Interjú – 2009. december 14.

Nagyítás alatt

Interjú–2009. december 14.

Interjú

Nagyítás alatt
A napokban a standokra kerülő Nagyítás című közéleti-kulturális periodika indulásának körülményeiről, a politikai és kulturális szövegkörnyezetről, megosztottságról és párbeszédkészségről, a lap szerkezetéről és terveiről Csontos János főszerkesztővel és Száraz Miklós György főszerkesztő-helyettessel beszélgettünk.

Litera: Mint már egy interjúban említettétek, tizennyolc évvel ezelőtt már megszületett egy ilyen jellegű lap terve. Mi volt az eredeti szándék, s mennyiben vág egybe a mostani eredménnyel?  

Csontos János: Brém-Nagy Ferivel együtt volt egy folyóiratunk, a szentendrei Folyam: 1989 és ’91 között öt száma jelent meg. Akkor Száraz Miklós Gyuri még nem volt képben nekünk; őt később ismertük meg. A rendszerváltozás ideje olyan korszak volt, amikor az Aczél György nevével fémjelzett modellt megpróbálták átalakítani; de kiderült, hogy csak annyi változott: a népfrontos folyóiratokból irányzatos lapok lettek. Kötött esztétikai elvek mentén szerveződtek az orgánumok, a Hiteltől a 2000-ig terjedően. Gettósodott a folyóirat-kultúra. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy egy új demokratikus berendezkedésben egy folyóiratnak igenis befogadó jellegűnek kéne lennie: egymás mellett kellene egy periodikán belül megjelennie különböző esztétikai törekvéseknek. Ezt az elképzelésünket azonban akkor nem díjazta a kulturális közeg: a politikai átalakulás, a többpártrendszer végképp elsodorta. Az ideát a kulturális hetilappiacon gondoltuk újraéleszthetőnek, de nem lett volna szerencsés, ha a politikai pártokhoz való kapcsolódás szerint alakul ki ez a remélt verseny. Mecénásokat próbáltunk keresni, de nem jártunk sikerrel. Képtelenségnek tartom, hogy húsz év alatt egy versenyalapú társadalomból éppen a kulturális verseny hiányozzék. Amikor mégis sikerrel járt a tervünk, azért választottuk a Nagyítás címet, hogy ne legyen szemantikailag megterhelt előzménye, ne álljanak elő jogdíjörökösök. Az elképzeléseink ezúttal sem válhattak volna valóra, ha egy másik vonalon nem születik meg ugyanaz a felismerés, hogy kulturális hetilap kell. Ez hangsúlyosan Csoóri Sándor nevéhez fűződik, aki a Márciusi Charta megalapításával és folyamatos szellemi jelenlétével készítette elő a terepet a hetilapnak. Egyetértek vele abban, hogy pillanatnyilag egyszerre van Magyarországon gazdasági, politikai és kulturális válság. Ebben a helyzetben milyen kiutat találhat a bölcsész és művész értelmiség? – ez volt az eredendő kérdés, amire választ kerestünk.  

Csontos János (fotó: Valuska Gábor)
 
Ahhoz képest, hogy azt állítottad, annak idején nem tartottátok volna szerencsésnek, ha a lapok pártokhoz kötődnek, a Nagyításról az első  hír egy pártrendezvényen hangzott el: Balog Zoltán fideszes képviselő  Kötcsén, a párt kulturális kongresszusán nyilatkozott erről. Nem láttok ebben ellentmondást?  

Cs. J.: Akkor volna ellentmondás, ha bármilyen pártközpontból megmondanák nekünk, hogy mi legyen a lapban. Ez viszont eddig föl sem merült.  

Nem lett volna kedvezőbb akár a látszatát is elkerülni a politikai involváltságnak? Illetve, ha a „kultúra szűrőjén” keresztül próbáljátok meg a politikát is látni és láttatni, egy pártháttér nem befolyásolja-e ezt óhatatlanul?  

