Interjú – 2011. december 3.

Ha valamit nem értenek, majd megkérdezik

Interjú–2011. december 3.

Interjú

Ha valamit nem értenek, majd megkérdezik
A Meseutcával közös sorozatunk következő felnőttírója Jeney Zoltán műfordító, egyetemi oktató, akiről nemsokára a gyerekirodalomban is hallani fogunk. Elekes Dóra interjúja. A beszélgetést két vers kíséri.

A legtöbben talán az Udvariatlan szerelem című gyűjteményből ismerünk, de számos más antológiában, folyóiratban jelennek meg versfordításaid. Hogyan lettél műfordító?

Már kisiskolás korom óta verselgettem, rímelgettem, és ahogy az első idegen nyelvet, a franciát, kezdtem kellő szinten érteni és beszélni, szinte természetesen jött, hogy fordítsak is. Először persze könnyebben érthető szövegeket választottam, például Jacques Prévert-t. Aztán az egyetemen (francia szak, ELTE) bekerültem Vajda András csodálatos műfordítás szemináriumára, és ez végképp lecövekelt engem a műfordítás mellé. Kijártam Lator László műfordítás iskoláját is az Eötvös Kollégiumban. Azt a szemináriumot, amelynek anyagából tankönyv is született, ajánlom mindenkinek. A szakdolgozatomat szintén műfordításból írtam, megkereshető a tanszéki könyvtárban, de nem ajánlom senkinek.

Reneszánsz és középkori francia irodalomból doktoráltál, és leginkább azt is fordítasz. Mi vonzott a francia irodalomnak ehhez a korszakához?

Kezdetben semmi, amolyan „huszadik százados” voltam, ahogy az embereket az egyetemen beskatulyázni szokás. Érettségi tájékán a huszadik században lubickoltam, a tizenkilencediket untam, a tizennyolcadikat szerettem, de nem a költészetet, a tizenhetedikből csak a Molière-t, az azelőtti korok meg sötét homályba vesztek. Aztán minél előbbre haladtam a tanulmányaimban, annál jobban tetszettek meg a régebbi korszakok. A szimbolizmus, a felvilágosodás cinizmusa, a reneszánsz humora és végül a megdöbbentő felfedezés, hogy a középkorban már tulajdonképpen mindent leírtak. Az első publikációim kortárs belga szerzők szövegei voltak, próza, vers vegyesen, Lackfi János hívott fordítani a Magyar Naplóba. A reneszánsz karjaiba később a Palimpszeszt műfordító versenye lökött kilencvenvalahányban, ahová csak 1700 előtti szövegekkel lehetett pályázni. Én megnéztem, hogy mi van nekem otthon ebből, és találtam a polcomon egy Joachim Du Bellay kötetet. Csak egy halovány emlék derengett, hogy tanultam róla valamit valamikor, de egyébként teljesen ismeretlen volt számomra a szerző is meg a kor is, viszont néhány szonettet megértettem, és ez a gyors sikerélmény felcsigázott. Nekiestem, lefordítottam, beadtam, nyertem. Aztán Balogh Endre a Palimpszeszttől javasolta, hogy pályázzunk az anyaggal a Francia Intézethez könyvkiadási célzattal. Nem gondoltam, hogy sikerül, de így lett, és már nem volt visszaút: az egész kötetet fordítani kellett. Uccu neki, ugrás a sötétbe. Kétszázhuszonhárom szonett, plusz a kísérőversek közép franciából fordítva egy kezdő fordító számára akkor is nagy falat, ha közelebbi korszakból fordít. Így viszont fordítás közben ki kellett művelnem magam reneszánsz kultúrából, irodalomtörténetből, történelemből és művészettörténetből. Megtanultam, megszerettem. Az itt felhalmozott tudás vezetett aztán a doktoriig.

Pár évvel ezelőttig tanítottál is, Székesfehérváron, és az ELTE-n. Hogyan tudtad kamatoztatni műfordítói tapasztalataidat a tanításban?

Székesfehérváron voltam főállásban a Kodolányin, de állandóan tanítottam mellette az ELTÉ-n is. A fehérvári egy kicsi francia tanszék volt, cseppnyi lelkes csapattal, kevés hallgatóval, így aztán mindenki tanított mindent, leíró nyelvtantól országismeretig. Helyesek voltak a diákok is, de cudar nehéz úgy irodalmat tanítani, ha a költészet szitokszónak számít a hallgatóság körében (mély tisztelet a kivételnek). Az ELTE-n módom nyílt műfordítás szemináriumokat tartani, ahol kizárólag versekkel dolgoztunk, és ez azért megnyugtató volt. A székesfehérvári romanisztikát azóta több magyarországi francia tanszékhez hasonlóan elfújta a szél.

Miután megszűnt a tanszék, egy időre Párizsba költöztél, és a párizsi magyar kulturális intézetben dolgoztál. Mi volt a feladatod?

