Interjú – 2010. augusztus 14.

Pór Péter: A határ nélküli irodalomban

Interjú–2010. augusztus 14.

Interjú

Pór Péter: A határ nélküli irodalomban
Pór Péter Franciaországban élő irodalomtörténész idén kapott Széchenyi-díjat, az ünnepi interjút akkor rövidítetten közöltük. Most az egész beszélgetést olvashatják az idegen nyelvek és az otthonos kultúrák közötti szellemi utazásokról, a magyar és a világirodalom összekapcsolódásairól.

A magyar mellett német és francia nyelven is rendszeresen publikál, sőt akár azt is írhatnánk, hogy a német és a francia mellett magyarul is publikál. Magában az irodalomban érzi magát otthon, vagy a különböző irodalmakban? Otthon lenni mennyire nyelvi vagy egzisztenciális kérdés?

Az első szavam legyen persze a köszöneté, azért, hogy (a már nemcsak időbeli és nemcsak földrajzi) távolból megkerestek. Az Ön kérdései feltétlenül telibe találnak, de épp azért mert legnagyobb részt tulajdonképpen egyetlen központi kérdés különböző vetületeire kérnek választ: arra, hogyan alakította ki és alkotta meg egy életrajzi, nyelvi és (mégcsak nem is egészen kimondatlanul) szemléletbeli emigráns az életét és az írásait. De ahogy ezt leírom, még jobban érzékelem, hogy az ilyen, ugyancsak megtisztelő hangsúllyal megfogalmazott kérdés(ek) valamennyire példaszerű válasz(oka)t tételez(nek) fel, és ezt én sem nem akarom, se nem tudom teljesíteni. Semmi esetre se utasítom vissza, hogy visszatekintsek arra, amit írtam, és arra is, amire az életemből szívósan rákérdeznek (mondjuk így, a valóban szubjektív történések természetes kizárásával, dehát ez aztán nem is érdekel senkit); de előrebocsátom, hogy egyiknek se tulajdonítok bárminő paradigmatikus értéket, hanem mind a kettőt (már amennyire ez kettő) fölötte egyéninek és speciálisnak tartom. Reméljük, hogy talán éppen ezért lesz kicsit érdekes, amit felelek.       
    A legelső kérdés tehát a nyelv. Ismeretesek az erről szóló fájdalmas átkozódások, az, hogy az ember ugyan idegen nyelven esetleg nagyon sok mindent tud mondani, de csak az anyanyelvén mondja mindazt, amit akar. A mi szakmánkban a ráadás-csapás, hogy ha az ember iskolás koron túl változtat nyelvet, minden szöveget egy native speakerrel ellenőriztetnie kell (ne nagyon higgyenek azoknak, akik ezt büszkén tagadják, nekem nem sikerült senki ilyennel találkoznom). Aztán a legnagyobbak híres mondatai, Nabokov, aki szerint a bolsevikok legnagyobb bűne hogy ő nem írhatott a világ leggazdagabb nyelvén, vagyis oroszul, Jakobson, aki azt állította, hogy ő öt nyelven ír oroszul, és akkor már itt fűzöm hozzá a mondatot (mert még visszatérek rá), amit szintén egy orosz emigránsnak tulajdonítanak, aki 30 év után felkiáltott volna: "És ebben a kurva New-Yorkban az eső sem esik rendesen." Ez mind igaz, és rám annál inkább az, mert szorgalmas és valamelyest eszes lévén, utóbb pedig a késői emigráció ugyancsak kockázatos kihívásában, jól megtanultam nyelveket, de egyáltalán nincs igazi nyelvtehetségem. Meg hát azt is hozzá kell fűznöm, amit amúgy is mindenki tud, hogy még magyarul is nagyon nehezen és nyakatekerten fogalmazok, hogy kevésbé önostorozóan hangozzék, ha van valamilyen tehetségem, hát az nem az esszéírók természetes vagy legalábbis természetesnek látszó (ön)kifejezése. És mégis (még az se lehetetlen, mert soha nem fogalmaztam egészen spontánul) majdhogy az első pillanattól kezdve (kívánságra: amikor az első németországi szemeszter vége felé nekiültem, hogy megírjam, amit addig előadtam Baudelaire-ről) én ennek határozottan az ellenkezőjét is észleltem: azt, hogy idegen nyelven mást és másképp, leginkább lényegesen céltudatosabban és pontosabban, az isten bocsássa meg nekem a következő fordulatot: okosabban fogalmaztam (fogalmazok), élesebb rálátással a témára is, a nyelvre is. És ennél még nagyralátóbbat is megkockáztatok: lehetségesnek tartom, hogy abban a (persze, mikoroszkópikus) körben, amiben valamelyest ismert lettem, azzal keltettem figyelmet, hogy (miután persze kényszerűen, sőt néha fogcsikorgatva) megtanultam az akkoriban a magyar szellemi világétól még meglehetősen eltérő alapszabályaikat, a tanulmányaim témáit is eleve valamelyest másképp láttattam, és másképp fogalmaztam, mint a köznyelv. (Hogy megértsenek: volt-e orosz és volt-e amerikai, aki olyan jól ismerte az esők természetét, mint a dühös emigráns?) Azok, akik közeli rokonszenvvel figyelik, amiket írok, azt állítják, hogy ez végül jót tett a magyar nyelvemnek is, állítólag az utóbbi években írt cikkeimben kevésbé nehézkesen fogalmazok. Ha ez így van, ennek nagyon örülök; mert ha mai napig szeretem is az agyamat más nyelveken járatni, legjobban persze magyarul tudok és szeretek írni.    
    Ez valamennyire magában foglalja az első kérdés alkérdését is, amire egyébként már Ön egészen valószínűtlenül pontos választ adott. Igen, amikor emigráltam, eltökélten el kellett távolítanom a magyar irodalom szellemi és lelki alapélményét (mások ezt megélhették másképp: de én, ha már emigráltam nem akartam és semmilyen, akár nagyon magas formában sem a magyar kártyát kijátszani) és valamilyen általános irodalmi alapban próbáltam, hogy úgy mondjam, talajt fogni. A német és aztán a francia egyetemen az óráim témáját valamennyire persze be kellett illesztenem a tanszék általános tervébe – de közben szívósan megvettem például antik költők verseit, Szapphót mind a két országban kétnyelvű kiadásban és megjegyzetelve, pedig nem tudok görögül, Horatiust is ugyanígy, persze a Bibliát, azt az egyes nyelveken több verzióban is, nagyon sokat olvastam Platónt – ennyit jelzésszerűen arról, hogyan próbáltam az életem változását valahogy uralni. Igen, elfogadom a kérdés megfogalmazását, méghozzá a legerősebb formájában: erősebben, mint az életrajzi adottságok (értsd például: a helyek, ahol gyerek voltam – semmi rosszat nem látok abban, ha valaki ehhez kiváltságosan ragaszkodik, de rám ez nem lett érvényes), és erősebben a nyelvi meghatározottságnál, illetve az elsőként és hosszú ideig a legjobban ismert irodalom meghatározottságánál (aminek a túllépését hosszú ideig még elképzelni se tudtam, még egyszer: a szenvedélyemet is, de a szemléletemet is a magyar irodalom tökéletesen dominálta, még azt se tartom kizártnak, hogy ha nem is tudok róla, de ma is dominálja) végső soron a határ nélküli irodalomban éreztem magam nemcsak mindig, hanem  kizárólag otthon – hosszú ideig nem is ismertem fel, hogy így van, de visszatekintve félreismerhetetlenül így történt.      

