Interjú – 2010. március 15.

A díjazottakat kérdeztük I.

Interjú–2010. március 15.

Interjú

A díjazottakat kérdeztük I.
Friss József Attila-díjasokat kérdeztünk. Interjúsorozatunk első darabjában M. Nagy Miklós műfordító, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője, Szálinger Balázs költő és Dobozi Eszter, költő, író, szociográfus válaszol kérdéseinkre.

Érzelemdús viszonyok
M. NAGY MIKLÓS - József Attila-díj

Orosz és (főleg amerikai) angol irodalomból fordítasz  (pl. Vladimir Nabokov, Juz Aleskovszkij, Szasa Szokolov, Bret Easton Ellis, Nick Hornby, Francis Fukuyama, Joseph Heller műveit). De mit igazán szívesen? Érdeklődésed ezen tág körön belül mennyire meghatározható?

Szívesen fordítok minden olyan szöveget, melynek esztétikai megformáltsága lenyűgöz; az egyébként gyötrelmes fordítói munka akkor válik élvezetté, ha érzem a bizsergést a hátgerincemen, ha egy zseniális elme működésébe láthatok bele a szöveggel való keserves-kéjes küzdelem közben. Jó pár ilyen szerzőm volt már: Vladimir Nabokov, Szasa Szokolov, Tatyjana Tolsztaja, Vlagyimir Szorokin, Toni Morrison, John Updike, Rudyard Kipling, Arthur Phillips, E. L. Doctorow… Az ilyen „esztétikai” érdeklődésem mellett részben személyesen, hedonista olvasóként, részben kiadói szerkesztőként érdekel az a fajta, mondjuk úgy, trendi vagy X-nemzedékes irodalom, melyből Breat Easton Ellist, Jay McInerneyt, Nick Hornbyt, Roddy Doyle-t, Viktor Pelevint fordítottam. Az előbbiek esetében lényegében nem érdekel, hogy népszerűek-e éppen Magyarországon, hány példány fogy a könyvükből, miket (esetleg milyen nyegle badarságokat) írnak róluk: zsenik, és kész, és csak az izgat, hogy viszonylag jó eredménnyel kerüljek ki a dologból, hiszen nyilván eleve nem vagyunk egyenlő ellenfelek. Az utóbbiakat meg kicsit a gyerekeimnek (esetleg a barátaimnak) érzem: szurkolok értük, elkeserít, ha kevesen veszik meg az új könyvüket. Egyszóval másfajta érzés foglalkozni velük és a szövegeikkel, de ez is mindenképpen érzelemdús viszony.

A világirodalmi orientáció, a napi penzumként végzendő  munka mellett a kortárs magyar irodalomból mivel foglalkozol leginkább? Ha éppen nem kell olvasnod, kiket olvasol?

