteni ezt a megkülönböztetést, és szívük szerint csak az úgynevezett „magaskultúra” úgynevezett „remekműveiről” beszélnének. Ők elhiszik bizonyos esztétikai elméleteknek azt a tézisét, miszerint a teremtő zsenik alkotta remekművek a maguk idegenségével a semmiből betörnek a mi világunkba, nekünk pedig az a feladatunk, hogy nagy értelmezői energiabefektetéssel legalább részlegesen úrrá legyünk ezen az idegenségen. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy az irodalom lényegét tekintve konvencionális tevékenység. Minden szerző konvenciókat alkalmaz, csak vannak olyanok, amelyeket könnyű megnevezni, felcímkézni (például ilyenek a „krimi” konvenciói), és vannak olyanok, amelyeket nehezebb körülhatárolni – de ezek attól még ugyanúgy konvenciórendszerek.

A most említett zsánerműfajokhoz köthető könyvek recepcióját követve az volt a benyomásom, hogy egyes kritikusokban értetlenséget, sőt ellenérzést vált ki ez a jelenség. Miben látjátok ennek az okát?

N. Zs.: Számomra nagyon rokonszenves a művészetszociológiai megközelítés, amely társadalmi valóságba ágyazott jelenségnek tekinti a művészetet, nem választja el a társadalmi kontextustól, a piaci szempontoktól vagy akár a szórakozásra való igénytől. Úgy gondolom, hogy a kritikusok számára is akkor válnak hozzáférhetővé ezek a művek, ha nem elefántcsonttoronyként tekintenek a művészetre.

B. T.: Szerintem a kortárs irodalomkritika még mindig gyanakvással szemléli a könnyen felcímkézhető, jól felismerhető műfaji kódokkal dolgozó műveket. Ugyanakkor az is igaz, hogy a helyzet folyamatosan változik, ma már – ebből a szempontból is – sokkal jobb irodalmi közegben élünk, mint tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt.

Ami az okokat illeti, szerintem ebben egy rossz kritikusi reflex játssza a döntő szerepet. Nagyon sok kritikus azt tekinti feladatának, hogy egy elképzelt irodalomtörténeti perspektívából ítélje meg az adott kortárs művet. Ez rossz reflex, hiszen egyrészt viszonylag nehéz megállapítani, mi az, ami ki fogja állni az idő próbáját. Gondoljunk csak bele, mi tűnik manapság maradandónak a hetvenes vagy a nyolcvanas évek irodalmából, és mi tűnt annak a saját korában. Másrészt pedig az olvasót elsősorban nem az érdekli, hogy a jövőben mi marad benne a kánonban, hanem az, hogy az aktuális művekről milyen állításokat lehet tenni a jelenben, hogyan működnek ezek a szövegek, és ha nem működnek, miért nem.

Ez persze nem jelenti, hogy ne lennék híve a határozott értékítéletet megfogalmazó kritikának, sőt. Csak azt gondolom, hogy nem jó, ha a kritikaírás egyfajta irodalomtörténeti futóversennyé válik. A „futóversenyszerű” kritika számára mindig gyanúsak a könnyen felcímkézhető művek, mert a recenzensek azt gondolják, hogy ezek biztosan nem elég eredetiek, és ebből adódóan nem is lehetnek elég színvonalasak és maradandóak.

A JAK-hoz beadott pályázatotokban a megjelentetni kívánt művek nagyon széles skálán mozognak. Milyen arányban szerepelnek majd a sorozatban könnyebben emészthető sikerkönyvek, és milyen arányban az olyan szubkulturális műfajok, mint a bizarro vagy a new weird?

N. Zs.: A fő szempontunk az volt, hogy szórakoztató könyveket adjunk ki, és sok olvasót érjünk el, de ezzel párhuzamosan szóba kerültek olyan szubzsánerek is, amelyek nem szólítanak meg széles rétegeket. Ami a tervezett arányokat illeti, egészen pontos válaszunk is van: úgy tervezzük, hogy három szélesebb olvasóközönségnek szánt könyvre jut majd egy szubkulturális jellegű kuriózum. A bizarro, amit említettél, azért is került a látóterünkbe, mert magyar szerzők is alkotnak már ebben a műfajban.

B. T.: A pályázat beadásakor az is felmerült, hogy zsánerklasszikusok kiadásával foglalkozzunk. Aztán úgy ítéltük meg, hogy a „hiánypótlásnak” egy külön sorozatot kellene szentelni, és ehhez kevés lenne az évi négy könyv. Ezért inkább a frissen megjelent könyvek közül fogunk válogatni.

Március 24-én a Katona József Színházban bemutatjátok a sorozat első két kötetét: Stefan Spjut Stallo című regényét és Jessie Burton A babaház úrnője című bestsellerét. Milyen konkrét érvek szóltak mellettük?

N. Zs.: A Stallo egy svéd szerző különös könyve, amely két műfaj – a thriller és a fantasy – keresztmetszetében helyezhető el. Trollok szerepelnek benne, amelyek azonban egy teljesen realisztikusan ábrázolt kortárs valóság részeként jelennek meg. Ezek az állat és ember közötti amorális lények hatásuk alá vonják az embereket, akik például annak ellenére segítik őket, hogy alapvető szükségleteik közé tartozik, hogy gyerekeket raboljanak. A narráció egyik síkja a gyermekrablások ügyében folytatott nyomozást mutatja be, a másik pedig egy trollokkal együtt élő család történetét. A könyvet Fejérvári Boldizsár fordította, az utószót Havasréti József írta.