Cs. J.: A látszatnál lényegesebb a valóság. Hadd kezdjem az én személyemmel. Az utóbbi két évtizedben nemcsak versesköteteket írtam és dokumentumfilmeket rendeztem, hanem markáns politikai publicisztikát is műveltem. Ám minden soromat vállalom, hangsúlyozottan pártonkívüliként. Magammal tehát biztosan nem kerültem ellentmondásba. Ami pedig a szerkesztést illeti: meggyőződésem, hogy olyan lapot kell csinálni, ami az egységes nemzeti kultúra részévé válik. Miközben a „párt” azt jelenti: rész. Ha ennek a fajta lapcsinálásnak az a feltétele, hogy pártalapítványok is adjanak erre pénzt, kérdés, hogy akkor ezt elfogadjuk-e, vagy büszkén eltoljuk magunktól – és akkor nem jöhet létre az újság. Persze ha elfogadhatatlan súlyú politikai nyomás nehezedik ránk, akkor felül kell vizsgálni ezt a döntést, ezt az alkut. Ilyesmiről egyelőre szó sincs. Nekem az a kiindulópontom: örülni kell annak, hogy van egy olyan politikai alakulat (bárcsak mindegyik ilyen lenne), amely a mostoha sorsú kultúrát a gazdaság és a politikum mellé emeli.  

Száraz Miklós György: Azt azért elhihetjük, hogy a politika létrehozhat olyan eszközt, vagy adott esetben olyan újságot, amibe tudatosan nem akar beleszólni. Lehet persze, hogy naiv vagyok.  

Cs. J.: Szerintem ez egy őszintébb hozzáállás, hogy elmondjuk: így csináljuk. Mások, akik függetlenséget és piaci megtérülést állítanak, minden bizonnyal hazudnak.  

A jobboldali publicisztika, amelynek te is alakítója voltál eddig, a Táncsics Alapítványt minduntalan kérdőre vonta, hogy baloldali orientáltságú  médiumokat támogat.

Cs. J.: Állunk elébe a kritikának. Mindenki azt ír, amit akar. Ha arra utalsz, hogy nem kívánatos a kettős mérce alkalmazása a kulturális életben sem, akkor ezt a fölvetésedet üdvözlöm.

Említetted, hogy Csoóri Sándor a kuratórium elnöke. Az ő személye, egyértelmű  politikai hovatartozásából következőleg, nem a megosztást erősíti-e?  

Cs. J.:
Csoóri Sándor korunk egyik szellemi nagysága. Ebben az eltorzult kulturális közegben pedig véleményem szerint egyszerűen nem maradtak olyan szereplők, akik ne lennének valamiképp megosztóak. Irodalmon és művészeten kívüli szempontok érvényesülnek a kultúra minden területén. Most arról van szó, hogy kulturális válság van az országban – ezt kell feloldani.  
Mit értesz ezen?  

Cs. J.: Az említett publicisztikai tevékenységem során hosszú cikksorozatot szenteltem az írástudók árulásának. Ez egy morális felvetés volt. Szerintem van egy olyan pont a szellem emberére nézve, amikor meg kell nyilvánulnia, meg kell szólalnia politikai kérdésekben is. A szelektív megszólalás viszont az írástudó árulása.  

A Magyar Nemzet – amelynek vezető publicistája voltál – példája az utolsó mondatot szintén alátámasztja.  

Cs. J.:
Az egész politikai sajtó megosztott: az igazság csak több forrásra támaszkodva cserkészhető be. A honi mezőnyben nem lehet mondani objektív orgánumot.  

Sz. M. Gy.: Azt nehéz lenne vitatni, hogy Magyarország jelenleg nem a sikertörténetét írja. A Nagyítás arra törekszik, hogy olvasható, érdekes, színes, mértékadó újság legyen. Szélsőségektől mentes. Elfogultságoktól mentes nyilván nem lehet. De igyekezni lehet. Ha mindez sikerül, azzal együtt járhat még valami: hogy párbeszédet kezdeményezhetünk, megpróbálhatjuk kioltani a stigmatizációs reflexeket. Ha valamit állítunk, mondjuk meg, hogy miért tesszük. Ne írjuk, hogy hitvány hazaáruló gazemberek hazudnak. Azt írjuk meg, ki, hol, mikor, miben hazudik. Ha valaki leírja valakiről, hogy hazudik, és ezt bizonyítja, akkor a hazudik szót nem akarjuk finomítani.  
Száraz Miklós György

A próbaszámban Granasztói György a következőképpen fogalmaz: „ma a kulturális kormányzat nagyvilági, esztétikai nihilizmust követ, amelyet mértékadónak, sőt a demokrácia lényeges alkotóelemének tekint.” Egyetértesz ezzel?  

