Interjú – 2016. március 15.

Bagi Zsolt: A múlt jelenné változtatása

Interjú–2016. március 15.

Interjú

Bagi Zsolt: A múlt jelenné változtatása

Mészöly, és ebben őt követve Nádas számára az a prózaírás feladata, hogy a múlt ne ebben a struktúrában jelenjen meg. Például ne egy „élettörténet” egészelvű struktúrájában. Amikor az ember emlékezik, törvényszerűen a jelenhez igazítja a múltat, a jelen felől értelmezi a múltat. – Bagi Zsoltot a Sensus csoportról és a Sensus-füzetekről Helyes Katalin kérdezte.


Mi volt az első meghatározó Nádas-szöveg, ami felkeltette az érdeklődésed? A kezdetektől foglalkoztat az összefüggés Nádas- és Mészöly-próza között?

Az Emlékiratok könyve. Azzal elég sokáig foglalkoztam. 1999-ben jelent meg róla az első szövegem, a Körülírás 2005-ben. Kezdetben semmi összefüggést nem láttam. Sohasem érdekeltek az író-életrajzok, így nem is tudtam Mészöly és Nádas közeli barátságáról. Csak meg akartam érteni ezt a szöveget, ami egy dzsungelnek tűnt. Egyik inda a másikhoz vezet, és teljesen eltűnsz benne. Mészölyből ekkoriban késői szövegek érdekeltek, aminek nem sok köze van Nádashoz. Amikor a körülírás és a leírás viszonyát kezdtem vizsgálni, akkor derült ki, hogy a kapcsolat tisztázása nélkül nem is igen lehet megérteni, mit csinál Nádas. Mármint hogy az egész Emlékiratok válasz Mészöly leíráselvű szövegeire.

Az eddig megjelent Sensus-füzetek egyaránt foglalkoztak kortárs és régebben alkotó írók szövegeivel. Mennyiben más egy lezárult és egy még alakulóban lévő életművet vizsgálni?

A Sensus-füzetek története nincs fedésben a Sensus csoport történetével, az pedig nincs fedésben a ma is futó Sensus műhelyszemináriummal, amelyet Orbán Jolán vezet. Van ebben egy nagy adag esetlegesség, a csoport már rég megszűnt, de a sorozat még él, és a szeminárium is él. Többen örököseinek valljuk magunkat a megszűnt csoportnak, mások meg – akik egykor szintén tagok voltak – nem igazán. A Sensus csoport mindig is inkább ellentétes vitapozíciókat takart, nem egy iskolát. Megszűnte nem tragikus esemény volt, hanem természetes következménye annak, hogy mindenki a maga útját járta benne.
Hogy a kérdésre is választ adjak, biztos nem lesz meglepő, de egy lezárult életművel könnyebb foglalkozni. Egy alakuló életműben van olyan lehetőség, hogy a róla alkotott szépen felépített elméleted kártyavárként omlik össze, vagy legalábbis első pillanatban úgy tűnik, amikor kijön egy új mű. Volt ilyen élményem a Párhuzamos történetekkel. De egy alakuló életműnek megvan az a fals bája, hogy azt gondolod, az élő irodalom ütőerén tartod az ujjad. Ez csalóka ábránd, mert akkor lenne így, ha író lennél és nem irodalomár, így az élő irodalomelmélet lehet csak a kontextusod, ami egészen egyszerűen nem ugyanaz, mint az irodalom. De e kettőt mégiscsak összeköti az élő kultúra, és egy alakuló életműre néha még hatással is van a róla írott elemzés.

A pécsi Sensus csoport hogyan jött létre?

Volt néhány naiv és visszataszítóan agresszív fiatal, akik irodalomelmélettel akartak foglalkozni a kilencvenes évek vége felé. Meg voltak győződve, hogy ők majd valami hatalmasat dobnak a pécsi irodalomtudományos szcénán, saját erejükből. Nem voltak különösebben műveltek vagy jól informáltak, de egy olyan diszciplínában törtek maguknak utat, ahol ez nem számított. Egyetlen valódi erényük, hogy farkasfalka voltak, széttéptek mindent, ami útjukba állt, ha valaki elvétette az ugrást, azt is széttépték. Amikor nyertek néhány OTDK-helyezést, akkor felkértek két egyetemi oktatót, hogy legyenek ők a mentoraik. Innentől kezdve hivatalos intézmény voltak, de megmaradtak farkasfalkának is: bekerülni újaknak szinte lehetetlen volt. Vannak ma mindenütt elismert irodalmárok, akik egy-két év szilencium után tudtak csak megszólalni a vitákon. Mondom, bántóan agresszívek voltak. Illetve hát voltam én is. De aztán az, hogy mindent magunknak gründoltunk, olyan alapnak bizonyult, amelynek segítségével túl tudunk lépni kezdeti műveletlenségünk, felületességünk, harciasságunk tévedésein. A szegedi dekon hasonló utat járt be szerintem (bár akkoriban inkább ellenpéldának tartottuk: az elmélet szerintünk nem avantgarde gesztus volt). Klasszicizálódtunk és elmélyültünk. De kellett hozzá a kezdeti autonómia: nem voltak mesterek és nem voltak tekintélyek. Ehhez a pécsi egyetem kiváló terep volt, mert olyan irodalmárok tanítottak ott, akik nem iskolaépítésben, hanem a tudományos autonómia megteremtésében látták a feladatukat.

Kifejted tanulmányodban a Mészöly-hatás jelentkezését Nádas műveiben, azonban a tanulmánykötet címében ígért „vissza” helyett inkább a „párhuzamosságra” helyeződik a hangsúly… Mit gondolsz a Mészöly-prózában felfedezhető Nádas-hatásról?

