Publicisztika – 2013. augusztus 15.

Elfeketülés

Fogarassy Miklós halálára

Publicisztika–2013. augusztus 15.

Publicisztika

Fogarassy Miklós halálára

Tegnap, 2013 augusztus 14-én, 74 éves korában elhunyt Fogarassy Miklós író, könyvtáros és műkritikus. "A költészet egyik legérzékenyebb, legfinomabb tollú értőjére". -  Barátja és pályatársa, Marno János emlékezik. 


2013 augusztus 14-én, tegnap este 1o órakor meghalt az irodalom, a költészet egyik legérzékenyebb, legfinomabb tollú értője, akit barátomnak is mondhatok, Fogarassy Miklós. Nemrég töltötte be a 74-dik életévét, Rembrandtról készült monográfiát írni, és a saját életéről, amelynek néhány epizódját közölték is már folyóiratok, ám a fizikai és lelki betegsége egyidejűleg túlhajszolta és fékezte is erősen a munkában, büszke férfi lévén azonban semmibe vette a szenvedéseit, azt meg különösen utálta, ha valaki, féltésből, mértékletességre, óvatosságra próbálta őt rávenni. Magam erősen idő- és tériszonyos vagyok, így nem múlik úgy el egy napom, hogy ne foglalkoztatna a halál gondolata, akár, mint amire vágyom már, akár.mint amitől csaknem szörnyethalok olykor, annyira iszonyodom, ezért mindig csodálattal bámultam a Miklós ebbéli közönyét. Most, ebben a pillanatban sem értem azt a sztoikus pragmatizmusát, másképp mondva, biztonság- vagy biztosságérzetét, amit a barátságunk harminc éve alatt egyszer sem láttam meginogni nála. Nem értettem és nem értem, hogy ez a közöny hogyan társulhat avval a végtelennek mondható együttérzéssel, azonosulási képességgel, amivel a - nem csupán - irodalmi művekhez, valamint a legkülönbözőbb foglalkozású vagy jellemű emberekhez sikerült közel férkőznie, majd úgy beszélnie róluk, mint izgalmas kalandélményekről, s szinte soha nem elítélőleg. Nem azt mondom, hogy mentes lett volna minden finnyásságtól ízlésítéleteiben, hogy ne különböztette volna meg a jót a rossztól, a büdöset az illatostól, a sötétet a lucidustól (egyik kedves szava volt ez a lucidus) stb., csupán azt állítom, még mindig értetlenkedve, hogy mindeme különbözőségek fölött hamar napirendre tudott térni, elfogadni az élet, a valóság szeszélyességét. S ekként gondolni talán a meghalásra is, mint az élet nem kevésbé furcsa szeszélyére, mint amilyennek a megszületés is tekinthető. Majd köztük a levés, ami korántsem olyan kontinuus, mint amilyennek tudni szeretnénk, és nem is konzisztens, sem koherens, ellenben teletűzdelve kihagyásokkal, holtidőkkel és végenincs pillanatokkal.

Örökkénemvalósággal, ha holtunkban sikerülne belegondolnunk. Miklós, akárcsak az általa igen megkedvelt ikerhúgom, mánia-depressziós betegnek minősült, ami annyit tesz, hogy az úgynevezett személyiség, leszámítva a köztes, konszolidáltnak tetsző időszakokat, vagy végtelenül tehetősnek, valóban zseniálisnak, istenközelinek éli meg magát, vagy, depressziósan, gonosznak és üresnek, illetve tökéletesen érzéketlennek véli magát. És a két személyiség közt nincsen sem híd, sem kompjárat, azaz a tél emlékezetéből törölve a nyár, a nyáréból pedig a tél; a kétféle személyiség izolációja pedig közvetlen érzékletű észleletekhez juttatja magát a létezőt, a lényt, a személyiség fennhatósága nélkül, amiből természetesen rengeteg zűr támad, ugyanakkor még több szabadság, még több felfedezés. És persze rengeteg félbemaradt munka, amelyek többsége a nyárral indult, ám a tél közeledtével félbefagyott; és a következő nyárra már másvalami felfedezés hívta kalandra az újralelkesültet. Az idei koratavasz és nyáreleje különösen áthevítette őt, a szokásosnál sokkal intenzívebben és huzamosabban is, egy bő félesztendőnél is továbbhúzódott a felpörgött szakasz, májusban járhatott itt utoljára, akkor hagyta (beszédesen) nálam Michel Pastoureau: A fekete. Egy szín története című munkáját, az hever itt mellettem balra most, mint valami kegytárgy.

Teljesen abszurd elgondolnom, hogy többé nem válthatok szót vele. Hogy vége a telefonálásoknak, hívásainak, amelyek az utóbbi pár hónapban felolvasásokkal tűzdeltettek tele, Berzsenyit, Aranyt, Petőfit, József Attilát olvasott fel nekem a kásás, sokszor leszedált hangján, olyan mélyről reanimálva a költők beszédeit, hogy több ízben a sírás kerülgetett, és öleltem volna őt magamhoz, ha a telefon ilyesmit is megengedne ma már. Most pedig zavarodottan próbálok belenyugodni, hogy nincsen, beszélgetni feleségével, illetve élettársával, a Riával, akihez megindítóan ragaszkodott, és a gyönyörűséges, fiatal lányával, Fannyval, aki heteken keresztül próbálta maradásra késztetni a mélyalvásba süllyesztett apját, abban a hitben, hogy az erejéből, a hitéből sikerül átadnia valamit a halálosan elfáradt Miklósnak. Fanny közelebb került az istenhithez ezekben a napokban, áldja is meg őt az Isten ezért, ha van, én nem rendelkezem ilyen bizonyossággal, s talán bizalommal sem, legföljebb annyit állíthatok tiszta lelkiismerettel, hogy egyre többre becsültem és egyre jobban megszerettem ez a különféle tisztjei nélkül is nagyszerű, mert megindító embert.

 

 

Marno János