Cs. J.: Erre azt tudom mondani, hogy ha te vitába szállsz ezzel a véleménnyel, akkor a Nagyítás természetesen fórumot biztosít számodra is. Talán végre kialakul egy olyan értelmiségi közeg, ami a normálishoz közelít. Nem a süketek, hanem a hallók párbeszédét akarjuk folytatni. A szerkesztőség egyébként nem nevezhető világnézeti értelemben egyneműnek. Sokan sokféleképpen látunk, nagyítunk bele a közös valóságba. Az ember, ha tisztességes akar lenni, nem sorakozhat be semmiféle sematikus politikai irányzat mögé. Én például konzervatív szabadelvűnek tartom magam, ami bajosan értelmezhető pártlogikák alapján. Minden sematikus besorolás egyfajta kulturális renyheség eredménye.  

Beszéljünk a lap szerkezetéről, a rovatokról, a profilról!  


Cs. J.: Négy nagy rész különíthető el a lapon belül vizuálisan is: az Interjú, a Kultúra, a Messzelátó és a Földközel. Utóbbi kettő a világra való kitekintést és a valóságirodalmat fedi. A külhoni orientációban Közép-Európa viszi a prímet. Foglalkozunk fontos, de szinte visszhangtalan kulturális konferenciákkal, a Gyújtópont az esszé nyelvén közelít elhanyagolt kérdésekhez, az Atlantisz az irodalom elsüllyedt félmúltjába kalauzol. A kritikai rovatban mindenféle műfajra és irányzatra igyekszünk reflektálni. A tényfeltárásnak az olvasóbarát válfaját részesítjük előnyben, s kísérletet teszünk a hazai földben nem őshonos nyilvánosságkritika meghonosítására. Lesz tárcaoldal (állandó tárcaírónk, Tóth Erzsébet mellett már a debütáló számban felbukkan például Grendel Lajos), s szeretnénk visszahozni a sírból az irodalmi riport hagyományát is.  

Sz. M. Gy.: Ami engem illet, ahogy az eszembe jut, úgy sorolom. Azt a területet, ami leginkább az enyém. Irodalom, vers, próza, esszé, interjú, irodalmi riport, kritika. A hazai irodalom, pontosabban a magyar, és természetesen a világirodalom is. Van spanyol figyelőnk, Gajdos Zsuzsa, aki az Egyesült Államoktól a Tűzföldig, a katalán nyelvterülettől a gallegóig ajánl nekünk. Az angolszász világból Temesi Ferenc tallózik. A polonista Pálfalvi Lajos azt a területet „figyeli”, amit Közép-Európának, Közép-Kelet-Európának, Duna-tájnak, Európa peremének is mondtunk már, „fél-emberkék, fél-nemzetecskék” „szégyen-kalodájának”. Mi azt gondoljuk, nem az. Az orosz és német néptenger közt volt valaha valami, ami önálló volt. Saját kultúrával. Prága, Gdansk-Danzig, Königsberg-Kalinyingrád, Czernowitz és Kolomea, Kiev, Bukarest, Kolozsvár (Cluj), Magris Triesztje, Belgrád. Ez mind ide tartozik. Szerbek és bolgárok is. Eszembe nem jut, hogy minden. Nem akarunk Nagyvilággá lenni. Színes írásokat szeretnék. Sokfelől, meg a szomszédból is. Amik nagyon másak, mint amik itthon születnek, aztán kicsit távolabbról mégis mintha összesimulnának. Ne csak Berlinből, Párizsból vagy New Yorkból nézzük, nézessük már önmagunkat! Vannak, akik jobban értenek minket. Lengyelek, olykor románok vagy szlovákok is. Ewa Thompsonnak, a houstoni Rice Egyetem professzorának olyan cikkét hozzuk hamarosan (címe: Megírható-e a közös európai történelem?), mely ugyan Lengyelországról szól, de némi túlzással a magyar és Magyarország szó akár kicserélhető benne a lengyel és Lengyelország szóval.  