Ott a megkapóan költői „tudományos és oktatási titkár” titulust viseltem. Szerveztem a magyar oktatást, próbáltam lehetőségeimhez mérten népszerűsíteni a magyar felsőoktatást, a magyar nyelvet, tartottam a kapcsolatot egyetemekkel, a magyar lektorokkal. És mindenbe belefolytam, amennyire szükséges volt. A szokásos forgatókönyv: kicsi, lelkes csapat, mindenki csinál mindent. A miniszterelnöki delegáció fogadásától a szobafestés-mázolásig.

Milyennek tapasztaltad a franciák magyar kultúrához való viszonyát, illetve a két kultúra kölcsönhatását?

A franciák nem különösebben hasraesős fajták, nem könnyű őket lenyűgözni, és „lábujjhegyre kell állni annak, aki látszódni akar”, hogy Derdák Andrást, az intézet akkori igazgatóját idézzem. Viszont mindenevők. Tehát bármilyen területen meg lehetett fogni a francia közönséget, ha minőséget adtunk nekik. A magyar kultúrát mint magyar kultúrát nem nagyon ismerik, annak ellenére, hogy sok termékét jó étvággyal fogyasztják. Minden alkalommal rácsodálkoznak a művészeti produktum magyar mivoltára. Egyetlen kivétel az irodalom, ez az egyetlen művészeti ág, ahol valóban számít a mű eredete, és ahol nem lehet elmismásolni a szerző identitását. Jól el lehet vitatkozni azon, hogy Liszt magyar zeneszerző-e, hogy André Kertész magyar fotográfus-e, hogy Vasarely magyar festőművész-e, vagy sem. Mind a három esetben a nyelvi sajátságok hiánya miatt tökéletesen lényegtelen a kérdés szerintem. A francia persze mind a három esetben meglepődik, ezért szórakoztató kint ilyeneket mondani. De az irodalom más, ott az olvasó igenis kíváncsi arra, hogy honnan jön az a mű, amit olvas. És azt hiszem, az irodalom az egyik legsikeresebb magyar művészeti exportcikk Franciaországban.

Miért jöttél haza?

Az ok családi. Három évvel ezelőtt úgy mentem ki feleségemmel és két fiammal, hogy négy évre szerződünk. De a szerződést csak én írtam alá úgy, hogy tudtam, mire vállalkozom (persze én sem tudhattam, de még én jártam a legközelebb a valósághoz), a többieknek a kinti valóság hidegzuhany volt. A francia iskolarendszer (figyelem, szubjektív megállapítások következnek!) mélységesen elmaradott a magyarhoz képest. Óvoda nincs, helyette van kisiskola, butított változatban. A tanárok csak tanárok, és nem foglalkoznak a gyerekekkel a tanórákon kívül. Ridegség van akkor is, ha történetesen a tanítók igyekeznek szeretettel bánni a gyerekkel. Van, akinek ez fekszik, de az én gyerekeim nem bírták. Öt hónap nyűglődés után hazajöttek anyukájukkal, én pedig azt mondtam, addig maradok, amíg úgy látom, megvannak nélkülem. Másfél év különélés után mutatkozni kezdtek a kínzó hiány jelei, ezért otthagytam Párizst, és azóta megint együtt a család.

Tehát két nagy fiad van. Azokat a gyerekverseket, amiket mutattál, már nekik írtad? Teszteled rajtuk a szövegeket? És egyáltalán: vajon máshogy ír-e az ember gyerekverset, ha van saját gyereke, mint ha (még) nincs?

Igen két nagy fiam van, egy hét és fél éves Vince, meg egy kis híján tíz Marci. A verseim nem annyira nekik, mint inkább a nekik olvasott versek hullámain keletkeztek. Ezek a versek, amiket választottál, kicsit korán érkeztek az ő szempontjukból. Négy-öt éve írtam őket, és akkor még nem érdekelte a gyerekeket egyáltalán, nem szórakoztak rajta egy cseppet sem. Most viszont újra felolvastam nekik, ezúttal teljes sikerrel. Ebből szerintem csak annyi látszik, hogy vannak olyan gyerekversek, amik a felnőtt író gyermeki énjéből táplálkoznak, de megértésükhöz kell már valamennyi kulturális tapasztalat, és vannak olyanok, amik az író empátiájának függvényében tényleg a gyermeki felfogáshoz igazodnak.

Miket szoktatok a gyerekekkel olvasni?

Marci fiam már kis óvodás kora óta nagyon vonzódik a könyvekhez, olvasni is jóval az előtt tudott már, hogy iskolába ment volna. Neki az irodalom már jó ideje intim élményt nyújt, de nagyon szereti azt is, ha mi olvasunk valamit. Furcsa helyzet, amikor az ember mesél (versel) a gyereknek, aki közben a válla fölött követi a szöveget, és javítja az olvasási bakit. A kisebbik gyerkőc, Vince nem hajlott az olvasásra, mint a bátyja, ő az iskolai menetrend szerint tanulja a betűket. Így gyakran a testvérét kéri (kötelezi, hajtja, kergeti az őrületbe, hangulatától függően), hogy olvasson neki (vagy ne olvasson magában, hanem inkább vele játsszon). Marci mindent nagy kedvvel fogyaszt, ritkán tesz le könyvet. Szereti a kalandos történeteket, de legjobban a viccet értékeli. Ő tényleg falja az irodalmat: Harry Potter, Rumini, Trapiti, Lázár Ervin, Csukás István, Rejtő Jenő, Nagy Lajos, minden csúszik a Bertalan és Barnabástól a Kőbaltás emberig. Vince is sok mindent szeret, de a rosszul végződő történetek kiborítják, legutóbb az Ökör és a béka története miatt harapta le a fejemet, hogy hogyan merészelek én neki olyan mesét olvasni, amiben az a cuki kis állat szétpukkad.

