Interjú – 2014. május 8.

A tékozlás dicsérete - Szabó Marcell Tandori Dezsőről

Interjú–2014. május 8.

Interjú

A tékozlás dicsérete - Szabó Marcell Tandori Dezsőről

Olyan ez mint egy halmaz, amelyet belülről az egymást tartalmazó halmazok végtelenített sora tart fenn. - Írók írókról című sorozatunkban kortárs szerzőket kérdezünk a rájuk nagy hatást gyakorló alkotókról. A staféta mostani fejezetében Szabó Marcellt Tandori Dezsőről.


Az első kötelező kérdés: mikor, hol, milyen formában találkoztál először Tandori-művel?

Szabó Marcell: Az első találkozás azért volt különös az esetemben, mert lényegében megelőzött minden más kortárs irodalmi hatást. Gimnazista voltam Pannonhalmán, amikor az első irodalomórára Varga Mátyás Tandori sakkverseit hozta be. Minden addigi, ép ésszel felfogható irodalmi problémát meghaladtak ezek a versek. Jócskán meghaladtak minden provokációt, még nevetni sem lehetett rajtuk. Elképzelhetetlen jelenségek voltak, kívül estek az akkori világképemen, és megértésükhöz semmiféle ismert kódrendszer nem állt rendelkezésemre. Tandori a későbbi nagy olvasmányélmények előtt állt, időben legalább egy évvel a Pilinszky, Petri, Oravecz és Tolnai Ottó műveivel való találkozások előtt. Valamiképpen fenyegetően emlékként maradt meg, hogy egyszer majd kezdenem kell valamit Tandorival. Nagyjából 17 éves koromban vágtam bele az Ambrus Judit szerkesztette kötettel, a Magyar Költészet Kincsestára sorozatból, amelyet ma is egy kivételesen jó válogatásnak tartok.

Az előzőben kurzivált a Tandori-művel. Mert - és ez már a kérdés - ide számítunk mindent, amit TD elkövetett. Rajzot és műfordítást, verset és cikket. De valóban ide számít-e minden?

Annak ellenére, hogy mű, az életmű építése rendkívül fontos Tandorinál, a kérdésben én számtalan buktatót látok. Egy elterjedt közhelyet tesz világossá, amely az őszinte olvasói tanácstalanságból táplálkozik. Sokszor úgy érzem, hogy az életmű sokszínűségén (versek, prózák, esszék, rajzok stb.) való merengés valamiféle lustaságot kendőz el. Mintha nem léteznének művek, mintha nem ezekből, alulról épülne fel a mű. Ugyanakkor egyszerre tudok elképzelni hiteles érvelést az életmű egységes és heterogén természete mellett is. Mindkettő védhető. De miért is ne volna ideszámítható minden? Személy szerint nem igazán látom mit is nyerhetnénk a kérdés megválaszolásával.

Abban feltehetőleg egyezünk mindannyian, hogy állandóan az életműről van szó, az épül, roncsolódik, magasodik és bomlik. De - Farkas Zsolt egykor viharos tanulmányával szólva - az élet ehhez túl rövid, ahhoz, hogy valóban Tandori-olvasók legyünk. Te milyen TD-olvasó vagy? Te miként látod?