Néhány éve írt egy esszét a Beszélőbe a homo duplex problémájáról, ezt később egy pódiumbeszélgetésen továbbárnyalta. Az Ön esetében hol ragadható meg a duplexitás? Melyik az egyik, és melyik a másik Pór Péter?

    A második kérdés elől azt hiszem kitérek, nem hiszem, hogy én akár csak sokkal alacsonyabb színvonalon, mint a költők, a homo duplex jegyében alakítottam volna az életemet. Amennyire alakítani törekedtem az életrajzom (noha persze eszembe jut Goethe sora: "Vélnéd taszítsz, de téged taszigálnak"), nem, mint ahogy Baudelaire gondolta, az ég és a pokol kettős vonzásában, sőt azt hiszem, semmilyen kettős vonzásban nem tettem, hanem (l. fentebb és l. az utolsó pontot) egyszerűen azért, mert azt és csak azt voltam képes megtenni. Hozzáfűzöm, mert ezért feleltem mégis egy kicsit erre a kérdésre, tulajdonképpen az írásaimra is ez az érvényes, ti. hogy, ezt és csak ezt tudom egy-egy témáról megírni, viszont nagyon önhitt pillanataimban halványan remélem, hogy ezt viszont, légyen egy töredékes szempont vagy felismerés, csak én tudom megírni -- ezért talán néha érdekesebbek, és sokkal kevésbé példaszerűek, mint a publikációk legtöbbje.          