A kortárs magyar irodalomból többnyire olyan könyvet olvasok, amiről kritikát „kell” írnom: szeretem, amikor megkínálnak egy szerzővel, akiről addig jóformán semmit sem tudtam. Nagy izgalom, hogy jön-e a „bizsergés”; ilyenkor, egy magyar szerző olvasása közben először még csak ez érdekel – aztán ha nem jön, többnyire azért mégis elvégzem a munkát: tájékozódom, hozzáolvasok, esetleg valami hevenyészett elméleti keretet is igyekszem kialakítani, de azért ezek inkább impresszionisztikus kritikák: annyi orosz, angol és spanyol regényt kell olvasnom, hogy a kortárs magyar irodalomban elég tájékozatlan vagyok. Egy szerkesztő sok-sok évvel ezelőtt, amikor a tudatlanságomra hivatkozva vonakodtam magyarokról is írni, azt mondta: épp ez kell neki – ez az előítéletmentesség, csoportokhoz-nem-tartozás…
Kit olvasok, ha nem „kell”  olvasnom? Szeretném azt válaszolni, hogy senkit. Annyi mindent „kell” olvasnom, hogy ennél több olvasás már alighanem beteg dolog. És igyekszem úgy élni, hogy tényleg ne sok időm jusson még ilyen plusz olvasásra is. De este fél tizenkettő táján, amikor aznapra végeztem a fordítással vagy a „penzum”-olvasással, gyakran csak valami pillanatnyi érzés alapján, mégiscsak leveszek egy könyvet a polcról, és beleolvasgatok. Aztán lehet, hogy végig is olvasom. Kik is voltak mostanában? Chaucer, Kosztolányi, Sajó Laci, Wass Albert, Esterházy, Móricz, Kant, Agatha Christie… Chaucer színtiszta élvezet volt, és megtudtam belőle (nem mintha nem sejtettem volna), hogy a nők elsősorban uralkodni akarnak a férfin. Kosztolányitól jelzőket, kifejezéseket gyűjtöttem, úgyhogy ez mégiscsak félig munka-olvasás volt. Sajó Lacit végig is olvastam – tőle mindent elolvasok, borzongó ámulattal: szeretem a nyelvét, megrettenek a halál közeli mélységeitől. Wass Alberttől elolvastam végre néhány elbeszélést… Esterházy: „thing of beauty”, ami öröm lesz örökké. Kanttól elolvastam azt a részt, ahol két-három oldalon előbb Isten nemlétét, aztán a létezését bizonyítja be… Egyszóval olvasok összevissza.    

Több mint húsz éve vagy szerkesztője az Európa Kiadónak. Mit változott ez alatt a kiadó profilja - és hol tart ma?

Szerencsére nem sokat változott a kiadó profilja ez alatt a húsz év alatt. Gyakran hallok – csodálkozva – olyan véleményeket, hogy az Európa is bulvárosodik vagy lektűrösödik. Ugyanakkor azt is hallom kollégáktól, hogy ha továbbra is ilyen mereven ragaszkodunk a színvonalas irodalomhoz, akkor nem maradhatunk fenn sokáig a megváltozott piaci körülmények között. Én meg úgy érzem, hogy ez alatt a húsz év alatt az Európa mindig is sikeresen egyensúlyozott: mindig volt annyi népszerű szerzőnk, és nemcsak a lektűr kategóriában, hogy kiadhassunk irodalmi csemegéket: Nabokov-sorozatot, Muraszakit, Borgest, Golding-sorozatot és hosszan folytathatnám a sort.
 
Aki ilyen régóta és ilyen mennyiségű kéziratot olvas, szépirodalmat fordít, kritikákat ír, az előbb-utóbb késztetést érez önálló művek írására... Mi lapul a fiókodban?

Vagy nem. Úgy értem, nem biztos, hogy feltétlenül írni is akar az, aki rendszeresen a legnagyobbak szövegeivel foglalkozik. De hogy ennél pontosabb választ adjak: némi késztetés lenne, elalvás előtt születnek bennem novella- és regényötletek, de aztán másnap újra jön a gályapad – és jó pár ívnyi szöveg, aminek lefordítva vagy megszerkesztve ki kell jönnie belőlem. S amikor felállhatok, mert a belső hajcsárom elenged végre – hát, akkor élni is kell egy kicsit. Hogy az mit jelent? Mondjuk, könyvekről való beszélgetést jó barátokkal pár sör mellett. De persze sok minden mást is.

(Zelki János)   

***

"A költőnek is lehet története"

SZÁLINGER BALÁZS - József Attila-díj

Nemrég futott ki jó hét év után az újabb versesköteted M1/M7 címmel. Most mi következik? Színdarab, vagy eposz/verses elbeszélés?

Van színdarabfelkérésem, ezt fogom megírni, aztán egy olyan, hosszabb munkának fogok neki: az egyszerre lesz verses epika és verses dráma, ráadásul sok önálló versbetétet tervezek bele, úgyhogy valamennyire verseskötet is lesz.

Magadat sokszor szigorúan költőként definiálod, még az átfogó "író"  elnevezést is elutasítottad egy interjúban. Milyen a viszonyod a drámával, hogy írsz színdarabot?

