Interjú – 2016. november 4.

Gy. Horváth László: Mindenki ír rossz mondatokat

Interjú–2016. november 4.

Interjú

Gy. Horváth László: Mindenki ír rossz mondatokat

Szerencsére az ember hajlamos elfelejteni régi keserveket, de most eszembe jutott Walter Scott monstruózus regényének, a Midlothian Szívének tizennyolcadik századi skót jogi halandzsája. Borzalmas volt. - Gy. Horváth László fordítóval Szűcs Balázs Péter beszélgetett a műfordításról.


Mit gondol, mi lenne a műfordító legfontosabb feladata?

Gy. Horváth László: Az, hogy legyen hű az eredetihez, közvetítsen minden árnyalatot, de közben a szövege álljon meg a maga lábán is, legyen olyan, mintha magyar regény volna, de maradjon meg angol stb. regénynek is, szóval adja elő Kosztolányi táncát gúzsba kötve, oldja meg a legképtelenebb feladatokat is, mint a mesebeli bíró leánya. Amúgy pedig: a világirodalom honosítása, amiből mindig is táplálkozott, merített a magyar irodalom. Ugye milyen irdatlan felelősség?

Miben látja a műfordítás legfőbb nehézségét?

Abban, hogy ha a műfordító a fentieknek maximálisan meg akarna felelni, egy átlagos terjedelmű regényen legalább három évig dolgozna (és még akkor se lenne elégedett). Közben meg felkopna az álla. Felmentést adhat, ha belátjuk, és tudatosítjuk magunkban: mindenki ír rossz mondatokat. Az írók is.

Felsorolni is nehéz volna, hány kiváló szerző munkáját fordította magyarra. Melyik okozta a legnagyobb kihívást, s a legtöbb nehézséget? S melyik volt a kedvence, ha volt ilyen?

Szerencsére az ember hajlamos elfelejteni régi keserveket, de most eszembe jutott Walter Scott monstruózus regényének, a Midlothian Szívének tizennyolcadik századi skót jogi halandzsája. Borzalmas volt. Lengyel Péter vetette egybe az eredetivel (akkor, a 70-es években bizony még ez is megtörtént), azt mondta, öregem, inkább fordíts Jókait angolra, mindenki jobban jár. Lawrence Norfolk Lemprière-lexikonába konkrétan majdnem belehaltam. Mégis, a legnagyobb kihívást Pynchon Kísérleti fázisa jelentette, azt hiszem. Fél nap a neten lógtam, fél nap fordítottam. Rengeteg mindennek utána kellett nézni, rengeteg mindent fel és meg kellett fejteni, és nem is csak a számítástechnika területéről. Azt a vibráló, őrült, túlhajtott stílust már nem is említve. De alighanem látszik rajta, hogy szerettem, mert sok dicséretet kaptam érte. Ez az aktuális kedvencem, meg persze a csodálatos John Williams regényei.

Mostanában igen sok újrafordított klasszikussal találkozhat a magyar olvasó. Mit gondol, szükségszerű a klasszikus műveket időről időre újrafordítani?