A közelmúltban a biográfia kérdése foglalkoztatta. Saját absztrakt és szellemi természetű életrajzát hogyan tudná összefoglalni?

    Szellemi biográfiaként már jobban meg tudom válaszolni a kérdést. Egyetemi éveimben számomra nem szerencsés alternatívák terébe kerültem. Hogy három névvel érzékeltessem, akiket mérhetetlenül csodáltam, de az érdeklődésem természete, meg persze a tehetségem korlátjai miatt semmiképpen nem tudtam követni: Lukács György – Horváth János – Gyergyai Albert, de annyira nem, hogy még ezt a többszörös szembeállítást se szívesen fogadtam el. Engem ugyanis, akkoriban egészen megszállott irodalom-és elsősorban versrajongásomban, mindig az alkotás belső felépítése érdekelt, amit viszont akár egyetlen versben, akár az egész életműben felismerni véltem, annak minél általánosabb jelentést törekedtem tulajdonítani. Számomra ezért rendkívül fontos volt, amikor rátaláltam Emil Staiger könyveire: bebizonyosodott, hogy az eszmény egészen magas színvonalon megvalósítható. (Ahogy ezt most leírom, kérdem magamtól, vajon mit mondanak ma ezek a nevek például a litera.hu olvasóinak? Pedig hát: közelítették-e az irodalmat valaha is magasabb igénnyel, mint Lukács György? írtak-e azóta is olyan tömény, minden lényegest elmondó tanulmányokat, mint Horváth János? sikerült-e bárkinek egy művészt vagy egy művet úgy felidéznie, mint Gyergyai Albert írásaiban? és: van-e tanulmány, amelyik csak megkísérel annyit elmondani egy korszak időszemléletéről, mint Emil Staiger elemzéssorozatában?) És ha már ennyi nevet leírtam, leírom a többi legfontosabb nevet is, amelyek utóbb a tájékozódásomat meghatározták: Adorno, Peter Szondi, Cleanth Brooks, Panofsky, Bahtyin, Lévi-Strauss illetve az ő elméletének irodalmi alkalmazói, elsöősorban Jean Rousset. Nem tudom most kifejteni, de visszatekintve (is) úgy vélem, van ezeknek a neveknek bizonyos koherenciája, meg lehet érteni, mit kerestem, amikor az elképzeléseiket követtem. Tematikailag ez oda vezetett, hogy kétfajta területen kezdtem publikálni: egyrészt többé-kevésbé szabályos irodalomtörténeti illetve ritkán, de akkor hosszan a kortárs irodalomról szóló tanulmányokat (amelyeknek a magjában kimondva-kimondatlanul gyakran egyedi műelemzések voltak), másrészt aránylag sokat a korstílusok mibenlétéről, mivel révükön véltem a művészi általánosítás érvényes szintjét megtalálni (ma már ezt a feltételezést is csak nagyon nagy megszorításokkal tartom fent, arról már nem is szólva, hogy a magam teoretizálgatásait, szelíd kifejezéssel, tárgytalannak vélem, de a nagy mellékutat mégse sajnálom, részint mert rettentő érdekes szövegeket olvastam és szívesen vállalom is az antológiát, amelyet Radnóti Sándorral szerkesztettünk, részint, mert sokat hasznosítottam belőle amikor az ún. "fin de siècle" korszakról próbáltam meg összefoglaló tanulmányokat írni.) Most egy percre megállok, máig kicsit tanácstalanul elmerengve: szakmailag azt hinné az ember, hogy nem volt okom panaszra, privilegizált munkahelyem volt, az írásaim megjelentek (egy ugyancsak fájdalmas kivétellel: a tanulmánykötetem megjelenését a hivatalosság megakadályozta), volt számos pályatársam, akit sokra tartottam,  és vélhetően voltak, akik valamennyire becsültek engem (hiúságomban ideírom: néhány éve valaki, aki annak idején diák volt, de most tanszékvezető, azt mondta nekem, úgy tartották, hogy el kell olvasni engem, még ha nem is lehet mindig megérteni, amit írok) – és mégis, ezekkel a tanulmányokkal és feltehetően jórészt az én hibámból (tehát azért, mert nem voltak elég markánsak) de mégis újra meglehetősen kívül maradtam a szakma akkor uralkodó alternatíváin. Semmiesetre sem ez vitt emigrációba; de a fordítottját nem lehet egészen eltagadni: nem éreztem úgy, hogy a helyzetemet nem tudnám elhagyni. És noha ezt nem kérdezik, itt beleiktatom: ezért is rendkívüli örömmel vettem tudomásul, hogy ennyi idő után az ország ilyen magas kitüntetéssel ismeri el, amit tettem. -- Aztán tehát emigráltam; és a további szakmai folytatást már a következő kérdésekkel fogom megválaszolni.

