Publicisztika – 2013. június 3.

Krasznahorkai László Babits-emlékdíja

Publicisztika–2013. június 3.

Publicisztika

Krasznahorkai László Babits-emlékdíja

Krasznahorkai László nyerte el idén a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Emlékdíját, melyet 2013. június 3-án, ma 17 órakor adnak át az írónak a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Szávai János laudációját olvashatják.


Babits-emlékdíjról lévén szó, illik, azt hiszem, Babitscsal kezdenem. Éppen száz éve, 1913-ban írta meg Magyar irodalom című kesergő esszéjét Babits Mihály. Az Ó uram, engem bántanak típusú panaszkodások sorába tartozik ez is. Elmondja, milyen páratlanul nagyszerű a magyar irodalom, de hogy hazánkon kívül ezt sehol sem ismerik el, hogy tenni kellene valamit végre, a magyar irodalom is bekerüljön végre a világirodalom áramába. Ad hozzá mindjárt receptet is. „A kis irodalmaknak kétféle szerepe és értéke lehet a világirodalomban. Vagy nemzeti jellegük által egy érdekes új színnel és hanggal, - vagy kiváló világirodalmi értékű egyes művekkel gazdagítják.” (I. 382.)

Úgy történt-e, ahogyan Babits elképzelte, vagy sem, az már egy másik eszmefuttatás tárgya lehet. Annyi viszont bizonyos, hogy az áttörés – tizenöt-húsz éve - megtörtént, hogy a magyar irodalom szólama ma már hangzatosan jelen van a világirodalom kórusában, és hogy ennek az egyszerre magyar és világirodalmi szólamnak az egyik legjelentősebb megszólaltatója Krasznahorkai László. Műveinek német és az angol-amerikai visszhangját csak tudósításokból ismerem, a franciát viszont közvetlen tapasztalatból. Azt ugyanis, hogy a tudatos olvasók körében a magyar irodalmat követni, - ismerni például Az ellenállás melankóliáját, éppúgy must, éppúgy a kötelezők közé tartozik, mint ott lenni minden nyáron Berezovszkij és Szokolov hangversenyén a La Rocque d’Anthéron-i zongorafesztiválon, és nyolcvan centiméteres Rossignol léccel síelni telente Alpes d’Huezben. Vagyis, miközben a Magyarország-kép évről évre kedvezőtlenebbé válik a világban, vannak területek, ahol egyre jobbak vagyunk: a zene után most már irodalomban is.

Ismeretes Susan Sontag véleménye, aki Krasznahorkait Gogollal és Melville-lel rokonítja, a Wilfried Georg Sebaldé, akit a magyar író ugyancsak Gogolra emlékeztet, vagy a Colm Toibiné, aki meg Kafkát és Beckettet jelöli meg referenciális jelzőpontokként. De nekünk Krasznahorkai mégiscsak magyar író. Hogyan látjuk őt, mi magyarok?

Egyik legelső írását, Az utolsó hajó címűt, Vörösmarty Mihály emlékének ajánlja az író. Ennek az ajánlásnak az értelmét a novella zárása világítja meg, a hajó egyik utasának szavai: Emberek. Ott volt Magyarország. A múlt időbe tett létige olyan apokaliptikus víziót nyit meg, amely érezhetően kapcsolja össze ezt az írást irodalmunk egyik legerőteljesebb vonulatával. 1988-ban bevettem ezt az írást szemináriumom anyagába. Akkoriban azonban mindenki a nagy fordulatban reménykedett; az általános csodavárás hangulatában disszonáns szólamként hangzott fel Az utolsó hajó tragikus diskurzusa.

