Interjú – 2015. október 30.

Fenyvesi Orsolya: „Minden a látvány”

Interjú–2015. október 30.

Interjú

Fenyvesi Orsolya: „Minden a látvány”

Egyébként a saját fejem után megyek, és azt érzem, úgy helyes, ha a versírásra csak én bátoríthatom saját magam. Ez pedig nem jelenti a tisztelet hiányát. De nem vágyom koronára, az az én fejemről folyton csak lepotyogna. − Fenyvesi Orsolyával Szűcs Balázs Péter beszélgetett.


Első kötetednek (Tükrök állatai, JAK–Prae.hu, 2013) elég komoly és elég jó kritikai fogadtatása volt. Ez bátorított a második kötet verseinek írásakor, vagy nem nagyon foglalkoztál a recepcióval?

Fenyvesi Orsolya: Helyesbítenék: meglehetősen ellentmondásos fogadtatása volt. Amikor a Tükrök állatai megjelent, akkor már fél éve az Ostromot írtam. Picit dühös is voltam már az első kötet verseire, nyűgöt jelentettek. A kritikákat úgy szemléltem, mint magamat kívülről, társaságban. És nagyon megnyugtatóan hatott rám, hogy nem értek egyet mindenkivel. Egy átlagos szobában átlagosan egy rokon lélek tartózkodik. Egyébként a saját fejem után megyek, és azt érzem, úgy helyes, ha a versírásra csak én bátoríthatom saját magam. Ez pedig nem jelenti a tisztelet hiányát. De nem vágyom koronára, az az én fejemről folyton csak lepotyogna. Szerencsére nem hiszek abban sem, hogy létezik kánon, hogy ne lenne létjogosultsága bármilyen művészeti önkifejezésnek. Sőt, vallom, hogy a művészetnél, a költészetnél is fontosabb az emberi sokféleségnek az a tisztelete, amit empátiának nevezünk. Sosem tudtam kritikusan viszonyulni az irodalomhoz, csak a lelkesedésemnek voltak, vannak fokozatai.

A Tükrök állatai erősen vizuális könyv volt, tematikusan és a költői képhasználatot tekintve is. Hogy állsz a képekkel mostanság?

Minden a látvány. A fantáziálás, az álmodozás, az emlékezés – képekkel történik. Ami azt illeti, mert nem tudok elég hosszan sóhajtani, épp egy töredékes cikluson/köteten dolgozom, A látvány címmel akartam megírni, amit magam körül látok. Ilyen egyszerűen. Most épp ott tartok azonban, hogy narratív önéletrajzi részletek tolakodtak a minilátomások közé. Ez meglepett, de izgalmasnak találom. A görögök úgy tartották, a költőnek megsemmisül a személyisége, amikor meglátogatják a múzsák. Feloldódik, mint egy pezsgőtabletta. Engem is kevésbé érdekel az önköltészet. Nem magamra vagyok kíváncsi, hanem a helyre, ahol élek (és ez alatt a Föld nevű bolygót értem), és annak lakóira. Ahogy megjelennek nekem. Nagyon úgy fest, hogy amikor befelé néztem, a külvilágot láttam, és most kifelé nézve a saját történetemet vélem felfedezni a látvány töredékeiben. Minden egy. Úgyhogy köszönöm, jól vagyok.

Immár két köteted van. A kettő közül melyik áll hozzád közelebb?

Ezt egy anyától sem lehetne megkérdezni a gyerekei kapcsán. A Tükrök állataihoz kínszenvedés volt hozzányúlnom, még külső segítséggel is, alig mertem érinteni utólag a verseket. Az Ostrom versein azonban ónállóan, bátor szívvel dolgoztam, nem egyszer kegyetlenül viszonyulva saját magamhoz. Erre büszke vagyok.

Változott-e, s ha igen, miben változott a versíráshoz való viszonyod az első kötet verseinek megírása óta?

Alapvetően nem változott. Ugyanolyan misztikus és érthetetlen, amilyen mindig is volt. A versek ajándékok, és gyerekesen jogosítva érzem magam rájuk. Szimpatikus nekem Ginsberg meghatározása, miszerint a vers egy érzés ritmikus artikulációja. Egy érzéssel kezdődik, egy gomolyaggal a mellkasban. Ahhoz hasonló, mint amikor reggel valamilyen tudati szinten, talán még vizuálisan is emlékszel az álmodra, de megfogalmazni már nem tudnád. El kell engedned. A versírás ennek a fordítottja. Szerzés. És egy picit talán prófécia is, mert olyan, mintha megsejtenél valamit, amit bármely korban megsejthettek vagy meg fognak sejteni. A nyelv kérdése csak abban áll, hogyan, miképp fogalmazod meg. Az írás a legmeghatóbb élményem, pár órányi kegyelem. Megtörténik, és sokszor írás közben, vagy közvetlenül utána még én magam sem értem, mit jelentenek a szavaim, csak jóval később tudom intellektuálisan (nem érzelmileg) értelmezni őket. Talán azért, mert valahogy mégsem az én szavaim, hanem kaptam őket.

Új könyved címe: Ostrom (Kalligram, 2015). Miért ezt a címet adtad az új kötetnek?

Így született, ezzel a névvel. A kezdetektől fogva nem is tudtam másképp gondolni rá. A Tükrök állatai kéziratának „kiszolgáltatása” után úrrá lett rajtam valami harctéri idegesség. Meg akartam támadni minden egyes kötést, ami az egyént időbe és térbe helyezi. Lerombolni az „én” bástyáit. Óriási szükséget éreztem erre. Aztán jó másfél évvel később, ahogy a kötet anyaga már kezdett összeállni, azaz a versek nagy része megtörtént, egyszer úgy esett, hogy megpróbáltam felidézni a halálfélelmet, ami gyerekkoromtól kezdve nem hagyott el soha. Azt a semmi máshoz nem hasonlítható, félelemnél sokkal több, életigenlésnél jóval kevesebb érzést, az egyetlent, ami leírhatatlan. Kerestem, és nem találtam. Az Ostrom lerombolta az egyetlen "váramat", ami állt, mióta csak öntudatomnál vagyok. A mai napig nehezen hiszem el, hogy egy gondolati felvetés (ami ennek a kötetnek az előzetes koncepciója volt, és ami valójában, teljességében soha nem fogalmazódott meg bennem) idáig juttatott. Hogy az áldozatomért cserébe kaptam valamit. (Azóta persze lelkesen újraépítettem azt a várat.)

Nemcsak írsz, de fordítasz is verseket. Hogyan vélekedsz a versfordításról?

Nagyon szeretek fordítani, és ennek egyetlen oka van: nagyon érdekel, miről és hogyan írnak külföldön, és ha találok valamit, ami engem lelkesít, azt azonnal meg szeretném osztani másokkal. A fordítást nemes, nagylelkű gesztusnak látom: a tehetséged annak a szolgálatába állítod, időt, energiát, lelket nem kímélve, hogy valaki más megszólalhasson a te nyelveden. És hatalmas kihívás, alázat, élethossziglani tanulási folyamat.

Gondolom, most sem dőlsz hátra, többé vagy kevésbé elégedetten, hanem írsz tovább. Mit gondolsz, merre visz tovább az út?

Írom A látványt, és írok a konceptualizmus-vallomásosság-esszé háromszögében kommentárokat meg nem írt versekhez. Aztán hosszú, hosszú, zenélő verseket akarok írni. Rengeteg időre van még szükségem.

Szűcs Balázs Péter