Interjú – 2014. február 26.

Gerőcs Péter: A perc alatt elvonuló jégverés

Interjú–2014. február 26.

Interjú

Gerőcs Péter: A perc alatt elvonuló jégverés

Nem azt állítom, hogy Mándy moralista volt, egyszerűen más volt a realitás-viszonya, mint nekünk. - Írók írókról című sorozatunkban kortárs szerzőket kérdezünk a számukra legmeghatározóbb írókról, stafétában. Ezúttal Gerőcs Pétert Mándy Ivánról kérdezte Jánossy Lajos.


Mindig furdal a kíváncsiság, most sem mulasztom el megkérdezni: Márton Laci Nálad miért épp Mándy felől érdeklődik? Volt valamely előzetes tudása, hogy jó helyen keresgél?

Márton Lacit nagyon érdekli Mándy mint író, és mint írót nagyon érdekli Mándy, a személy, aki az apjával való viszonyának valamelyest elszenvedője is volt. Apja, a kapcsolatai révén kimentette a sorozás alól. 44-ben, amikor behívták, az apja ment el helyette, és amikor szólították, az apa állt elő. Elővette Iván valamelyik ifjúsági regényét, és a sorozótiszt elé tette, hogy a fia ezzel szolgálja a hazát. Sokat beszélt nekem Mándyról, vagy – Mándyról lévén szó – inkább hangosan gondolkodott. Lehet, hogy most a hatástörténet továbböröklődését méri fel; az ő rákérdezései szülnek-e további kérdéseket. Ha a staféta átadásában megbújik ez a rejtett szándék, akkor a válaszom: igen. Mindig úgy voltam vele, hogy amikor elolvastam Mándy egyik-másik novelláját, azt a fajta olvasói szabadságot éreztem, ami kicsit újra szövi körülöttem a hétköznapokat, de ezzel nem letaglóz, nem megbénít, hanem megvigyorogtat, mint egy boldog hülyét.

Legutóbb az Előhívásban mi is foglalkoztunk vele. Akkor Reményi Jóska fájlalta a Mándy-próza népszerűségének elhalványulását. Te is így látod, s ha igen miért?

Természetesen. Én körülbelül két éve készítettem egy felmérést, aztán most, erre az interjúra készülve, megint. Hogy hogyan? Végig jártam a Kiskörút összes antikváriumát, hogy beszerezzek egy újabb Mándy-kötetet. Ezek közül összesen kettőben volt, mindkettőben a Fél hat felé. Sajnos az nekem már megvolt. Ezt nem viccből írom. Mándy most épp tetszhalott vagy láthatatlan. Sok kortársammal beszélgettem már sokféle olvasmányélményről, Mándy valahogy soha nem jött szóba.
Az Újhold, inkluzíve Mándy, morális esztétikával mert rákérdezni a világra, a közvetlen történelmi tapasztalatra. A rákérdezés akkoriban egy kicsit morális tett is volt (a hallgatásuk is). Már amikor megfogalmaztam ezt a mondatot, éreztem, hogy valami sántít. Na, éppen ez az! Ilyesmit mi nem gondolunk mostanában. Ez Mándynak, és az ő – nagyon tágan értelmezett – nemzedékének az időszerűtlensége. Rehabilitálni talán csak úgy lehet, ha újra magunkévá tesszük ezt az éthoszt (nem csak rekanonizációs haszna volna, de mennyire nem csak!) Mielőtt bárki megvádolna: nem azt állítom, hogy Mándy moralista volt, egyszerűen más volt a realitás-viszonya, mint nekünk. Követője pedig azért nincs, mert az életmű bizonyos szempontokból egy önmagában álló jelenség, nem nagyon lehet folytatni. Gondoljunk csak Esterházy észrevételére: Mándy nem regényt vagy novellát ír, hanem „mándyt”. Persze lehet, hogy Esterházy valójában Szabó Magdát idézte, jelöletlenül. (Fene se tudja.)

És miben látod "egykori" olvasottságát?

Az a bizonyos realitás-tapasztalat hasonló volt a kortárs olvasókéhoz. Pedig akkor is nehéz volt Mándyt olvasni. Ez sokak kritikai véleményalkotásából kiderül. Ennek ellenére szerették és olvasták. Ez egy komplikált recepció-esztétikai kérdés, nem nagyon merek ezzel kapcsolatban mélyreható elemzésbe bocsátkozni, de azért eszembe jut, hogy életműve éppen a szocializmus évtizedeiben született. Egyébként mintha már Ottlikról sem lenne annyi beszéd, mint mondjuk tíz éve.

Van-e kései és korai Mándy? Az utolsó írásai mintha és olykor a prózavers felé is mozdulnának. Legendásan csupasz mondatai, ha lehet, még egy fokkal kopogósabbakká váltak.

