Interjú – 2019. február 13.

Papp-Zakor Ilka: Izgalmas, amikor a szerző saját olvasójává lényegül

Interjú–2019. február 13.

Interjú

Papp-Zakor Ilka: Izgalmas, amikor a szerző saját olvasójává lényegül

Egy folyton alakulóban levő, abszurd és groteszk világban az élet még akkor is borzasztó izgalmas játék, ha időnként hatalmas meghasonlásokat és csalódásokat is tartogat – Papp-Zakor Ilkát a 2018-ban megjelent Az utolsó állatkert című novelláskötete kapcsán kérdeztük.


A kötet címe, Az utolsó állatkert, amely az utolsó, apokaliptikus novella címe is. Egyszerre utal az állatkerti állatok benépesítette országra és az ott maradó emberekre. Miért ezt a címet adtad a kötetnek?

Fájó pontra tapintottál - én nagyon nem tudok, nem is tudtam soha jó címeket kitalálni. A kötet kezdetben egy más, jóval nyögvenyelősebb címet viselt, ezt a mostanit a kötet szerkesztője, Torma Mária ajánlotta. Úgy találtuk, a címadó novella elég jól összefoglalja mindazt, amiről a novellák összességükben szólnak, és hát Az utolsó állatkert , az tényleg olyan címszerű.

A kötetkompozíció elképesztően tudatos szerkesztésű. Az első novellától az utolsóig írtad a kötetet, vagy írás közben találták meg a helyüket a fontosabb motívumok, összekacsintások?

Azt, hogy az első novellától az utolsóig írtam volna, nem mondanám, bár valóban célom volt, hogy összefüggő, egymásra felelgető szövegek készüljenek. Abban, hogy a kötet szerkezetének tartópillérei milyen szövegek lesznek, már kezdetektől biztos voltam, a többi meg utólag alakult. Az egyik legnagyobb kaland az volt, hogy, amikor a szerkesztésre került a sor és újraolvastam a szövegeket, én magam is felfedeztem bennük olyan elemeket, amelyek rokoníthatták őket egymással, és amelyeknek írás közben nem voltam tudatában. De az, amikor a szerző hirtelen a saját olvasójává lényegül, persze mindig nagyon izgalmas tapasztalat.

A novellákban nagyon gyakran kerülnek elő bizarr képzettársítások, néha csupán metaforikus alapon. Honnan ez a mágikus-realista, néhol igencsak groteszk világhoz való vonzódásod?

Egyrészt, gondolom, az olvasmányélményeimből. Bár persze ezzel nem válaszoltam meg semmit, nyilván kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, illetve, hogy azért áll közel hozzám ez a mágikus-realista, groteszk világkép, mert szeretem, mondjuk, Cortázart (hogy csak a legbanálisabb példánál maradjunk), vagy azért szeretem a C. prózáját, mert illeszkedik ahhoz, amilyen én vagyok. Vagy ennek a kettőnek az összjátékáról van szó. Tény, hogy azt hiszem, valahol minden mindennel összefügg, szeretek logikai párhuzamokat, összefüggéseket keresni magam körül és időnként ráébredni, hogy egy-egy, első látásra bizarrnak tűnő képzettársítás, ha más szögből nézzük, voltaképpen már nem is annyira meglepő. Ez talán már kezd is függőséggé válni: egy folyton alakulóban levő, abszurd és groteszk világban az élet még akkor is borzasztó izgalmas játék, ha időnként hatalmas meghasonlásokat és csalódásokat is tartogat.

A borítón Horror Pista Kentaurok lázadása című képe szerepel. Azt hiszem, hogy a ló alsótestét és nikábot viselő alak tökéletesen beleolvad a novellák különböző kreatúrái közé, míg a kép önmagában hordozza az alcím értelmezését: A cinizmus sorsa Közép-Kelet-Európában. A kötetben egyébként is nagyon erős a világ vizuális ábrázolása – milyen képek inspiráltak az alkotói folyamat során? Miről jut eszedbe egy-egy újabb groteszk adalék?

Nagyon megúszott lenne azt mondani erre, hogy vizuális típus vagyok? Gyerekkoromban elég sokáig szobrászkodtam is. Nem mondanám, hogy kizárólag, még azt sem, hogy leginkább, de nagyon-nagyon sok esetben gondolkodom képekben. Egészen odáig menően, hogy amikor egy új szöveget tervezek, legelőször a váza, a körvonala jelenik meg előttem, arra tapasztom valahogy rá a történetet. Ha túl sok szöveg ment rá, (jó esetben) látom a formátlanságokat, lefaragok belőle, aztán újra tapasztok, egy másik oldalról, még egy kevés anyagot. Tudom, hogy ezzel nem teljesen a kérdésre válaszoltam, de a lényeg az, hogy a legtöbb dolog első körben képekben fogalmazódik meg bennem. Ennek a folyamatnak a miért?-jére illetve hogyan?-jára viszont nem hiszem, hogy tudnám a pontos választ.

Milyen élményből merítetted az alcímet – A cinizmus sorsa Közép-Kelet-Európában?

A ká-európai lét élményéből? Próbáltam megfogalmazni, mi az, ami picit fullasztó számomra ebben a térségben. És a barátaim is segítettek.

Az egész kötetben nagyon erős az ember és természet összefonódása. Állatok és növények élnek az emberrel, az emberben – kutya, bagoly, begónia, kopogólemúr, oroszlán, málinkó... Ez mennyire köszönhető a népmesei hagyományok átváltozás-motívumának? Mennyire az egyre inkább előtérbe kerülő poszthumán és antropocén elméleteknek?

Ha egyáltalán, akkor egyértelműen a második. Népmesékből nagyon sokáig kvázi analfabéta voltam, ha mostanában olvasom őket, akkor pedig már egy olyan világkép mentén, aminek részei az általad említett elméletek. Viszont újra azt kell mondanom, hogy ez nálam inkább élettapasztalat kérdése. Olyan környezetben nőttem föl, ahol természetes volt, hogy az utcáról a kutyakölyköt, a kismacskát, a pocsolyából az ebihalat és a félszárnyú lepkét hazavisszük, etetjük, nevelgetjük - és így, felnőtt fejjel tényleg nem tudok más kategóriákban gondolkodni.

A különböző élőlények a történetek során általában egy-egy kortárs társadalmi problémával szembesítenek – szinglilét, kirekesztettség, társas magány stb. Mi alapján döntöd el, hogy milyen „kortünet" érdemli meg, hogy saját novellát kapjon? Személyes tapasztalatból inspirálódsz?

Igen, persze. De nem érdemről van szó, inkább arról, hogy mi jön leginkább szembe. Korunknak és társadalmunknak hála, elég sok minden szembejön.

Veled is él valamilyen teremtmény szimbiózisban?

Igen, van egy kutyám, aki nélkül nem lenne értelme a létnek, meg múlt télen volt két fagyhaláltól megmentett csiga. Plusz van egy orchideám, pár erkélynövényem, egy férjem, és sokáig voltak patkányaim is.

Vadler Júlia