Interjú – 2012. január 12.

Joanna Bator: Hazám a lengyel nyelv

Interjú–2012. január 12.

Interjú

Joanna Bator: Hazám a lengyel nyelv
Joanna Bator lengyel írónő Homokhegy című regénye tavaly jelent meg a Magvetőnél. A háromgenerációs női családregény jóval több, mint egy egyszerű szentimentális történet. Lapjain a szocialista Lengyelország mindennapjai elevenednek meg, amelyeket mi magyarok is oly jól ismerünk. - Joanna Batorral Szekeres Dóra beszélgetett.

Miért olyan misztikus hely Homokhegy, ahol a regény nagy része játszódik?

A Homokhegyben szereplő Wałbrzych különlegessége, hogy ez a város egy olyan területre épült, ahol korábban németek éltek.  Wałbrzych olyan, mintha Lengyelország újjászületett volna benne: azoknak az embereknek a nagy része, akik a városba érkeztek, először a németek házaiban telepedtek meg, azaz más emberek házaiban éltek, más emberek ágyában aludtak. Aztán felépült a lakótelep, a Homokhegy.  Akik itt laktak, az áttelepülők másik rétegéhez tartoztak. Voltak gyökereik, de azok távol voltak innen és nem volt nagyobb vágyuk, mint elfelejteni, ahonnan jöttek, eltörölni a múltat és vele együtt az emlékeiket is. Az én nemzedékem, a harmadik nemzedék éppen ezért olyan különleges: nekünk már kapcsolódik valamilyen identitásszerűség a városhoz, amelyben felnőttünk. Mi már azt mondjuk, hogy onnan, Wałbrzychból valók vagyunk.

Nehezebb ezzel a furcsa, kicsit gyökértelen identitással elboldogulni a világban?

Ez egyfajta keverék identitás: ha erről kérdeznek, akkor úgy is szoktam válaszolni, hogy keverék vagyok Wałbrzychból. Hazám pedig a lengyel nyelv. Nem érzem, hogy különösebben kötődnék egy városhoz vagy országhoz, egyébként is állandóan úton vagyok.

A könyv lapjain egyfajta boldog nosztalgiával idéződnek fel a szocialista múlt tárgyai, képei, életérzése. Mit gondol, mennyire voltak akkor központilag meghatározott, voltaképpen hamis vágyaik az embereknek? És vajon mennyivel vannak szabadabb vágyaink most nekünk, akik demokráciában, de globalizált világban élünk?

Az talán kicsit marxista módon hangzik, hogy az embereknek hamis tudatuk lett volna. A vágyainkat egy egész sor társadalmi dolog meghatározza és a vágyaink olyanok, amilyen időkben élünk. Ha a könyvben Jadzia, a főhős vágyai nevetségesnek vagy korlátoltnak is tűnhetnek, íróként tisztelem ezeket a vágyakat és meg tudom érteni őket. Azért álmodozott Jadzia például arról, hogy majd egy tehetős némethez adja a lányát, mert ő nem házasodott olyan sikeresen, mint ahogy azt kislányként elképzelte. Lengyelországban sokat írtak már arról, hogy milyen szörnyű és borzalmas volt a Lengyel Népköztársaság. Azt hiszem, a Homokhegyben a nosztalgia nem a múlt megszépítéséről szól, hanem arról, hogy hogyan és milyen apró részletekből épült fel ez a világ, és hogy ezek a részek igenis fontosak. A nosztalgia nem rossz dolog, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy vágyunk az után a világ után, vagy vissza akarnánk hozni azokat az időket. Csak emlékezünk rájuk.

Mit gondol azokról a kritikai értelmezésekről, amelyek feminista regényként definiálják a könyvét?

