Publicisztika – 2014. május 23.

Lapot kérek - EX - Együtt 1914

Publicisztika–2014. május 23.

Publicisztika

Lapot kérek - EX - Együtt 1914

Nem kedvenc műfajom a jubileumi számok, méltatásuk még kevésbé. Ellenben az EX kifogott rajtam. Nem lehet mellette elmenni, megkerülni sem, szó nélkül olvasni kell. – Az EX Symposion első világháborús számáról Jánossy Lajos lapszemléje.


Többgenerációs könyvtárban nőttem fel. Gyerekkönyveim apám és nagyapám gyerekkönyvei voltak. A Jó Pajtás magazin századfordulós, évfolyamokba kötött, füstös duftú számai ekképp három generáció olvasói tekintetét őrzik; Mackó úrral, unokahúgával, Dorkával és unokaöccsével, Zebulonnal háromszor utaztuk körbe a Balatont, háromszor látogattunk fel Budapestre. Az úgynevezett ifjúsági könyvekkel ugyanez. Teszem azt: Palotai Boris Kassai diákok, megvan? Vagy Vitéz Somogyváry Gyula (Gyula diák) regénytrilógiája, a Ne sárgulj fűzfa!, a Virágzik a mandula, az És Mihály harcolt? Lapjai hervadhatatlanul sárgultak a kezeink között. Az első világháborúban szolgált író életpályája a Horthy-restaurációtól, a fajvédőkön át, Gömbös-pártiságán keresztül, a Kozma Miklós vezette MTI-ben betöltött magas tisztségig, majd az 1935-ös képviselői mandátumig (Nemzeti Egység Pártja) vezet. Bajcsy-Zsilinszky mellett ő szavaz nyilvánosan a zsidótörvények ellen, ekkorra náciellenessége kétségbevonhatatlan és bátran vállalt. Nem meglepő, hogy 1944-ben a Gestapo Mauthausenben látja vendégül, onnan még hazatér, itthon az ÁVH fogadja; ami nem sikerült a náciknak, sikerül az MKP pribékjeinek; internálják Kistarcsára, ahol szívrohamban meghal. Előtte, biztos, ami ziher, lányát 10 évre a Gulágra beutalják. Nos, Somogyváry művei a Nagy Háború korabeli lenyomatai. Hősiesség, hűség, haza, áldozat, bajtársiasság, ezekre a minőségekre építenek, noha és persze a giccshatáson egyensúlyoznak, mai „szemmel mondhatni”: szerény eredménnyel. Jelentősége nem is ebben áll. A fentieken túl például abban, hogy a közös könyvtárban központi szereplő volt, egyszerre mutatta meg és takarta el a trónörököst ért merénylet után lángba borult Európát, s benne bennünket, magyarokat. 

Ahogyan fontos alkatrésze volt a könyvtárnak A Nagy Háború című négykötetes, fényképekkel illusztrált krónika. Hatalmas táblájú, kézbe alig, inkább ölbe vehető, albumszámba menő kiadvány. És a könyvtáron túl, emlékhely illette meg dédapámat, akit orosz szuronyok terítettek le ugyanebben a háborúban; a természettudományi kar matematika tanárának nevét a Múzeum körúti obeliszk őrzi, oda zarándokoltunk el gyakran szál virággal. És a könyvtáron túl ott van a fényképek sokasága, a barnult, hályogos, pöndörödő szélű felvételeké.

Az első világháború története (is) többféle lehetett - volna. Ám többszörös takarásban van. És akkor és immáron az EX Symposion, hallatlanul szellemes, Együtt 1914 című (2013/84) számánál vagyunk (igaz, kicsi – stílusosan - : utánlövéssel, de hát, mit tegyünk: az EX számai nem avulnak), amely épp ezekből a takarásokból kísérli meg kiszabadítani a sokak által Európa összeomlásának és a rövid huszadik század kezdeteként aposztrofált eseménysort. Igen, takarásban van az első világháború, nekünk, magyaroknak különösképp. Reális mibenlétét takarja mindenekelőtt Trianon, az igazságtalan és megalázó végkimenetel. És takarja a második világháború, a képzelet határait és az emberség lehetőségeit végképp kikezdő hullagyárak mindent beborító füstje. És takarja negyven év kommunizmusa, vulgármarxista történelemtanítása. És takarják a halottak, akik megélték, ám erről beszélni már nem fognak. Az egymásra préselődött traumák, és az azokat elfojtó, tompító, engesztelő, felelősség hárító, önfelmentő mítoszok tektonikus rétegeinek feltárására az archeológus vállalkozása egyelőre és szükségképpen heroikus. Az EX szerkesztői és szerzői közéjük tartoznak.

