Interjú – 2010. december 15.

Fortepan: Szepessy Ákos és Tamási Miklós fotóregénye

Interjú–2010. december 15.

Interjú

Fortepan: Szepessy Ákos és Tamási Miklós fotóregénye
Családi fotóarchívum? A XX. század lenyomata? Műalkotás? - Tamási Miklóssal beszélgettünk az OSA egyik termében a Szepessy Ákossal közösen indított és fenntartott internetes gyűjteményről. A fortepan.hu vállalt szubjektivitásával próbálja áttörni a fotóarchívumokat korlátozó jogi szabályokat. - Szentpály Miklós interjúja.

Milyen szándékkal indították el a gyűjtést? Mi volt a gyűjtemény alapja?

Különösebb motiváció nélkül indult. Egy gimnáziumi barátommal tizenhét éves korunktól kezdve lomtalanításokra jártunk, ahol találtunk mindenféle csetreszt. Kilencven körül a Józsefvárosban, a 32-es tere környékén megláttam egy 6x9-es negatívot egy Kodak tasakban. A Kaffka Margit Gimnáziumban, ahová jártunk, volt egy régi, használaton kívüli fotólaboratórium a padlástéren. Kaptunk hozzá egy kulcsot, itt kezdtünk nagyítani. A képek a harmincas évek elején készültek, BESZKART kalauzok fotózták egymást és családtagjaikat. A képek hangulata magával ragadott.

Először, amikor felmentem az Önök honlapjára úgy gondoltam, jelentős mennyiségű régi családi fotó lehet a birtokukban, s az adta a kezdő lendületet. Hatással voltak a családi képek a kutatás irányára?


Természetesen voltak családi albumaink is. Apámék négyen voltak testvérek, ők sokat fotózgattak az 50-es években. Ám ami ezek mellett foglalkoztatott, és lényegében megadta a második lökést, az az 56-os képanyag volt. A rendszerváltás körül – amikor a gyűjtésünket kezdtük - előkerült néhány amatőr felvétel. Néhány fotós nyilvánosságot is kapott, így néhányukat fel is tudtam keresni.

Ki tudna emelni közülük valakit?

Leginkább talán Beke Tibor története rázott meg. Ő, akárcsak apám, műegyetemista volt a forradalom alatt. Azon kevés 56-os elítéltek közé tartozott, akiket kifejezetten fotógyűjtés miatt ítéltek el. Az Angyal István-perbe keveredett bele sokadrendű vádlottként. Teucher Józseffel állt kapcsolatban, aki a forradalom alatt a Hunnia Filmgyár gyártásvezetőjeként koordinálta az operatőrök munkáját. Teucher Józsefből persze bűnbakot csináltak, aki az imperializmus kiszolgálójaként népellenes dokumentumfilm készítésére buzdított. Beke – aki ekkor 23 éves volt - vele együtt próbált fotóanyagot gyűjteni a forradalomról, hogy nyugatra csempészve publikálják, lássa a világ, ez egy demokratikus forradalom volt. Így került Beke Tibor a perbe, hat évre ítélték. A lomtalanításkor itt-ott előkerült néhány kép 56-ról, ám csak szórványosan. Felvettem vele a kapcsolatot, nagyon érdekelt mi lett a képekkel.

Milyen képekre emlékszik még az első időkből?

Volt, amikor járművekről készült fotókat gyűjtöttünk. Kiállítást is szerveztünk belőle. Így bővült egyre jobban és jobban a gyűjtemény, nem csupán mennyiségében, de tartalmában is. Korábban ugyan nem csak fotókat gyűjtöttünk, végül azonban ez tűnt a legérdekesebbnek. Meg is kerestünk képeinkkel több könyvkiadót, ám mindenhonnan ugyanazt a választ kaptuk: mivel ezek jogilag árva művek, kiadásuk kockázatos, az örökös bármikor jelentkezhet.

Mikor határozták el, hogy ilyen formában teszik közzé a képeket?

Ugyan 2003-ban  rendeztünk már egy kiállítást az addig gyűjtött fotókból válogatva, ám csak tavaly kezdtünk el komolyabban gondolkodni azon, hosszútávon mihez kezdünk a gyűjteménnyel.

Sokan írtak, hogy felismerték saját magukat, vagy ismerősüket a képeken?

Két hónapja indítottuk el a honlapunkat, eddig csupán egy néni jelentkezett, aki az egyik 20-as években készült képen felismerni véli anyósát és apósát a Gellért-hegyen, de levelében arról panaszkodott, nincs olyan élő ember, aki meg tudná őt ebben erősíteni. Ennek kapcsán elkezdetem gondolkodni, és arra jutottam, hogy a vizuális emlékezet az emberi arc szintjén nagyon rövid, talán nagyszüleinket sem ismernénk már fel fiatalon, csak ha már láttunk róluk képet. Így nagyjából ötven évre tudunk visszaemlékezni. Ez persze nagyon kevés, a honapunkon található legrégebbi kép már 110 éves. Az első képeken lévő szereplők felismerése talán már lehetetlen. Persze a helyszínek és a tárgyak azonosításával már könnyebb dolgunk van. Nemrég olyan internetes fórum is alakult, ahol helyszíneket fejtenek meg.

Miért választották épp az időrendi besorolást?


