Interjú – 2016. április 15.

Berta Ádám: Mellérendelő világképet igyekszem közvetíteni

Interjú–2016. április 15.

Interjú

Berta Ádám: Mellérendelő világképet igyekszem közvetíteni

Ha valami hidegzuhanyként hat, akkor az a szövegen kívül van – talán az olvasó értékrendjét vagy prioritásait rajzolja ki. – Berta Ádámmal a harmadik kötetéről beszélgettünk, amely Baleset az építkezésen címmel jelenik meg hamarosan a Kalligram Kiadónál. 


Az első két köteted designja és hasonló szerkezetű címe egyfajta sorozat-hatást keltett, ellenben a most megjelenő új köteted, a Baleset az építkezésen (amelynek a borítóját még nem láttam) nem folytatja ezt az irányt. Mi ennek az oka?

Berta Ádám: A design terén Hrapka Tibor jóvoltából most is folytatódik a sorozatjelleg. Ami az előző két kötetet illeti, inkább csak a címek – Egon nem fáradt, Miki nem finnyás – voltak analógok egymással, a könyvek tartalma nem. Mindkét korábbi cím egyébként hosszas keresgélés eredménye, tehát egyik esetben sem ez volt az eredeti verzió – szemben a Baleset az építkezésen címmel: ennél mindenkinek rögtön megtetszett az első ötletem. A Miki nem finnyással kapcsolatban idekívánkozik még egy adalék: tartalmilag ugyan nem kötődik az első novelláskötethez, azonban – ahogyan a címe, úgy – az egész könyv, mint olyan, származtatott produktum, amennyiben egy előzményhez kapcsolódik. Ez a regény ugyanis tulajdonképp változatlanul tartva értelmezi át egy korábbi mű, Alan Hollinghurst: A szépség vonala című alkotásának cselekményét.

Olvasóként történeteket szeretsz olvasni, mondtad egyszer, valamint, hogy szerinted túlsúlyban van a nyelvi játék a kortárs magyar prózában. Mégis, látsz esetleg kísérletezést ebben az irányban a jelenlegi irodalmi szcénában, erősödhet-e a jövőben ez a tendencia?

Amennyire látom, a kilencvenes évek szövegirodalma után az elmúlt öt-tíz év sokkal inkább felhasználóbarát prózát hozott, részben ugyanazoktól a szerzőktől, akik korábban fésületlenebb, posztmodern szövegeket adtak ki a kezükből. Az utóbbi években talán emiatt is nagyobb a sokféleség: újra nem tabu különösebb technikázás nélkül elmondani egy történetet, a reflektált jól formáltság helyett prioritást biztosítani a narratíva zegzugosságának. Persze nem kizárt, hogy a nem technikázás is technikázás.

A köteteid recepciójában a minimalizmust, Bret Easton Ellist, Kötter Tamást és Totth Benedeket emlegetik. Mennyire értesz egyet ezekkel a párhuzamokkal?

Kötter Tamástól még nem olvastam, Totth Benedek könyvét és Ellis regényeit nagyon bírom, de nem tartom a saját dolgaimhoz hasonlónak. Biztos van olyan szempont, amely szerint minimalistának tekinthetők egyes szövegeim egyes vonásai, de ez inkább kivétel lehet, mint uralkodó karakter. Például Nagy Ildikó Noémi rövidtörténeteit az irodalmi minimalizmus par excellence példáinak tartom. Sosem törekedtem rá, hogy minimalista szövegeket írják, bár az is igaz, hogy nem tudnám megmondani, pontosan hol lógnak ki a történeteim a minimalizmus raszteréből. Talán túl csapongóak, vagy nyelvileg nem elég homogének.

Műfordítói tevékenységed sem éppen elhanyagolható, és a saját szövegeid kapcsán hivatkozol bizonyos angolszász prózahagyományra, amely Magyarországon nem tudott igazán kanonizálódni. Tudnál nekünk mesélni erről bővebben, illetve olvashatók-e magyarul ezek a szerzők?

