Interjú – 2010. június 4.

Gerőcs Péter: Meglátogatott egy régi barát

Interjú–2010. június 4.

Interjú

Gerőcs Péter: Meglátogatott egy régi barát
A Könyvhéten jelent meg Gerőcs Péter első prózakötete. Regényről és novelláról, hősről és elbeszélőről, mesterekről és generációkról beszélgetett vele Szegő János.

Litera: Zombor és a világ. Filozofikus cím. De miért pont Zombor? (Én kapkodva először rögtön Zombit olvastam.)  

Gerőcs Péter: Talán azért, mert a név pontosan tudott nem illeszkedni a figurához. Bohózat? Sitcom? Valószínűleg egyik sem. Amikor a szerkesztési folyamatok során elolvastam a kötetet, a figyelmem minduntalan az elbeszélő ténykedéseire irányult, tudniillik arra, hogy kényszeresen próbál magából valamit a figurára áthárítani. Mintegy magával, de legalábbis egyes jellemvonásaival ruházza fel az elbeszélt alanyt. Ehhez a játékhoz azonban fel kell tudni mérni a különbséget narrátor és hős között, máskülönben nagyon összemosódnának. (Nekem ezért is volt érdekes ebben a játékban az a csavar, amikor egy szöveg erejéig Zomborból lesz narrátor, noha ezt csak a fejezetleírásból tudjuk, a neve ugyanis véletlenül sem hangzik el). Az elbeszélő és a figura közti távolság pontos mércéje ez a név. No és persze a viszonyulás sem ugyanaz, mint Esti és a világ közt. De válaszolhatok máshogy is. Ha te Zombit olvastál, akkor az nem lehet véletlen. Talán van benne valami nekrofil kéjelgés, tetem-feltámasztás utáni sóvárgás, vagy a holt megelevenedésének ember- és életellenes horror-esztétikája. Ha már félreolvastad, meg is írhatnád.

Regény, elbeszélés, novellafűzér. A végleges műfajt vagy műfaj-jelleget mi döntötte el? Előzetes koncepció, írás közbeni felismerés vagy a szöveg adta magát?  

Garaczi Laci javasolta ezt 2007. szeptember 8-i levelében, amelyben az első két Zombor-szövegre reflektált. Itt nyilván felmerül egy novellafüzér lehetősége. Nem zárt, befejezett novallastruktúra, tágasabb a hangulata – ilyesmiket írt. Innen az ötlet. Aztán Márton Laci javasolta, úgy az ötödik szöveg elkészültekor, hogy lehetőleg minden novella legyen egy kicsit másmilyen. A koncepció tehát megvolt, tudatosan kezdtem Zombor-szövegeket írni. A kompozíció azonban máshogy alakult. Egy-két évig nem gondoltam ezekre a szövegekre, aztán egy este kinyitottam a Zombor-mappát, és azonnal adta magát a sorrend. Ebbe nem is szólt bele a szerkesztő. De válaszolhatok máshogy is. Zombor egy elfeledett régi barát. Egy napon meglátogatott, és megkért, hogy írjam meg a kamasz, a fiatalkori és a felnőtt éveit. Egészen pontos elképzelései voltak a műfajról, nem vitatkozhattam vele.

A fiatal nemzedék ma dominánsan a líra partján és pártján áll, egyelőre; ezzel szemben prózát rendszeresen kevesen írnak. Mint a kevés prózaírók egyikét, aki kritikusként és szerkesztőként is tevékenykedik, kérdezem: ez szerinted élettani kérdés, azaz a prózához idő kell, vagy valami mélyebb összefüggést is rejt a jelenség? 