Életművében nemcsak a különböző nyelvek és kultúrák között kutat, hanem korok és művészeti ágak összevetésére is vállalkozik. Honnan ez az elemi érdeklődés, folyamatos tématágulás, nézőpontbővülés?

    Erre a kérdésérre tisztán szakmai szinten könnyű választ adnom: úgy adódott (l. az ezután következő pontot), hogy a szecesszióról illetve az európai 'fin de siècle'-ről kezdtem tanulmányokat írni; és noha a szoros témájuk az irodalom volt, egy nagyon zárt körből kilépve erről a témáról. Vagyis az én elemzésem szerint, erről a korstílusról nem is lehet bármit mondani a társművészetek bevonása nélkül, lévén, hogy erre törekedett, sőt erről szól minden alkotó és jószerint minden alkotás, sőt erről szól jelentékeny részben a művészeti reflexió is. A folytatás, mondhatnám, a professzionalizmus és a lelkesedés keveréke, ahogy én már ezt a szakmát az utóbbi évtizedekben műveltem: egy megtalált szempontot, és valamelyest módszert mindenki megpróbál továbbra is érvényesíteni. És mivel én több-kevesebb, de azért semmiesetre sem abszolút dilettantizmussal sokat olvastam filozófiát - beiktatom: volt úgy, hogy valóságos megrendüléssel a szellem valószínűtlen teljesítményének, teszem azt a Tiszta ész nevezetes bevezetőjének, vagy akár Pascal valamelyik apóriájának az olvastán – és hát megint a kérdés: érthető-e ez még egyáltalán az alkalmasint zseniális analitikus okfejtések uralmának a korában? -  és mivel ahogy a legtöbb irodalmár, próbáltam befogadni és megérteni a társművészetek alkotásait is, ez a szintetikus szempont annyira megfelelt az általános felfogásomnak, hogy többfelé is megpróbáltam kiterjeszteni. Hogy a stricto sensu legutolsót idézzem: végeérhetetlen Rilke-elemzéseim harmadik könyvét fejezem be, és ezek az (isten nevében, mégis legutolsó) lapok arról szólnak milyen értelemben zenei meghatározottságúak Rilkének a ciklusok után írt versei.

Egy irodalomtudományos pálya alakulása-változása mennyire múlik külső vagy belső kényszereken, szükségszerűségeken, és mennyire a szabad döntések eredménye?