A régebbi „gyerekköltők” közül kiket tartasz a legjobbnak? És a kortársak közül? Miért?

Hát Weöres Sándor szerintem megkerülhetetlen. Tamkó Sirató Károlyt sokat olvastam a gyerekeknek, meg Kányádit. De Zelk Zoltánt is szeretem, noha ez utóbbira racionális érveket nem tudnék nagyon felhozni. Kortársak: Varró Dani nagyon érzi, hogy mi a gyerek zsigeri öröme, ezért a sok kaki-pisi poént is megbocsátom neki, Zalán Tibort szintén nagy vidorsággal lehet közösen fogyasztani. Kukorelly és Lackfi gyereklélektani verseit is szeretjük. KAF pedig KAF.

Szerinted mitől jó egy gyerekvers? Van egyáltalán olyan?

Szerintem van gyerekvers (jó is persze meg rossz is), de a célközönség nem feltétlenül kötődik életkorhoz. A felnőtt is élvezheti a gyerekverset, sőt az igazán jó gyerekvers legalább annyira szól a szülőknek, mint a kölköknek. Aztán vannak olyan gyerekversek, amik felnőttversek, csak játékosak. Ez utóbbira példa Havasi Attila sok zseniális szövege, amelyeknek egy része gyerekvers antológiákban landol, pedig hát… A jó gyerekvers receptje? Nyilván kell bele olyan téma, amire a gyerek reflektálhat, kell bele ritmus, kell bele vicc, hangulat. Ezek olyan összetevők, amik banálisnak tűnnek, aztán gyakran mégsem sikerül mindet összetenni. És fontosnak tartom, hogy a versíró ne érezze szükségesnek, hogy szókincsét korlátozza, csak mert gyerekközönségnek ír. Ha valamit nem értenek a kicsik, majd megkérdezik.

Most min dolgozol?

Most egy felnőtteknek szóló színdarabot írok, ami szintén pályázatra készül, de a darab minden „felnőttsége” ellenére Marci fiam (aki röptében a legyet is elolvassa) jól szórakozik rajta.

Úgy tudom, írtál egy gyerekeknek szóló regényt is. Erről megtudhatunk valamit? Vagy még korai a kérdés?

Igen írtam egy regényt, ami most kiadóját keresi. Nagyon részletesen nem beszélnék róla, mert átdolgoztam színművé is, ami pedig egy pályázat zsűrije előtt hever éppen, s a pályázat jeligés rendszere miatt talán nem nézne ki jól, ha most fecsegnék róla. Annyit azért elmondhatok, hogy a történet gyerekkorom egy nyelvi talányának találkozása a kelta mondavilág ősi európai kincsével. Remélem, elég rejtélyes voltam.

***


A dromedár

Egy púpom van, kérem szépen,
Nem kettő, nem öt, nem három,
Van időm jól átszámolni,
Míg a drapp dűnéket járom.

Hónapszám nem iszom vizet,
Tüskét, tövist megemésztek,
Erős gyomrom mindent kibír,
Egyet nem, ha letevéznek.

A láma szerencsés fickó,
Előkelőn cseng a neve,
Bár ő is csak púpszámban más,
Sose mondják rá, hogy teve.

Eme hanyag szokás miatt
Néhanap, ha mar a bánat,
Keserűen nekimegyek
Egyedül a Szaharának.

De nem tűrhetem már tovább,
Holnap, ha felszáll a harmat,
Fejtetőre áll a világ,
Csinálok egy forradalmat!

Sorsunkat megváltani egyszerű lehet,
Világ dromedárjai egyesüljetek!


A rinocérosz

Ki már látott rinocéroszt,
Tudja, a járása ringó.
Ha nem lenne másfél tonna,
Hinnéd, hogy kecses flamingó.

A vadászok nem vadásszák,
Nincs kedvük a ringó célhoz,
Ringó célra lőni nehéz,
Ezért van még rinocérosz.


A malac

Van nekem egy malacom,
Találtam a piacon,
Nem Hódmezővásárhelyen,
Hanem odébb, Bugacon.

Ráfogták a malacomra,
Hogy sonkából van a combja.
Elszökött, most én nevelem,
Itt Hódmezővásárhelyen.

Vígan él a malacom,
Perecen és kukacon,
Itt Hódmezővásárhelyen,
Nem pedig ott Bugacon.


A cikk és még sok más érdekesség a Meseutcán is olvasható. 

Elekes Dóra