Háy így ír az Egymáshoz tartozókban: „A próza számomra élettani változás. Hosszú, türelmes aktus, amiben nem a befejezés a cél, hanem a közben eltelt idő. Aki a gyors ki- és elsülésekre vár: nem tud prózát írni. A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő.” Nos, ez nagyon szép, és ennyiben egyetértek vele. De válaszolhatok máshogy is. A próza számomra az őszinteség és vallomásosság tárgyiasítása. Nem koncepciózusan, hanem újraírva, élettel telítve egy megtalált történetben. Egyszerre személyes és személytelen. Idegen és otthonos. Na és legyen egy kicsit klasszikus (is és) modern is, és ismerje fel saját paradox jellegét. A prózaírás koncentráltságában feloldódik az író, megteheti, hogy megszűnjön. Ha valaki sok időt tölt a papírlap (számítógép) fölött, egy idő után teljesen kimontírozódik a világból, vagyis a hétköznapokban kerüli a feltűnést. A prózaíró talán egy olyan alkotó, aki szégyelli saját őrületét. Igen, a prózához idő  kell. Sokfázisos munka, és a papírra vetés csak az utolsók egyike. 

 

Márton László  - aki a könyv rövid és pontos utószavát is jegyzi - az egyik legfontosabb mestered, mentorod. Egy ilyen karakteres pályatárs segítsége könnyen jelenthet gátat, béklyót is. Ezzel annyira tisztában vagy, hogy reflektálsz is rá.   

Jelenthetne gátat is, támadhatna székrekedésem az apa-félelem miatt, de szerencsére nem ilyen alkat vagyok. Első körben megtanultam merítkezni a kritikából. Márton amellett, hogy nagyon jó ember és nagyon jó barát (s micsoda író!), fantasztikus pedagógus, és ma már értem, hogy négy vagy öt éve mit miért mondott. Ez a felismerés pedig azért is fontos, mert bármennyire jó pedagógus, rendszeres segítsége rányomta bélyegét a gondolkodásomra. Ezt nem akarom megtagadni (nem is lehetne), de mindenképp ki kell alakítanom a saját módszereimet, technikáimat az ő poétikája ellenében (itt most természetesen nem minőségi dolgokról beszélek). Jut eszembe, még soha nem köszöntem meg neki, amit kaptam tőle. Ez talán nem ennek a fóruma, egy kurta mondat erejéig mégis bitorolnám a Litera felületét: köszönöm. Máshogy nem válaszolhatok.   

„Van még valami, ami fontos lehet Zombor személyével kapcsolatban, mégpedig az, hogy kiskora óta írónak készült.” - az irodalomelméleti kört nem akarom lefutni, mégis megkérdem: a Zombor - elbeszélő - Gerőcs Péter belső hármas milyen viszonyban van egymással?


Az eddigiekből sok minden kiderülhetett, de azért megpróbálok nekifutni. Legyen ez egy közhely kibontása. Vagyok én, egy csomó élettapasztalattal, amik alakítják a személyiségemet is. Aztán megmaradnak tőlem különálló történeti elemekként, amelyek működését a saját működésemen keresztül tudtam megismerni (itt az élettapasztalatokhoz hozzátesznek az olvasmányélmények is, mások beszámolói, stb.). Ha úgy érzem, hogy valamit már értek, vagy inkább: többé-kevésbé kiismertem, hogyan viselkedik, megpróbálom leutánozni, amiből persze nem következik, hogy ugyanúgy fog viselkedni. Ha ebből felépíthető lesz egy figura, akinek többnyire ismerem a gondolatait, akkor el tudom képzelni, hogy ő hogyan csinálja ugyanezt, vagyis tudom működtetni, mint egyfajta beszélőt. Mindez könnyebb, ha valamelyest hasonlít rám – legalábbis a jelenlegi tudásommal. Így, ha hárman vagyunk, rétegzettebb a játék, tágasabb az ún. interpretációs tér.

Van egy figura, akit csak nehezen lehet kihámozni egy konfabulációs elbeszélésből, van egy narrátor, aki tehát folyamatosan hazudik, és vagyok én, aki egészen kihalványulva ebből a játéktérből, távolról figyelem, miként alkalmazza az elbeszélő a hazugságról szerzett ismereteit. Ez így igaz. De válaszolhatok máshogy is: Semmilyen viszonyban nincsenek.

Szegő János