Nem mondanám, hogy szükségszerű. Sok olyan regény van, amely szerintem sohasem fog rászorulni erre. Kedves példáim a Simplicissimus (Háy Gyula), a Moby Dick (Szász Imre), a Hiúság vására (Vas István), A varázshegy (Szőllősy Klára), a Háború és béke (Makai Imre), Hölderlin Hüperiónja meg Storm Viharlovasa (Szabó Ede) – vagy éppen Göncz Árpád és Réz Ádám minden egyes tollvonása. Ide tartozik a Tristram Shandy is, amiről van egy mulatságos emlékem. Valamikor régen újra kiadtuk az Európánál, és levélileg meg kellett kérdeznem a zseniális fordítót, a Londonban élő Határ Győzőt, volna-e kedve tanulmány-utószót írni hozzá. Drága szerkesztő úr, válaszolta, egyáltalán nincs kedvem, arról viszont szívesen írnék, hogy miért pocsék ez a fordítás. Lebeszéltük róla. Ugyanakkor persze avulhatnak el fordítások az ismert okokból, meg sajnos sok olyan is van, amelyik már eleve sem volt nagyon jó. Fenti példáim között bőven szerepelnek írók, de az az igazság, hogy a jó írók nem mindig jó fordítók. Teljes tisztelettel mondom, több évtizedes szerkesztői gyakorlatomból leszűrve: egyszer érdemes lenne szigorúan átolvasni, az eredetivel egybevetni például Örkény, Déry, Illés Endre és mások fordításait. Szerintem lenne meglepetés. Egyébként nem mai találmány az újrafordíttatás. Én szinte azzal kezdtem a pályámat, hogy megbízásra lefordítottam egy Jack London-novellát, amelynek már létezett fordítása, méghozzá Tersánszky Józsi Jenőtől. Évtizedekkel ezelőtt is fordíttattak újra Flaubert-t, Emily Brontët, Walter Scottot, a Rozsban a fogó nagy port felvert esete előtt magam is készítettem új fordítást Tolkien, Chandler, Muraszaki Sikibu, Carson McCullers műveiből, ugyanabban az évben pedig A Legyek Urából, de régóta új fordításért kiáltott például A nagy Gatsby is.

Több fontos, külföldön régóta elismert szerző csak mostanában jelenik meg magyar fordításban, mint példának okáért az ön által fordított John Williams és Lorrie Moore. Vannak-e olyan szerzők, akiket nagyra tart, s akiknek életműve egyáltalán nem érhető el magyar fordításban?

Hogyne, Anthony Trollope, Anthony Powell és C. P. Snow regényfolyamai, Misima Jukio nagy tetralógiája, A termékenység tengere, Henry James kései nagyregényei, Faulkner, Willa Cather nem egy regénye, vagy éppen a szentimentalizmus alapműve, Samuel Richardson megaregénye, a Clarissa. A vietnami háború hatalmas amerikai prózairodalmából szinte semmi sincs meg magyarul Tim O’Brien egy regényének kivételével.

Részben az előző kérdéshez kapcsolódva kérdezném, hogy ön választja-e ki az éppen következő munkáját, vagy kizárólag megbízásra dolgozik?

Nagyon sokáig majdnem kizárólag az Európa Könyvkiadónak fordítottam, ott dolgoztam harminchét éven át. Kezdetben Osztovits Levente, Bart István tett elém ezt-azt, aztán hosszan-hosszan én választottam ki magamnak a könyveket. 2012 vége óta nyugdíjas vagyok, most a kiadók keresnek meg ajánlatokkal, köztük persze az Európa, aztán a Fumax, a Magvető, a Jelenkor. John Williamset például Tönkő Vera, a Park Kiadó főszerkesztője fedezte fel, neki fordítom jövőre a harmadik regényét, a Butcher’s Crossingot is, meg egy fantasztikus művészregényt, Siri Hustvedt What I Lovedját. Szóval mostanában nem én választok, hanem jobbnál jobbakkal kínálgatnak, hála istennek.

Hogyan látja, miben változott meg leginkább a könyvkiadás az elmúlt két évtizedben, s mit gondol a könyves szakma lehetséges jövőjéről (a képernyőn történő olvasásról, a nyomtatott könyv esetleges eltűnéséről)?

Megugrott a termelés, középszinten nivellálódott a minőség (a világirodalomról beszélünk persze), de mérhetetlenül sokszínű lett a választék. A papír alapú könyveket pedig sohasem fogják kiszorítani az e-könyvek és társaik. Ezek is velünk maradnak nyilván, sok előnyük van, jó, hogy vannak, de az inga, úgy olvasom, máris visszalendülőben. Az elektronikának nincs szaga, a könyveknek meg van. Ott fenn, a polcon, mert a könyvnek ott a helye.

 

Szűcs Balázs Péter