Az életműről való beszéd kizsigerelte a Tandori-recepciót. Mintha folyamatosan összegezni kellene, mérleget vonni, holott ez nem végezhető el alapos helyi olvasatok nélkül. Amikor pár hónapja az új Aforiz-dió – aforiz-mák kötetről írtam, ugyanez a probléma mutatkozott meg. Hogyan lehet egy ekkora szövegtengerhez nyúlni? Tartok tőle, hogy első lépésben átgondolt helyi olvasatokra és olvasásra kényszerülünk. A Tandori-írás alakulásáról és nagyobb elmozdulásairól csak ezután lehet számot adni. Hány recenziót találunk a magyar folyóiratokban egy újabb Tandori-könyv megjelenése után? A Tandori-korpusz beláthatatlanságán való siránkozást persze értem, de tünetinek tartom. Engem is elkeserít és aggaszt például, csak hogy két hasonlóan terjedelmes íróról beszéljek, Krúdy- vagy Szentkuthy-nem-olvasásom. De rengeteg olyan belső féregjárat hálózza be a Tandori-életművet, amelyek, pont ellenkezőleg, hamar az otthonosság, a befogadói intimitás váratlan pillanataival szolgálnak. Igyekszem a lehető legkevésbé frusztrált Tandori olvasó lenni. Folyamatosan ott van az ágyam mellett, de nem 2 hónap alatt akarom ledarálni.
Bár több tekintetben nem értek vele egyet, Farkas Zsolt kritikáját kivételesen nagy teljesítménynek tartom. Külön megérnének egy beszélgetést a líratörténeti feltevései. Először is, újraolvasva, még világosabb, hogy Farkas írása alapvetően a Tandori-recepción veri el a port. Tandori jelentősége, ahogy több zárójeles mondatból kiderül, nem igazán kérdőjeleződik meg, csupán az az impotens kanonizáló folyamat, amely úgy helyezte Tandorit piedesztálra, hogy nem kérdezett rá kritikai előfeltevésire. Másodsorban, és itt még csavarosabb, Farkas írása maga demonstrálja a kárhoztatott kritikai pozíciót, amely tény nagy erénye az elemzésnek. Metszően pontos megfigyelések sora után egy preskriptív esztétikai kijelentés zsákutcájába jut: az irodalom sűrítés, szelekció, húzás. Itt megtorpan, és ezt be is vallja. Harmadrészt pedig az írás felveti azt a mai napig tárgyalatlan kérdést, ami a Tandori-írás (a)szexualitását (Farkasnál kasztrációkomplex) illeti. Egyik felvetés érdemesebb volna a továbbgondolásra, mint a másik, Farkas Zsolt írása sokkal fontosabb és sokrétűbb szöveg annál, hogy leegyszerűsítsük „az élet rövid, Tandori hosszú” bon mot-ra.

Mit csinál, amit csak ő tud, ami azonnal eszedbe jut, ha a neve felbukkan?

Ha Farkas Zsolt a sűrítés hiányáról beszél, én ugyanezzel a metaforával azt mondanám, hogy Tandori kivételes oldószere a magyar irodalomnak. Tipikuson olyan alkotó aki nem bevégzi, elvarrja és betetőzi a különféle hagyományokat, hanem erjeszti, feloldja, felhígítja, képessé teszi új kapcsolatok, összefonódások létrehozására. A mostanában sokat emlegetett irodalmi medialitás például rengeteggel adósa Tandorinak, akár A becsomagolt vízpart ekphrasziszait, akár a jazzverseket vagy a Koppar Köldüs radikális nyelv-matériáját nézzük. Nálam mindig változik kicsit, hogy mire figyelek. Ahogy nem lehet mindent olvasni, mindenre figyelni sem tudok. Az utóbbi időben az kezdett el érdekelni Tandorinál, ahogy a megszólalás határterületeit újra és újra megkérdőjelezi, vagy pazar felütéseivel ( mondjuk így kezd el egy verset: „Maga a fej körözne 'egy-tenyérként' / maga fölött, de ez nem volna glória.”), precíz képeivel, ami itt ellentéte volna a Farkas által kárhoztatott folyamatnak, vagy a végsőkig elnyújtott beszéddel. Amit például Deleuze mond valahol, hogy az irodalomban nagyrészt a megszólalás pozíciója számít, azt Tandorin keresztül kezdtem el érteni, ahogyan ő a költői hang öblösségét, visszhangosságát és kitartottságát a személyes vagy személytelen megszólalás kérdésénél fontosabbnak tartja. Számtalan olyan reflektálatlan esztétikai imperatívusz él a magyar költészetben, amelyet a legkülönbözőbb iskolához vagy generációhoz tartozó költő betart, anélkül, hogy előzetesen megfontolás tárgyává tenné. Mondok egy példát. Egy olyan, a mai napig eleven, főként újholdas hagyományban (amely jóval túlnő az újholdas szerzőkön), ahol a költőnek a válogatott verseit „kell” írnia, az 500 oldalas Celsius kötet vagy a 30 oldalas szép Blues Szép Ernőért vers megérthetetlen marad, vagy egyszerű fecsegésként értelmeződik. És ezen Pilinszkynek az a megengedő hasonlata sem segít, hogy „nem az fontos, hogy hányat ver a madár a szárnyaival, hanem, hogy íveljen”. Farkas Zsoltnak igaza van, ez egy alapvetően ökonómiai kérdés. Csak itt másfajta pénz van forgalomban. Freud és Lacan óta világos, hogy a vágy mindenekelőtt pazarló természetű, Bataille óta pedig, hogy a költészet mint emberi aktivitás a haszontalan tékozlás dicsérete. Tandorit pazarló költőnek látom, akinél ez a pazarlás beágyazódik a hang, a megszólalás fent említett kitartottságába, eltökélt fenntartásába. Nem hamis az a líraértés, amely a kötészet tapasztalatát metaforikusan egyfajta (ön)korlátozással helyettesíti (ami mögött súlyos etikai, és szintén metaforikusan értett, ellentétpárok sejthetők), de Juhász Ferenc, Tolnai Ottó és legfőképpen Tandori óta látni kell, hogy nem lehet kizárólagos.