A színházi munkát nem fogom fel afféle pályaelhagyásnak: kizárólag verses darabot írok. A költőnek is lehet története, megírja az eszközeivel. Vagy verses epikaként, vagy drámaként.

Frászt kapnál tőle, ha megkérdezném, tervezel-e prózát írni?

Igen.

Új verseskötetre mikor számíthatunk?

Épp elég megszokni az új várost, ahova most költöztem. Egy helyszínváltozás mindig írat velem verseket, de verseskötetre egyáltalán nem gondolok. A legutóbbinak egyébként semmiképp nem ártott, hogy sok év verseiből válogattam, lehet, hogy célszerű ezt a tempót tartani.

(Kálmán Gábor)

***

"Nincs rangsor, mindig a soron következő feladat a legfontosabb"
DOBOZI ESZTER - József Attila-díj

Dobozi Eszter nevét elsősorban költőként ismerjük, noha írt szociográfiát, és megjelent egy dokumentumkönyve is. Ön 2008-ban mégis egy regénnyel rukkolt elő, Túl a rákbarakkon, Angelika naplójából címmel. Miért érezte úgy, hogy a hiteles megszólalás Ön számára itt és most a próza? 
 
Pályám legeleje óta megvolt a vonzalmam a költészet mellett a prózához is. A kilencvenes években ezért volt számomra természetes, hogy szociográfiát, dokumentumkönyvet írok.  A vágy mindig is ott motoszkált  bennem igazi fikciós próza írására. Nincsenek a műnemek, műfajok, műformák között átjárhatatlan határok.  Számos múltbeli életmű bizonyítja ezt, de a kortárs irodalomban is akad szép számmal olyan szerző, aki egyaránt képes érvényeset alkotni a költészetben és a prózában vagy akár a drámában is. Számomra  2005 körül jött el a regényírás ideje. Ekkorra értem meg erre a műfajra. S ekkor talált rám a téma (vagy én leltem rá, ki a megmondhatója?), amely szétfeszítette volna a verses, lírai sűrítéssel élő formákat. Egy újabb regényt pedig épp a napokban fejeztem be.

Ön 1979 óta tanárként működik, sőt, '95-től a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneművészeti Szakközépiskola (később Kecskeméti Művészetoktatási Intézmények) igazgatója. Pedagógusnak és költőnek egyként vallja magát. Pedagógusi tevékenysége és alkotói munkája erős kölcsönhatásban áll egymással. Miként változtak a súlypontok az Ön életében az évek során? Mit tart most fontosabbnak? Melyik énje az erősebb?

A súlypontok nem változtak. Nincs rangsor, mindig a soron következő feladat a legfontosabb. Úgy vélem, azzal, hogy van egy megélhetési forrásul szolgáló másik hivatásom is az írás mellett, nem vagyok egyedül. Sok irodalmár különféle szerkesztőségekben dolgozik, mások könyvkiadót működtetnek, tanítanak az egyetemeken, kutatómunkát végeznek. Tudok olyanokról is, akiknek a kenyérkereső munkájuk sokkal távolabb áll az irodalomtól, minta azé, aki lapot szerkeszt, könyvet lektorál vagy éppen irodalmat tanít. Kivételezett helyzetben vagyok e tekintetben.  Olyan légkörű iskolában dolgozom, ahol a művészetet, az alkotómunkát mind a felnőttek, mind a diákok megbecsülik. A tanítás révén folyamatos a kapcsolatom a klasszikusokkal, az irodalom múltjával (ez nincs ártalmára az írónak), ugyanakkor a tanítványok időről-időre történő változása állandó szakmai (irodalmári) megújulást is követel. Ma nem taníthatunk ugyanúgy, mint tíz-húsz-huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Nemcsak a tanár formálja a növendékeket, a növendékek is alakítják a nevelőjüket. Egyetemre készülő diákokkal nem lehet  csupán a rutinra hagyatkozva  dolgozni. Értük is olvasok folyamatosan, nem csupán azért, hogy magam otthonos legyek pl. a kortárs irodalomban.
Az pedig csak rajtam áll, hogy ki tudom-e harcolni az élettől azokat az időszakokat, amelyeket az írásnak lehet szentelni.