Nádas és Mészöly között a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének prózájában szinte lehetetlen különbséget tenni. Én például azt hittem, hogy a feltételes mód használatát Mészölytől veszi át Nádas, olyannyira jellemeznek néhány Mészöly-szöveget, amelyek számomra alap-olvasmányok. Például a Megbocsátást: „…úgy is lehetett venni, hogy a felhők folytonos vándorlásához ez az alakzat is hozzátartozik…” Ki az, aki szerint úgy is lehetett venni? Ki itt az elbeszélő? Ilyenből számtalan van Mészölynél, de kiderült, hogy ezt Nádastól vette. Nem tudom, hogy valaha is fényt lehet-e deríteni arra, hogyan is működtek köztük az átvételek. Lehet, hogy nem is kell. Lehet, hogy inkább olyan irodalmi kooperációnak kéne tekintenünk ezeket a hetvenes évek elején írt novellákat, mint amelyek egyetlen művet alkotnak.

Több tanulmány is foglalkozik az emlékezet rétegzettségének vagy a művekben megjelenő „én” megkonstruálásának módszereivel. Ebben lehetett-e szerepe a kortárs irodalomra jellemző múltrekonstrukciós vagy önéletrajzi ihletettségű műveknek?

Nekem az a meggyőződésem, hogy Mészöly és Nádas esetében nem emlékezésről van szó. Az emlékezésnek megvan a maga sajátos struktúrája, erről sokat írtak filozófusok, pszichológusok. Viszont Mészöly, és ebben őt követve Nádas számára az a prózaírás feladata, hogy a múlt ne ebben a struktúrában jelenjen meg. Például ne egy „élettörténet” egészelvű struktúrájában. Amikor az ember emlékezik, törvényszerűen a jelenhez igazítja a múltat, a jelen felől értelmezi a múltat. Mészöly azt akarta, hogy a múlt ne a jelenből átformálva jelenjen meg, hanem úgy, mintha ő maga is jelen lenne: például konfliktusban a jelennel, annak alternatívájaként, mintha még nem dőlt volna el minden, hanem most is jelen lennének a múlt szituációi. Ezért olyan kevéssé nosztalgikusak Nádas új önéletrajzi szövegei. Ezek nem emlékek a múltból, hanem a múlt jelenné változtatásai. Egészen mások, mint például Garaczi önéletrajzi jellegű szövegei.

Az előszóban említed, hogy „Mészöly vagy Robbe-Grillet típusú kérdés nem hagy nyugodni”. Mi ennek a „nyugtalanságnak” a természete, oka?

Hadd mondjak egy példát. Van az a novellája Robbe-Grillet-nek, ami megjelent a Konrád György által válogatott Francia új regény című kötetben 1967-ben, A strand a címe. Az egész elbeszélésben nem történik semmi, csak három gyerek megy a homokban, és nyomokat hagynak. Ez repetitív módon ismétlődik, aztán hallatszik egy harangszó a távolból, de a három gyerek ugyanúgy folytatja útját. Minden megvan benne, ami egy novellában kell, hogy legyen: szereplők; struktúra („új regényes” struktúra: ismétlések); fordulat, amelyben a struktúra transzcendenciája – a harangszó nem része a repetíciónak, a struktúrán kívülről jön – miatt egy valódi esemény történik; majd a megoldás: az ismétlés visszatérése. Minden megvan, de minden a létező legminimálisabb módon. Zseniális szöveg. De vajon az-e a feladata az irodalmi szövegnek, hogy ilyen kísérleteket csináljon, hogy van-e értelme annak, hogy az „írás nullfokához” közelítsen? Én hajlok arra, hogy azt gondoljam igen, de Nádas például azt mondja, őt hajtja a „Lust zu fabulieren”, a mesélés vágya. Mégis minden szövegében bemutatja ezt a nullfokot is. Mészöly hasonlóan, még a Saulusban is, ami talán a legközelebb áll ehhez a minimumhoz, mindig létrejönnek olyan szóképek, amelyek túlmennek ezen a minimumon, elégtelennek mutatják azt. Mészöly számára a minimum arra szolgál, hogy a transzcendencia utáni vágyat felkeltse: semmi ilyesmi nincsen Robbe-Grillet-ben, akinek elméleti szövegeiben megfogalmazott célja az, hogy elsöpörje mindazt, ami az írás szigorú immanenciáját veszélybe sodorhatja. Robbe-Grillet egy anarchista, aki az írást használja fegyverként, Mészöly sokkal inkább egy modern spiritualista, aki a transzcendencia felvillanó nyomait kutatja.

Milyen témát jár körül a Sensus csoport legközelebb? Mi határozza meg a témaválasztást? Mi foglalkoztatja most a pécsi hallgatókat és oktatókat?

Ahogy mondtam – nyilván ez nem mindig látszik kívülről – Sensus csoport már nincsen, azok, akik a Pontos észrevételek kötetbe írtak, azok alkotnak egy laza közösséget, de nem alkotnak csoportot. Mészölyt és Nádast nem fogjuk elhagyni, de egyébként mindenki a maga útját járja, összejárunk konzultálni és vitatkozni. A Pontos észrevételek maga is felvetett egy jópár olyan kérdést, amit korántsem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Hovanec Zoli most mondta, hogy a Literatúrában megjelenő legközelebbi szövegében szét akarja bombázni a kötetben szereplő Realizmus című szövegem néhány állítását a leírás nádasi formájáról. Állok elébe, de biztos, hogy neki van igaza, mert sokkal többet foglalkozott mostanában a korai Nádassal, mint én.

A fotó forrása: Facebook

Helyes Katalin