Tapasztaltam, hogy nagyon sok fiatalt kerestél meg, kértél fel. Fiatal írókat, költőket.  

Sz. M. Gy.: Igen. A nyomtatott irodalom, a nyomtatott olvasmány erősen visszaszorulóban van. És akkor most mi jövünk valamivel, ami nagyon nem akar bulvár lenni. Ami nagyon nem akar szélsőséges lenni. Tehát komolyabb szellemi megerőltetést, elgondolkodást, megértést, empátiát és toleranciát vár az olvasótól. Mert ha jól csináljuk, nem találja meg benne senki a legolcsóbb toposzait. „Ballibhazaárulócionistabuzi!” „Fasisztaantiszemitanőgyűlölőbőgatyásmacsó!” Ez nem lenne szabad előforduljon. Puhább változataiban sem. Pedig ezt a legkönnyebb „érteni”. Hát akkor mit tehetünk? Megpróbálunk színeset, érdekeset, izgalmasat, fiatalokkal és fiatalosat, újat. Akár kísérletezve is. Felvállalva olykor éretlen, úgy értem, nem kiforrott tehetségeket, anyagokat is. És persze, nem titkolt célunk: mindemögött és -mellett olyasmit megfogalmazni, olyasmit közölni, amire nagyon nagy igény mutatkozik. Alaposan körüljárni, megvizsgálni a múltunkat. Miért van az, hogy a nemzetépítés programjában másfél évszázada csak vesztünk, míg a szlovákok, a románok, a csehek, de a lengyelek és a horvátok is ebben sokkal-sokkal jobban állnak? És a modernizáció szintén legalább másfél évszázados programjában – „haza és haladás” – vajon előrébb tartunk-e, mint a szomszédaink, akik, ugye, a Nyugathoz képest erősen lemaradtak. Ilyen tanulmányok sora is gyűlik már a fiókomban. Vizsgáljuk meg, hogy igazak-e a vádak, hogy nem néztünk szembe a múltunkkal? Vajon mit mondana ezekre a vádakra Bibó? Hogy a családban maradjak: az apám? Cseres Tibor? A történésztársadalom olyan kiválóságai, mint Kosáry, Ormos Mária, Romsics Ignác, Borsi-Kálmán Béla? És a fiatalabb, remek és elképesztően őszinte, önironikus kutatók egész sora? És ha ők történetesen szembenéztek, akkor kinek, kiknek a bűne az, hogy máig kimondható: „A magyarság nem nézett és nem néz szembe a bűneivel!”? Vagy ha igaz, akkor a kutatói szembenézést minek kéne követnie? Hogyan kéne eljutni mélyebb rétegekbe? Lehet-e toleranciát papolni, követelni egyes ügyekben, miközben nem mutatunk toleranciát a másiknak fájó kérdésekben? Zsidó-magyar, magyar-magyar, székely-magyar fájdalmak, kibeszéletlen ügyek, szlovákok, szerbek, románok. Mit tud egy magyar általános iskolás a Délvidékről? A Maniu-gárdisták észak-erdélyi tevékenységéről, az 1848-as Abrudról vagy Zalatnáról? Egyáltalán: kell-e mindezekről tudnia? Ha nem, miért nem? És akkor mást miért igen? És ha jól van így, miért van így jól? Ha nincs, miért nem?  

Az online verzió miben egyezik, s miben különbözik majd a print formátumtól?  

Cs. J.: Úgy tervezzük, hogy az online külön életet él majd, miközben persze idővel, egy logikus rendszer szerint adagolva a nyomtatott tartalom is rendre felkerül a www.nagyitas.hu portálra. Nem tagadom, a fiatalabb generációkat eleve itt próbáljuk elérni, nem kis részben huszonéves munkatársaink révén. Lesz mozgóképes tartalom, részben a print anyagokhoz kapcsolódva; de olyan napi kulturális jegyzet is, ami a nyomtatott verzióban nem jelenik meg. Némi idő után az a célunk, hogy a kétféle megjelenés szimbiózisba kerüljön, egymást erősítse és támogassa. Majd kiderül, ez puszta fantazmagória-e.             

Jánossy Lajos - Szegő János