A motívumok szenvedélyesen és állhatatosan ismétlődnek, szövik át és tartják egybe az egészet. De vannak-e számodra fénylő pontjai, kilátóhelyei az oeuvre-nek?

Persze vannak nekem is kedvenc helyeim az életműben, de folyamatosan változnak. Mondjuk A járóbeteg, az Aztán kész, vagy a Tóth Ákos szerkesztette A legjobb nap köteteket nagyon szeretem, ahogy a Költészetregényt, a Raszternyakat is. Pont az előző kérdésben megfogalmazottak miatt ezeket kevésbé látom felfényléseknek. Egyik alapélményem Tandorival kapcsolatban, hogy ha találomra leveszem egy könyvét a polcról legkésőbb fél óra után belefutok olyasvalamibe, amit addig nem ismertem, de telibe talál. Legutóbb a madár motívumról derült ki számomra valami új. Sokáig én se tudtam mit kezdeni a sok verébbel. Valamelyik nap egészen véletlenül került egymás mellé két szövegrész. Egyik reggel ezt olvastam Gertrude Stein-nél: I am I because my little dog knows me. Aztán délután ezt Tandorinál: "Van egy madaram, és miatta van, hogy novemberben is sortban járok; / neki én úgy vagyok én, ahogy szegény még nyáron, hogy idekerült, / meglátott; és szétveri magát, ha pantallóba’ lát, mert neki nem és nem kellenek mások." Tandori univerzumában, a megtalált tárgy-én idegenségének egy még radikálisabb kívüliségre, annak folyamatos jelenlétére van szüksége. Olyan ez mint egy halmaz, amelyet belülről az egymást tartalmazó halmazok végtelenített sora tart fenn. Ez nagyban megváltoztatta azt a a naiv olvasatomat, ahol a verebek, koalák és játékmackók (!) jelenléte a pazarló írás narcisztikus gesztusaival ment szembe.

Érdekes lehet TD avantgárd voltáról gondolkozni; mert igen, szabad-vakmerő-kísérletező gesztusok egyfelől, Ottlik-Mándy-Nemes Nagy (stb.!) nyugatos hangsúlyok másfelől. Hogyan élnek ezek a hagyományok egy elbeszélésben, szimbiózisban nála?