Nincs semmi kifogásom ellene. Igen, vannak egyetemi dolgozatok, amelyek feminista nézőpontból elemzik a regényt. Mielőtt író lettem volna, én is a feminista mozgalom elkötelezettje voltam, és a kritikában nagyon gyorsan megjelent ez a fajta értelmezési vonal, de aztán el is ült, és inkább a regényre koncentráltak. Sokan kérdezik, hogy honnan van ennyi női alak a könyvben. Ez azért érdekes számomra, mert például Stasiuktól sosem kérdezik meg, hogy miért van annyi férfi a könyveiben. Ez egzisztenciális tapasztalat eredménye: női világban nőttem fel, nők neveltek, nagymamák, nagynénik vettek körül. Apám dolgozott, anyám pedig túlságosan óvó volt. Aztán az egyetemen kultúra szakra mentem, ahol szintén jóformán csak nők voltak. Majd New Yorkba költöztem és megismerkedtem az ottani feminista körök vezetőivel, akik kivétel nélkül mind nők voltak. Később pedig antropológiával foglalkoztam és különböző kutatásokat végeztem a női világról. Szóval volt az a világ, amely elfogadott engem, ezért aztán jobban ismerem a női világot, mint a férfit, ezért választottam három nő sorsát bemutatni a Homokhegyben.

Az egyház még mindig nagyon meghatározza Lengyelország tudatát. Mennyire szűkíti vagy korlátozza az egyház hatalma a feminista nézőpont elterjedését a többi kelet-európai országhoz képest?

A lengyel katolikus egyház máig nagyon konzervatív és útjában áll a lengyel demokráciának. A Lengyel Népköztársaság idején az egyház a kommunizmussal szállt szembe, és az egyházat bírálni akkor azt jelentette, hogy azt bíráljuk, ami az ellenállás szíve, lelke. II. János Pál ideje alatt pedig ha valaki a pápát bírálta, azzal az igazi lengyeleket is bírálta. Ezen időszak alatt gyökeresedett meg az egyházban a konzervativizmus, főleg, ami a nők családon belüli és általános helyzetét illeti. A katolikus egyház máig nem alakított ki határozott álláspontot olyan fontos kérdésekben, mint például a gyerekek elleni erőszak. Ahelyett, hogy azt mondanák, hogy nem szabad a gyereket verni, azzal foglalkoznak, hogy mennyire rossz, ha a gyerekek csonka családban, egyedülálló anyákkal vagy éppenséggel két anyával nőnek fel.
A Homokhegyben az a fajta vallási érzékenység fogott meg, amit falusi vallásosságnak is hívhatunk, és amely nagyon elszakadt a hétköznapi élettől. Ez a néprajzilag, szociológiailag kevéssé kutatott ága a lengyel vallásosságnak, az ún. Mária-kultusz, amikor nők azért jártak templomba, hogy magukba szívják a templom és a Szűz Mária-tisztelet légkörét. Szűz Máriához imádkoztak, miközben a valódi életben igenis volt abortusz, házasságtörés és családon belüli erőszak.

És mennyire nevezhető önéletrajzinak a regénye?

Nem, az önéletrajz egyáltalán nem érdekel. Bár az apám magas rangú vájár volt a bányában, de a regénybeli apa, Stefan alakja mégsem róla van mintázva. Nem magamra és a történeteimre figyeltem, mikor elkezdtem írni a regényt. Olyannyira el akartam távolítani magamtól a témát, hogy még a régi naplóimat is megsemmisítettem. Persze a könyvben ott vannak a népköztársaságbeli emlékeim, de a szereplőim kitaláltak. Egyetlen valódi alakot idézek meg a könyvben, mégpedig a nagyapámat. Egy partizánkapitányként tűnik fel, aki nem hagyja, hogy társai agyonlőjék az ellenséget. Anyai nagyapám kapitány volt a honi hadseregben, csak homályos kép él bennem róla. Őt idézem meg a könyvben egy jólelkű partizán képében.

 

(fotók: Maciej Zienkiewicz / Agencja Gazeta)

Szekeres Dóra