A zene közelsége - az, hogy Ön egy zeneművészeti intézményben éli napjainak nagyrészét - mit jelentett az Ön költészetében, jelentett-e "zenei" áttörést?

Bizonyára nem múlnak el nyomtalanul azok az évek, amelyeket a zenével foglalkozók közelségében tölthettem s tölthetek. A munkahelyemen reggeltől estig énekszó, zene szüremkedik ki mindenünnen. S „jó zene”, nem az a fajta zene, amelyet ma minden üzletben, járműveken s egyéb helyeken zajszűrőként, háttérzeneként zúdítanak ránk, csak azért, hogy ne legyen csend. Nem az a „szennyes ár” ömlik a termeinkből, amelyet Milan Kundera is kárhoztat például a Nemtudás című könyvében. Olyan munkatársakkal dolgozunk, akik nem csupán tanítanak, hanem előadóművészek is egyben. Rendszeresek a koncertek nálunk. Magától értetődő, hogy az ilyen környezetben élő emberben fölerősödik a nyelv zenéje iránti érzékenység is. S amikor ír, egyre fontosabbá válik a kompozíció, a forma.

Ön 2008-ban elnyerte a Bács-Kiskun Megyei Príma Díjat. Ennek kapcsán nyilatkozta, hogy azon gondolkodik, miként érhetné el, hogy az irodalom valódi értékeivel találkozhasson a nagyközönség. Kitalálta-e már azóta, hogy - amint Ön fogalmaz - "mit tehetne annak érdekében, hogy a magyar irodalom értékei ne menjenek veszendőbe"?

A kérdés régóta foglalkoztat. 2003-ban a Forrásban tettem közzé egy tanulmányt, amely többek között a dilettantizmus hatalmas térnyerésének okait keresi (Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok). Miért mosódnak el a határok a szabad közlés korában érték és talmi között? Miért nem jut el oda, ahová el kellene jutnia, az irodalom? Megoldásokkal abban a közegben próbálkozhatom, ahol némi cselekvési lehetőséget kaptam a sorstól, s azokkal az eszközökkel, amelyek számomra adottak vagy elérhetőek.  Pályázatokat írok. Irodalmi esteket, rendhagyó órákat szervezek. Találkozásokat, beszélgetéseket az alkotó és a lehetséges közönség számára. 

Egy költő, aki József Attila-díjat kap, óhatatlan megméri magát a nagy előd viszonylatában. József Attila költészete és maga a díj mit jelent Ön számára?

A mi korosztályunknak József Attila költészete alapélmény volt. Amikor én gyermek, majd fiatal voltam, nem akadt szinte tizenéves diák, aki kivonhatta volna magát a hatása alól. Így jártam vele én is. Ez már az az időszak, amikor az irodalomtörténet-írás egyre inkább a teljes József Attila-költészet iránt érdeklődik. Ekkoriban kerülnek a figyelem központjába istenes versei és kései lírája. Tudatosan egyetemista koromban kezdtem foglalkozni a költővel. József Attilát tanítani is élmény. S ez harmincéves tanári pályámon sokszor megadatott. 2005-ben tanúja lehettem Alföldy Jenő (aki, nem titok, a férjem) Arany öntudat című kötete születésének. A könyv József Attila-tanulmányokat, elemzéseket tartalmaz. Költőként az évfordulón magam is megfogalmaztam a József Attila-líráról felfogásomat egy verses triptichonban, amelyet a Parnasszusban publikáltam. József Attila költészete, a klasszikus formakincset az avantgárd hozadékával, az ősit a modernitással szintézisre juttató művészete megkerülhetetlen értéke a magyar és a világirodalomnak is. A költészetben ő azt a fordulatot idézte elő, azt a minőséget teremtette meg, amelyet a zenében Bartók Béla.
Számomra nagy elismerés a róla elnevezett díj.   

(Nagy Gabriella)