Tandori nyugatos/újholdas kötődését mindig a magyar irodalom legelegánsabb leszámolástörténetének láttam. Erről szól a Töredék Hamletnek. Az Egy talált tárgy megtisztítása nem születhetne meg a Hamlet kötet hidegrázós stílus-mimikrijei nélkül (amit pl. a Szobák-ban csinál Pilinszky nyelvével). Azt, hogy a különféle utalások szintjén a verseket mindvégig átszövik Kálnoky, Nemes Nagy, Pilinszky, Szép Ernő stb. alakjai, nem látom ellentmondásosnak. (Kedvenc Kálnoky-átiratom: „Bár élhetnék tökéletes közönyben, / s égethetném salakká agyamat / vagy érezhetném ír-föld-fele röptem / kényszerítő vakszárnya leszakad, / és dugóhúzót vág a repülőgép, / ne kelljen áldásom reá, gyűlölség / ne fojtsa, hogy majd éltet, míg rohad.” - az első két sor Kálnoky!) Ott van ugyanúgy Artaud, Beuys Cage vagy Charlie Parker is. Kicsit mint egy állatkertben, úgy sétafikálnak a medvék és a madarak között. Ezért mondom leszámolásnak. Mintha a Fallosz, a nagy Másik, vagy a mindenható Apa végül marionettbábuként végezné. Ez azért ritka elegáns húzás a hatásiszonnyal agyonfrusztrált magyar irodalomban. Az avantgárd oldal teljesen más, ott sokkal inkább Tandori közvetítő szerepét érzem fontosnak.

Lehet-e még, érdemes-e hatásairól beszélni? Talán igen. Főleg, ha a fiatal költészetre-prózára tekintünk. Kortárs költőként, "belülről" Tandori fényében-árnyékában (!) milyennek látod a mai irodalmat?

Habár rengetegen beszélnek adósságról Tandorival szemben, klasszisát tényként kezelik, hatástörténetileg én közel sem érzem problémamentesnek a helyzetet. De ez egy elég bonyolult történet, ahogy Tandori adósságainak története is. Miután a 70-es években berúgta az ajtót, hamar a csodabogár, a szent őrült státuszába került, amely egyfelől, zsenijének maradéktalan és főleg reflektálatlan hangoztatásával, kanonizálta, másfelől könnyítette elszigetelését, elszigetelődését.
Mindkét, párhuzamos folyamat valamiképpen hatástörténeti potenciáljától fosztotta meg. Nehéz ma már látni mennyi volt ebből irodalompolitikai, stratégiai kérdés, mennyi belső szükségszerűség Tandori számára, de az is biztos, hogy költői alkata nem tette lehetővé, hogy olyan primer, egyenes hatást gyakoroljon az utána jövőkre, mint mondjuk Petri. A versekben megkonstruált én ráadásul legkihívóbban azzal tüntet, hogy nélkülöz minden univerzálisba áthajlítható karaktert.
Csak annyit akarok mondani ezzel, hogy érzésem szerint, Tandori evidens elméleti feldolgozásán túl, költészeti feldolgozása is hátra van még. Tandori stílusának, gondolkodásmódjának, észjárásának, szintaxisának, vagyis a nyelvhez való viszonyának a megemésztése még nem történt meg. Egyedül Marno János korai lírájában látok kísérleteket ennek a számbavételére, de nála a túlzott időbeli közelség bonyolítja és zavarja a tisztánlátásunkat.
A legvalószínűbbnek mégis azt tartom, hogy Tandori integrációjának problémája szorosan összefügg a magyar neoavantgárd költészet fantom-jelenlétével. Amíg a korai avantgárd és a neoavantgárd művészet néhány alapvető elméleti és gyakorlati következménye nem szervesül, addig csak a távolságtartó csodálat viszonya, vagy a kategorikus elutasítás marad. De könnyen lehet, hogy szervesülés éppen Tandori olvasásával megy majd végbe.

Jánossy Lajos