Abszolút van. Az elbeszélői éleslátás, a meghökkentés, a mikrorealizmus és az álomszerű szürrealizmus vegyüléke majdnem mindig ugyanaz, de az aligha lehet kérdés, hogy a Huszonegyedik utcát más életanyag diktálta, mint a Mi van Verával?-t vagy a legutolsó novellákat, amikből majdnem teljesen kivésőzte a cselekvést kifejező igéket. Igen, ezekben lehet valami prózavers-szerű. Az írja, hogy „elgurul”. Ha jól emlékszem, akkor ez egy mediális ige: kicsit passzív, kicsit aktív. Ami elgurul, az egy fehér biliárdgolyó, egy ’92-es novella elején, egy férfi mellett, aki a gyógyszertár előtt áll. Ez a golyó gurul végig az egész szövegen. Görög. Inkább érzékeljük, mint tudjuk. Inkább a viszonyok, a mellettek és előttek hozzák létre az irányokat, mintsem az irányított mozgás. Cselekmény helyett sokszor dialóg áll. Néha egészen örkényesül. A mából olvasva - ehhez a furcsa móduszhoz - át kell jutni hozzá. Egyébként az előző kérdésre válaszolva, a korai regényei engem zavarba is hoznak. Tökéletesen látszik a kvalitás, csak mondjuk a Huszonegyedik utca Gábor figurája, vagy a Csőszház főszereplője nem annyira érdekel már, de mondjuk az a mesebeli genius loci, és a reggeli ködbe bújt Budapest, ami állandóan ott van a szövegeiben, na az nagyon érdekel.

Tanultál-e tőle bármit?

Arra emlékszem, hogy néhány éve, amikor egy csomó novelláját elolvastam, nagyon elirigyeltem a nyitásait. El akartam lesni, hogy csinálja. Ha csak részben elsajátítható képességeket naponta meg lehetne tanulni, ma ezt tanulnám meg tőle. Tökéletes viszonyrendszert alkot egyetlen jelzővel vagy szóösszetétellel. Könnyed, légies, minden rögtön és egyszerre zajlik, mintha öt perc késéssel érkeznék a moziba. De így érdekesebb, izgalmasabb. Ugyanígy akartam eltanulni azt a tudományát, amivel meghökkent: a meghökkenésem utáni pillanatban értem meg a szerkezetet, azt, hogy végig erre készült, de úgy képzelem, hogy a kérdéses rész - a mondat, vagy valamekkora szövegegység – tényleges megjelenése őt is zavarba ejthette. Máshogy nem működne ilyen jól. Például a Vera udvarlójának Vera apjához intézett, novella-záró mondata: „kopj le!” Nem értem, hogy jutott eszébe. Én próbálom kerülni a metaforákat, mert úgy érzem, megkötnek, vagy hogy hazudok velük. Mándy metaforái érvényesek: „rozsdás galamb”, „hiúság redői”, „ázott nevetés”. Nála a szőke nő mindig „sárga hajú”.
Szóval a válaszom a kérdésedre: bárcsak. Bárcsak sokat vagy sokkal többet tanultam volna tőle.

Merthogy a Mándy-novellán keresztül, én úgy vélem, nagyon sok mindent el lehet mondani a műfajról...

GP: Egy nagyon apró mozzanatban ragadja meg az univerzálisat? Abszolút. Feszült, éles, pontos, átsöpör rajtunk, mint egy nagyobb jégverés? Persze. Megvan benne a korrajz? Sőt, a kór-rajz? Hogy a fenébe, ne! Humoros? Nyilván. Keserű? Nagyon. Szokták mondani: film-szerű. Én inkább azt mondom: animáció-szerű. Elképesztően modern. Alig látok valamit a szöveg-díszletből, a figurákból, pedig nagyon meg vannak csinálva. Nekem kell összerakosgatnom az arcvonásokat, a szálloda- és lakóház-szoba térviszonyait, a beszédszituációkat, de sietve, mert minden iszonyúan zajlik. Egyébként nekem ez Mándy, ez a zajlás, a perc alatt elvonuló jégverés.

Azok a már maga idejében is "elsüllyedtként" jellemzett világok, amikről Mándy beszél, "feltámadhatnak-e", nem igazán jósolható semmi, de el tudsz-e képzelni Mándy revidivust?

A Tisza Kálmán tér világa? Azt nehezen tudom elképzelni. Vagy az Előadók, társszerzők kafkai világa? Az ország, a vidék erodál, de Mándy világa az erózióról szól, az pedig nem tud erodálódni. Vagy mi Mándy világa? A Darling szerkesztősége és annak miliője? Ha jól tudom, ott ma egy ruhabolt van.

S ha már itt tartunk, látsz-e Mándy-kortársakat? A fiatalabb irodalomba átszűrődik-e az ő hangja? Beszélgetésekben előfordul-e az alakja?

Könnyen írnám ide, hogy egy kicsit emitt, egy kicsit amott, érződik némi hatás.... bla bla. Nem. Vagy hát hogy is van ez? Mészölyt mindenki használja, még akkor is, ha nem tud róla, de senki nem ír mészölyül. Mándy dettó. A nem fiatalabbak közül: Konrád György. Most valamiért ő jut eszembe.

S végül, Te kinek adod a stafétát és kiről hallanád szívesen nyilatkozni?

Csaplár Vilmosnak, s nyilatkozzék Báró Kemény Zsigmondról.

Jánossy Lajos