Az 1970-80 utáni időszak fontos és érdekes amerikai szerzői közül teljesen esetleges, hogy ki került be a magyar irodalmi köztudatba. Például eseménnyé vált Raymond Carver vagy még sokkal újabban Jonathan Franzen, de teljesen kimaradt az amerikai dirty realism kulcsfigurája, Richard Ford. Lefordították Donna Tartt két regényét (a háromból) és Wells Tower novelláskötetét, de visszhangjuk egyelőre nem igen kerekedett. Ebből a szempontból talán mindegy is, megvannak-e ezek a szövegek magyarul: így is, úgy is maximum kultkedvenceknek számítanak. (Kérdés persze, Magyarországon pontosan mi jelenti a széleskörű, országos sikert ilyen alkotók és művek esetében. Hiszen a magyar könyvpiac méretétől függetlenül is viszonylag konzervatív, a kevésbé populáris szegmensbe tartozó címek ritkán találkoznak olyasféle ovációval, mint mondjuk John Williams Stonere.) Szintén olvasható magyarul például Junot Díaz, Claire Messud, Jeffrey Eugenides vagy DBC Pierre, de nem váltak az irodalmi közbeszéd részévé. Szerencsére az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként sikerül részt vennem jónéhány izgalmas és újító regény megjelentetésében, így például fontos fejlemény, hogy kijött Shane Kuhn és Marcus Sakey – műfaji irodalomként is működő – regénye, Teddy Wayne második regénye (Jonny Valentine szerelmes éneke – igaz, ő kanadai), de az is örvendetes, hogy – A védett tanú óta először – újra fordítás készült Jess Walter könyvéből (Szép romok). A jövő évi kötetek közül a legnagyobb fegyverténynek azt tartom, hogy az Európa kiadja az Esterházy és Nádas-rajongó G. R. Hallberg ezer oldalnál is hosszabb, 1975-ben játszódó New York-regényét, a City On Fire-t.

A Baleset az építkezésen olvasásakor feltűnt nekem, hogy sok a külföldi szereplő. Mi ennek az oka?

Nyilván hírt ad ez a gyűjtemény egy olyan generáció világtapasztalatáról, akik már könnyebben és többet utaznak. Maguk a helyek tagadhatatlanul hordoznak bizonyos atmoszférát, a karakterek nemzetisége önmagában kevésbé perdöntő – talán inkább a kulturális különbségek válnak érdekessé, amikor különböző nemzetiségű szereplők (és közegek) kerülnek interakcióba.

Jellemző a szövegekre, hogy (látszólag) jelentéktelen események és felületes párbeszédek töltik ki, majd hidegzuhanyként kap a nyakába az olvasó egymondatos, szűkszavú „gyászjelentéseket”. Jól teszem, ha hangsúlyozom a fenti „látszólagosságot”?

Inkább valamilyen mellérendelő világképet igyekszem közvetíteni, ahol egymás mellett sorakoznak az élet mindenféle tényei és körülményei. Ha valami hidegzuhanyként hat, akkor az a szövegen kívül van – talán az olvasó értékrendjét vagy prioritásait rajzolja ki.

Sok szövegedről elmondható, hogy a húszas-harmincas éveikben járó, zömmel fővárosi, céltalan-kallódó, vagy útkereső fiatalok világáról írsz. Motoszkált benned egyfajta társadalomkritikai igény ezzel kapcsolatban?

Itt térek vissza Bret Easton Ellishez, akitől gyakran idézik, hogy most már a nem menő a menő. Az az érzésem, hogy a társadalomkritika e tekintetben kuriózum: történetesen tud úgy nem menő lenni, hogy aztán lepattanóból sem válik menővé. Ellis néhány éve a könyvfesztivál díszvendégeként ült a pulpituson Bart István és M. Nagy Miklós között. M. Nagy Miklós felolvasott egy mondatot az Amerikai Psychóból, és azt mondta, szerinte ez társadalomkritika, mire Ellis azt felelte, emlékszik, sokat vacakoltak a szerkesztőjével, hogy kihajítsák-e ezt a mondatot a regényből, mert túl általános. Ez egy pontos megfigyelés: ha társadalomkritikának tűnik egy-egy mozzanat a szövegeimben, akkor az valószínűleg a lustaság jele, és részletgazdagabban ki kellett volna dolgoznom a történetnek azt a pontját, hogy egyedivé és ezáltal hihetővé váljon. A társadalomkritikát észlelő olvasón ilyen értelemben valamilyen elidegenítő effektus szimptómája ütközik ki. Direkt soha nem tennék be, és nem hagynék bent ilyesmit egyetlen történetben sem.

Kevés novelládban ugyan, de a transzcendencia is megjelenik, modern nagyvárosi kísértetsztori formájában, bár Egonról és Simonról, a lektorról is gondolhatnánk azt, hogy hallucinálnak…

A szex és az ezoterikus témák előtérbe helyezése mindenképp tudatos döntés részemről, hiszen Szepesi Nikolett és Oravecz Nóra és a lovon érkező Semjén Zsolt országában élünk. A kísértethistóriák jó kétszáz éve, de talán régebb óta is nagy népszerűségnek örvendenek. Nagyon szeretem Poe, Kleist vagy Hoffmann novelláit, és minthogy szívesen olvasok ilyesmit, írás közben önkéntelenül beleszaladok hasonló szüzsékbe.

Egy évvel a legutóbbi köteted után jelent meg az új könyved. Hasonlóan gyors folytatásra számíthatunk?

Van pár regényötletem, némelyikkel nem is állok rosszul. De amíg nincs a kezemben befejezett kézirat, nem merném megtippelni, mikor jelenik meg újabb kötetem.

Nagy Márta Júlia


Címkék