Az indító szöveg Konok Péteré; nyomban a közepébe vág; mindenekelőtt az egyre öntudatosabban formálódó munkásság és a szociáldemokrata pártok kelepcéjéről, a rossz helyzetfelismerésekről és a mindenkit magával sodró nemzeti szenvedélyről ír. „A munkásmozgalom egyértelműen legnagyobb része, a szociáldemokrácia az első világháború kezdetével egyszer s mindenkorra kilépett a maga klasszikus-osztályharcos „boldog békeidejéből” (amely persze igencsak harcias volt) és belépett a modern nagypolitika porondjára.”

Vajda Mihály esszéjében halk hangon Agneta Pleijel regényét, a Lord Sohamár-t idézi: „A háború elpusztít mindent, amit közösen szerettek. A katasztrófa utáni világban már nem fogjuk felismerni önmagunkat. Új embertípus születik.” A szövegrész Nietzschére rímel: az utolsó emberre, az Istent vesztett emberre. A Ne ölj! parancsát érvénytelenített emberre.
Die Wüste waechst. Még mindig Nietzsche. A sivatag terebélyesedik.
Vajda álzárlata: „Mégsem tehetünk igazából mást, mint hogy műveljük kertjeinket. Hacsak nem játszunk valami olyan katasztrófára, ami érzésem szerint, a történelem minden eddigi kataklizmájánál elborzasztóbb lenne.”

Józsa Márta Gavriló Princip és Adolf Hitler kortársiasságát, egy-idejűségét gondolja újra.

Kukorelly remek „identitásmondatokkal” rukkol elő; egy család története informatív slágvortokban; az Osztrák-Magyar Monarchia mint történelmi és kulturális, szórt és mégis egységes önazonosság: „A Monarchia hozta össze - nebenbei – magyarnak, és ha egykoron összejött volna a II. József-féle németesítés, egy közös nyelvi alapon megvalósuló, kisebbségi komplexusok nélküli nemzeti identifikálódás talán össze is tarthatta volna, egyben tartaná azt, ami most ilyen reménytelenül széttart, de sebaj.”

Bretter Zoltán erős áramú esszéje az egyetlen egyetemet végzett amerikai elnök, Woodrow Wilson 14 pontját és Kant Az örök béke-tervezetét ereszti egymásnak. A konklúzió, ám nem mint a krimikben, a szöveg végig „csattanókkal” telt; „Immanuel Kant és Woodrow Wilson politikafilozófiáját összevetve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a 14 pont és Kant béketervezete a megszólalásig hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjű ikrek, akiknek csak az anyjuk – azaz a nevük: Örök Béke – közös; mégis két különböző személyiségről van szó. És két hagyományról.”

Ha súgóink nem tévednek, Wilhelm Droste első magyarul írt szépirodalmi publikációja olvasható az EX-ben; gyerekkor, szülők, háborús nemzedékek.

Kuncz Aladárról rég olvastam ennyi finom hajlítással gazdag esszét, mint Józsa Mártáé, és tuti bónusz trekk volt Hannah Arendt Rosa Luxemburgról írt szövege Pályi Márk nagyszerű fordításában. Arendt tollának nyomán Rosa Luxemburg azok számára is leválik a falvédőről, kontúros alakot kap, akik a munkásmozgalom azon panteonjában helyezik el képzeletben, ahol Berija és Farkas Mihály is tartózkodik. Mert, ld. a korább bekezdésben a fedéseket; Luxemburg figuráját, szellemét kétoldali takarás fedi; a negyven év kommunista hivatalos pedagógia-propagandájának terhe és a jobboldal tagolatlan-árnyalatlan fogalma-fogalmatlansága a baloldalról, a hagyomány indulatos egyként megbélyegzése. Akit érdekel, most Rosa Luxemburg és körének légkörével a mozgalmon belüli speciális helyzetével, szubkultúrájával ismerkedhet meg.

Végül szép és alapos interjú Sándor Ivánnal; Az éjszaka mélyén című regényéről beszél, no meg a történelemtudomány és az irodalom viszonyáról, a Csendes Donról és Fabrice del Dongoról.

Az EX-ben közben és naná: versek Trakltól, Láng Orsolyától, Kántor Zsolttól. Király Kinga Júlis, Balog József, Abdulah Sidran és Wilfred Owen, Balázs Attila prózái.

Nem kedvenc műfajom a jubileumi számok, méltatásuk még kevésbé. Ellenben az EX kifogott rajtam. Nem lehet mellette elmenni, megkerülni, szó nélkül.

 

Jánossy Lajos