B. T.: A babaház úrnője (The miniaturist az eredeti cím) egy brit szerző regénye, mely a 17. század végi Amszterdamban játszódik, és első pillantásra misztikus történetnek vagy, mondjuk, mágikus realista történelmi regénynek tűnik. A könyv főhősnője férjhez megy egy gazdag amszterdami kereskedőhöz, és nem sokkal azután, hogy beköltözött a kereskedő házába, új otthonába, egy babaházat kap ajándékba a férjétől. A babaház ismeretlen készítője kéretlenül újabb és újabb babákat küld neki, a főhősnő élete pedig egyre kísértetiesebb párhuzamokat mutat a babaház figuráinak világával…

Itt tényleg „szélessávú irodalommal” van dolgunk. A misztikus történet egyszersmind nagyon realisztikusan és hitelesen ábrázolja az adott időszak mindennapjait. (Erről beszél Margócsy Dániel történész is a kötet utószavában.) Másrészt viszont ügyesen felépített titokregényt olvasunk, amelyben legalább olyan fontos kérdés, hogy melyik szereplő mit rejt el a világ elől, mint hogy voltaképpen kicsoda is a miniatűrkészítő. És ha jobban belegondolunk, a könyv végső soron arról szól, hány és hányféleképpen kerülhet valaki kívül a társadalmon, hány és hány módja van a kirekesztésnek – még akkor is, ha az ember viszonylag védett környezetben él, a felvilágosult és gazdaságilag fejlett 17. századi Hollandiában. Vagy esetleg a huszonegyedik századi Magyarországon. A regényt Farkas Krisztina fordította, és Margócsy Dániel írt hozzá utószót.

Hogyan vetődött fel a Libri Kiadóval való együttműködés lehetősége?

N. Zs.: Mi abszolút azonosulni tudtunk azzal az egyszerre értékcentrikus és piacorientált látásmóddal, amelyet a Libri Kiadó képvisel, és ami a sorozat koncepciójához is szervesen illeszkedik. Ezért is döntöttünk úgy, hogy megkeressük Sárközy Bencét, a Libri Kiadó igazgatóját, aki örömmel fogadta együttműködési javaslatunkat. Ezt követően könnyen egyezségre is jutottunk. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a JAK presztízse mindenképp jó ajánlólevél volt, másrészt eleve eléggé közel álltak egymáshoz az elképzeléseink.

Hogyan oszlanak meg a kompetenciák ebben a társkiadói viszonyban?

N. Zs.: A könyvek kiválasztása konszenzusos módon zajlik, a pályázatokat közösen nyújtjuk be, a terjesztésben nagyobb szerep jut a Librinek, de a JAK is részt vesz benne, főként a rendezvényeken; valamint a promóciót is közösen csináljuk, folyamatosan egyeztetve egymással.

B. T.: Már a tárgyalások elején felmerült, hogyan indulhatna el minél előbb a tervezett közös sorozat. Sárközy Bence mutatott nekünk egy listát a folyamatban lévő könyvekről, mi pedig alapos válogatás után lecsaptunk erre a két kötetre. Ez mindenképpen jó előjel volt: hamar összhang támadt a sorozatszerkesztők és a kiadó között. Később a helyzet fokozódott, Nádor Zsófi kiadói szakemberként annyira jó benyomást tett a tárgyalópartnereinkre, hogy azóta már a Librinél dolgozik.

Változott valami a terveitekben annak hatására, hogy létrejött ez az együttműködés?

N. Zs.: Az elképzeléseink nem változtak, inkább markánsabbak lettek. A lényegi változás a sorozat arculatát érinti. Bár a kötetek továbbra is a JAK világirodalmi sorozatának részei, ArtPop alcímen futnak majd, amelyhez külön logót is terveztek. A könyvek egységes formátumúak, keménytáblával, védőborítóval, fekete gerinccel, füllel és könyvjelzővel, a borító grafikájával színben harmonizáló logóval. Mindez azt a célt szolgálja, hogy egy jól beazonosítható brandet alakítsunk ki.

Hogyan népszerűsítitek majd a könyveket?

B. T.:A bevett népszerűsítési módok mellett ‒ irodalmi estek, újságok, Facebook-oldal ‒ lehetőség lesz arra is, hogy a könyvek már a nyomdai példányok megjelenése előtt, e-könyv formában hozzáférhetőek legyenek a kritikusok számára.

Ha regisztrálnak az ekonyv.hu-oldalon, utána pedig igényelnek példányt a pr@lskiado.hu e-mail címen (megjelölve, hogy mely orgánum számára dolgoznak), ingyen elektronikus példányt kapnak a két könyvből. Ezzel az a célunk, hogy a recepció ne jóval a könyvek megjelenése után reagáljon a kötetekre.

N. Zs.: Az első két kötet bemutatója jelen cikk megjelenésének napján, március 24-én lesz a Katona József Színházban, ahol Pion István, Csider István, Dunajcsik Mátyás, Karafiáth Orsolya és Pálmai Anna közreműködésével egy tartalmas és pörgős, rendhagyó könyvbemutatóval várjuk az érdeklődőket.

A Könyvfesztiválon is lesznek rendezvényeink, amelyekre elhívtuk Stefan Spjutöt, a Stallo szerzőjét is. Április 25-én sűrű napunk lesz: 14:30-kor Bárány Tibor beszélget Spjuttel és Havasréti Józseffel, a könyv utószavának szerzőjével a Hess András teremben, este pedig a már népszerű PopJAK rendezvénysorozat különleges kiadásaként Sepsi László faggatja a szerzőt, a fordítót és engem. Ezt az eseményt feltehetően valamelyik közeli kedélyes helyen tartjuk, a Jurányiban vagy a Jégkertben.

Csutak Gabi