Válogatásunk vállaltan szubjektív, az egymáshoz semmilyen módon nem csatlakozó képhalmazt az időskála tartja össze. Sok gondolkodás után jöttünk rá erre a megoldásra. Először csoportosítani akartuk tárgyszavak alapján, de egyik csoportosítással sem voltunk elégedettek. Így azonos témájú képek sorjáztak volna egymás mellett – egy rakás Budapest például -, ami egy idő után unalmas. Így az egész gyűjtemény elvesztette jelentőségét. Úgy éreztük ennél sokkal több van a képekben.

Hogyan határozzák meg egy-egy kép pontos, vagy hozzávetőleges dátumát?

Legtöbbször nem tudjuk egzakt módon meghatározni a pontos dátumot, csak tippelünk. Két kapaszkodónk van: maga a látvány, vagyis a kép témája, valamint a fotó nyersanyaga, az alapján ugyanis be lehet határolni az évtizedet. Valószínűleg vannak óriási hibák, szoktuk is javítani, főként e-mailek alapján. Úgy érzem azonban, hogy az elképzelésünk ezzel együtt is vállalható. Végül is a kronologikus elrendezés több szempontból igencsak szerencsésnek bizonyult.

A gyűjteménynek hányad része mutatkozik meg a honlapon?

Körülbelül kétszerannyi képet szkenneltem be, mint amennyi a honlapon van, és még van néhány doboznyi. Válogatásunk határozottan szubjektív. Van például néhány téma, amit soha nem rakunk be, ilyen például a temetés vagy a halál. De kerüljük a giccses vagy sztereotip, nem őszinte képeket is. A beállított fotók közül azokat kerestük, amelyekből a szereplő kikacsint. Miközben ugyanazt a típusú fényképet próbálja egy műtermi fotós beállítani, átüt rajta a személyiség, megreped az a szokásos máz az arcokon: előjön egy mosoly, egy kacsintás, egy furcsa révült tekintet.

A honlapon feltűnően kevés az agresszív kép.

A 60-as, 70-es évek felé közeledve a képek egyre több rettenetet, nyomort örökítettek meg. Ezeket általában kigyomláljuk. Csupán jelezzük. A kifejezetten nyomasztó fotókat – szétesett otthon, szétesett család, szétesett ház, szétesett lakosokkal - nem tesszük közzé. Ez persze része az életünknek, de mivel ez nem közgyűjtemény, megtehetem, hogy nem emlékszem rájuk. Ilyen szempontból honlapunk 70-es 80-as évekhez köthető képei messze állnak a valóságtól. Mindez joggal kifogásolható. Ám úgy érzem a valóság precíz dokumentációja nem a mi feladatunk, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum Fotóarchívumának feladata. Mi azt szeretnénk megmutatni: nem csupán szemétségekből állt a XX. század.

Nemrég arra kérték olvasóikat küldjenek képeket. Sok képet kaptak? Melyik korszakból érkezett a legtöbb?

Két hónap alatt számosan jelentkeztek erre a felhívásra, és közülük hetvenen küldtek fotót. A hetvenes-nyolcvanas évekből szinte semmit. Ez azt jelenti, hogy látogatóinkat is főként a régmúlt érdekli. Ennek két oka is lehet: a fotókon nem a személyes történetük látható így nem érintettek. Másfelől amikor 87-88-ban elkezdtük a gyűjtést, mi sem a jelent szedtük fel az utcáról.

Tervezik bővíteni a honlapot, kitolni az időbeli határokat?

Nem akarjuk bővíteni a gyűjteményt 1900 előtti képekkel. Azok többnyire műtermi alkotások, inkább egy szakma lenyomatai, minket azonban főként az amatőr fotózás érdekelt, a mindennapok világa. Az 1990-es évet a rendszerváltás indokolta, érdemes lenne viszont 2000-ig kitolni a kronológiai határt. Hiszen az analóg fényképezés 2000 környékén szorult háttérbe. Egy analóg fotó egészen más lelki élményt nyújt.

Úgy tűnik számomra, a kezdetben motiválatlan gyűjtés egyre tudatosabbá vált. Mi lenne a következő lépés?

Szeretnénk feltenni a honlapra több külföldön készült képet, így talán felfigyelnek a tevékenységünkre más országokban is. Másfelől honlapunkat idővel szeretnénk családi archívummá alakítani, amelyben persze a képek a beküldök neve szerint, vagyis családonként is csoportosítva lennének.

Gondolom sokan jelentkeznek újságok, folyóiratok, szervezetek, hogy az önök honlapjára feltett képeket használják.

Fotóinkat már elkezdték használni azok, aki eddig a hivatalos fotótárakat használták, ez talán arra sarkalja a közgyűjteményeket is, hogy digitalizálják saját állományukat, amire igen nagy szükség lenne. Képeink közzétételével ezt is szeretnék elérni. Így jogilag is jobban védhető. Egy közgyűjtemény lényegesen nehezebb helyzetben van nálunk, a közzétételt számos tényező lassítja: kulcsfontosságú számukra például, hogy beazonosítsák a tulajdonost, illetve részletekbe menően dokumentálják az egyes képeket. Mi helyzeti előnyben vagyunk: a szubjektív, időrendi elrendezés eredményeképp nem csupán egy halom fénykép került fel az internetre, hanem egy fotómontázs, fotóregény, ami jelenleg 6400 képből áll.
 
(Még több kép a galériánkban és sok-sok ezer a Fortepan.hu-n.)

Szentpály Miklós