Magam, ha jól emlékszem, 1986-ban ismerkedtem meg Krasznahorkaival. Azzal az íróval, aki egy évvel korábban, 1985-ben teljes fegyverzetben jelent meg nagyszerű Sátántangójával. Élesen megmaradt bennem egyik akkori beszélgetésünk, talán az Örley körben, vagy a hollandiai Eefdében, ahol a Mikes Kelemen kör meghívottai voltunk. A korabeli viszonyok elviselhetetlen visszásságairól folyt a szó, a hanyatlásról, a minőség hiányáról. Krasznahorkai váratlan konklúzióval zárta le a diskurzust: akármi is történik, nekünk, nekem, neked, mindannyiunknak úgy kell dolgozzunk, hogy amit létrehozunk, az tökéletes legyen.

Ha megpróbálom néhány kulcskifejezéssel megjelölni, mert részletesebb kifejtésre most aligha volna időnk, Krasznahorkai László művének főbb vonalait, akkor – amint az említett beszélgetésből is kitűnik - az első szó a komolyság lehet. E tekintetben Krasznahorkai is Flaubert köpenyéből bújt elő, igényessége, végtelen műgondja, forrásainak elmélyült ismerete éppúgy a modern regény atyjának a pozícióját idézi, mint beszédmódjának, egyszerűbben szólva stílusának pazar, akusztikusan is működő harmóniája.

Ez a beszédmód a maga kanyargósságával, bonyolultságával, amely korántsem mond ellent a világosság és érthetőség követelményének, összetéveszthetetlenül a Krasznahorkaié; ha a szerző nem volna megjelölve, akkor is ráismernénk öt-hat mondat elolvasása után. Amennyiben elfogadjuk azt a nézetet, amely szerint a legjelentősebb írók azok, akik nyelvteremtésre képesek, akkor egyértelmű, hogy Krasznahorkai László a legjelentősebbek közé tartozik.

Hosszú, de mindig elegáns mondatokból felépülő narrációjának jellegzetes tulajdonsága, ez volna a második kulcskifejezés, a késleltetés. Bármily jelentéktelen dologról beszél is, a folytonos késleltetés keltette szellemi izgalom átrendezi az értékhierarchiákat, és kirajzolja azt a víziót, amely Krasznahorkai írói világának meghatározója. A késleltetés azonban nem csak narrációs technika, hanem egyúttal, mint Sigmund Freud mondja a Tömegpszichológiában, az a tulajdonság, jobban mondva: az a módszer, amely az emberi kultúrát megteremti, amely a civilizációt kiemeli a barbárságból.

A Háború és háborúról kellene itt szólnom, s még inkább a Seiobo járt odalent különös ciklusáról. De inkább lépek tovább, hogy befejezésül A Théseus-általánosban felhangzó harmadik kulcskifejezésről szólhassak. A Théseus második orációja egy konkrét berlini jelenetből indul ki: a metróállomás egyik peronján felbukkanó rendőr képtelen áthidalni azt a tíz méteres távolságot, amely a másik peronon helytelenkedő hajléktalantól elválasztja. A harmadik orációban megismétlődik más variációban, ezúttal egy postahivatalban, a jelenet. Ezt a nyolc-tíz métert mégha megpróbáltam, se tudtam volna áthidalni – mondja a Krasznahorkai nevet viselő elbeszélő. Áthidalni – a kétszer megszólaló infinitivusz páratlanul gazdag jelentéstartományt nyit meg, Baudelaire vagy Heidegger szakadékától egészen Paul Valéry Leonardójáig (Márai többször is emlegeti Naplójában), aki „hidat álmodott, ahányszor szakadékot látott.” De az áthidalás, pontosabban annak lehetetlensége, nem csak téma, hanem írói eljárás is Krasznahorkainál: a regényíró vonzódása a sajátos szerkezetű, talán hídként is tekinthető építkezésekhez, mint amilyen a Sátántangó táncrendje, a Háború és háború Merz-féle igluja, vagy a Seiobo Fibonacci-számsora.

Áthidalni? Talán képtelenség, de ha nagyot akarunk, nem lehet nem próbálkozni vele.

Szávai János