    Látja, ezzel máris a következő kérdésnél vagyunk, amelyik persze inkább személyes vagy éppen filozofikus, mint professzionális; arra kellene felelnem, mi a véletlen és mi a sorsszerű az én (professzionális) pályámon? Azt hiszem, ha bármit felelhetek erre, akkor annyit, hogy a kettő sokkal nehezebben elválasztható, mint ezt sokan gondolni szeretnék. Pályámat, mint sokan, kritikákkal kezdtem, de az egy idő után folytathatlannak bizonyult. Részint, mert bevertem az akkor még alig kicselezhető politikai követelményekbe a fejem, részint, mert non-konform véleményeimet mázsás nehézkességgel írtam meg (de például az újvidéki Hídban aztán tudtam publikálni, például Tandoriról az egyik első nagy tanulmányt, ezt most is szívesen említem). Aztán elméleti írásokkal próbálkoztam, akkor még a groteszkről, a gondolati költészetről, a verselemzésről, nem tudom, ezek mennyire voltak jók vagy rosszak, olyan nagyon jók nem lehettek, nem teoretikus a tehetségem, de nem ezt rótták fel nekik, hanem azt, hogy nem marxisták. Ekkor találtam ki, hogy visszavonulok a 19. század utolsó évtizedeibe; és mert megírtam egy-két tanulmányt, továbbá a Justh Zsigmondról és Czóbel Minkáról szóló könyvem (Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában), valahogy elfogadtattam, és értekezést ígértem a két-három évtized egész lírájáról. Azt hinné az ember, hogy soha tévesebb döntést nem hoztam, de egyáltalán nem ez derült ki: mert ha az igaz is, hogy a versanyag egy idő után kórosan gyengének, és még rosszabb, egyszerűen érdektelennek bizonyult (mea culpa: soha se írtam meg az ígért értekezést), ez vezetett el a korstílusok kérdéséhez (leegyszerűsítve: miért írtak ennyi ideig majdnem csak rossz verseket?), ez vezetett el a monarchikus századforduló művészetének a kérdéséhez, és az utóbbi már nagyon jól megfelelt az én, egyszerre finom árnyalatokat és nagy szintézist kereső elemzéseimnek. Valóban, amikor emigráltam, szívesen tartottam kurzusokat Hofmannsthalról, Schnitzlerről, az egész századfordulóról, és ebben a témakörben aránylag gyorsan publikáltam is. Még egy, nem kevésbé erős példa: Franciarszágban, nevezetesen a Nancy-i egyetemre azzal hívtak meg, hogy (többek között) Rilkéről tartsak előadásokat, holott akkor csak alig és érintőlegesen fordult elő az írásaimban. Soha költő, aki jobban megfelelt volna annak, amire én a lírában leginkább fogékony vagyok, a tisztán művészetalkotta teljesség, amelyik viszont elképesztően sok dolgot befogad, a mindig abszolút vers, amelyikben tulajdonképpen minden hang megmagyarázandó, de, már amennyire ez művészeti alkotás vonatkozásában lehetséges, még megmagyarázható (kontrasztul: egy szürrealista vers arra íródik, hogy nem lehet megmagyarázni) – azóta írom és írom a cikkeket és a könyveket róla. Ennyit a központi kérdésről. Mindehhez persze sok minden hozzáadódik, hirtelen fellobbant érdeklődések, alkalmi és kényszerű felkérések (ezek közül egészen kivételes örömmel és ambícióval írtam a Holmi különszámának a felkérésére a József Attiláról szóló tanulmányomat), sok elvetélt terv (messze nem írtam ki magamból, amit Baudelaire-ről gondoltam, az Apollinaire-tanulmányaim talán nem rosszak, de hogy úgy mondjam, nem az igaziak, szerettem volna elemezni Celan, most az egyszer pontos az egyébként ellenszenves szó: kongeniális Shakespeare-fordításait, de elolvastam Peter Szondi tanulmányát és nem mertem többet erről egyetlen betűt sem leírni, stb.), de alapjában úgy alakult az életem (erről l. az utolsó pontot), hogy szabadon választottam a témáimat, és ezekben próbáltam, megalapozott vagy nem megalapozott ambícióval, de mindig okvetlenül eredetit mondani. Viszont itt még felvehetem az elvágott fonalat. Azt szokták mondani, hogy az ember 30-35 éves koráig megtanul mindent, amit megtanulni képes, utána már csak alkalmazza, vagy éppen alkalmazgatja azt. Ez nálam nem egészen így alakult, amikor emigráltam, és egy német egyetemre kerültem, nagyon sokat kellett megtanulnom, mindenekelőtt német irodalomtörténetet. Az ELTE-n ugyanis magyar-francia szakon végeztem, ennek persze vettem hasznát, például amikor az európai szimbolizmusról vagy az európai avantgárdról tartottam órákat; de tartottam órákat például Hebbelről, Kellerről is, sőt Hölderlinről is (az utóbbi istenkisértés volt, stricto sensu, a kétszer két óra után megfogadtam, hogy soha többé nem próbálom és nem vállalom, Hölderlin túl nagy nekem); vagyis ismétlem, nagyon sokat kellett tanulnom, nagy tudósok életművét megismernem; és (kicsit váratlan meglepetéssel) fel kellett ismernem, hogy két (természetesen egymástól tökéletesen eltérő) irányzatnak, amelyeket rosszul ismertem meg korábban: tehát egyrészt a társadalomkritikai, másrészt a fenomenológiai kiindulású elemezéseknek fontos eredményei lehetnek. Ehhez még hozzáteszem, hogy már itt Franciaországban, a dekonstrukció szkeptikus vagy értetlen elutasításának évei után (persze, nem nehéz Derridát nem érteni) egyszer csak meg kellett értenem, hogy ez az elmélet nem csak szellemi akrobatika, hanem operatív értéke is lehet, negatív holisztikusságában, tehát világ-meg-nem-magyarázó értékében ugyan most se hiszek, de volt mű, amelynek elemzésében nyíltan alkalmaztam. Illett volna még sok mindenkit idéznem: Searle-t, Fónagy Ivánt, Zumthort, Jean-Pierre Richard-t, Erich Hellert, Genette-t, Dahlhaust, Starobinskit, Gadamert (és vele a fiatal Jausst), Didi Hubermannt, Max Imdahlt, Werner Hoffmannt, de egy amúgy is illúzórikus (majdnem) teljes lista helyett inkább ennek az, úgy vélném, mégis hiteles önbemutatkozásnak a visszája foglalkoztat: ha akár feltételezem is, hogy az olvasó hajlandó követni szellemi útkeresésemnek a logikáját, sőt akár elismeri a koherenciáját, nem teszi-e az egészet tökéletesen, megismétlem a szót, koherensen múlt időbe? Még tovább is megyek: Ahogy fentebb írtam, volt néhány évtized, amikor az írásaim egy nagyon zárt körben bár, de bizonyos figyelmet keltettek, most is elfogadják még, amiket írok; ha azonban a mostani harminc évesek tanulmányait olvasom, azok annyira másképp indulnak el, hogy tartok tőle: az, amit én tudtam az irodalomról, most reménytelenül nem aktuális. Furcsa, hogy ezt akkor mondom, amikor rendkívüli kitüntetéssel ismerik el, amit a szakmámban tettem – de talán épp ez a legjobb pillanat rá.
 
Hogyan telik Pór Péter egy napja? Ez az elsőre talán bumfordi kérdés azért is izgat, mert egy itthon élő irodalmár egy napját könnyebben tudom elképzelni.

    És ezzel már a legutolsó kérdésnél vagyok, amelyik , hogy egyáltalán nem "bumfordi", hanem a lényeget találja el. 1985 és 2005 között a Centre National de la Recherche Scientifique tudományos kutatója voltam, többé-kevésbé az egyetlen kötelezettséggel, hogy sokat publikáljak és (néha) vegyek részt kollokviumokon és szemináriumokon. Ezt másképp nem lehetett megélni, mint zord fegyelemmel, ezt a gyerekekre is rákényszerítettem (különben kicsúszott volna a lábam alól a föld), szigorú és hosszú munkaidőm volt, (egy hatalmas kiváltsággal: senki se vette észre, ha például egy hétre elmentem Spanyolországba), a többi anekdotikus, ebéd a gyerekekkel, esténként elmentem úszni, aztán család, utána legtöbbnyire olvasás, nagy ritkán vendégek vagy vendégeskedés, koncertek, mozi és minden évben egy utazás. Ennyit válaszul arra, ha a kérdés "bumfordi" lenne. Csakhogy inkább nagyon finoman érzékeli véletlen (például: kerülhettem volna más munkacsoportba a CNRS-ben, amelyik sokkal gyakrabban és kollegiálisabban találkozik és amelynek a vezetője nem kényszerből vesz oda, zsigeri ellenszenve dacára, kétszer ha találkoztunk, aztán postán kommunikáltunk) és sorsszerűség újbóli, alkalmasint bizarr keveredését. Mert bármi okból is, de úgy alakult (nota bene, most is még így élek, csak kevésbé szorgalmasan, de annak persze örülök, hogy még tudok és még inkább annak, hogy még akarok dolgozni), hogy ugyancsak hányatott esztendők után 20 évig Franciaországban egy lakásban előbb egy íróasztal előtt, utóbb egy komputer előtt ültem és írtam három nyelven, de túlnyomóan németül és a német irodalomról szóló tanulmányaimat, amiket aztán postára tettem. Mindebben nemhogy panasz nincsen, hanem inkább sikernek vélem: azt hiszem, hogy ez volt az én egyetlen autentikus élet-és professzionális formám.                         
                                           

Szegő János