Publicisztika – 2018. október 22.

Danyi Zoltán, Mán-Várhegyi Réka és Mariarosaria Sciglitano Déry-díjához

Publicisztika–2018. október 22.

Publicisztika

Danyi Zoltán, Mán-Várhegyi Réka és Mariarosaria Sciglitano Déry-díjához

A Déry Tibor-díjat évenként olyan alkotók kapják, akik a magyar irodalom művelésében, illetve idegen nyelveken való tolmácsolásában kimagasló eredményeket értek el. Az idei díjazottak október 18-án vehették a díjakat. Danyi Zoltánt Keresztesi József, Mán-Várhegyi Rékát Závada Pál, Mariarosaria Sciglitanót Bán Zsófia laudálta.


A Déry Tibor-díjat évenként olyan alkotók kapják, akik a magyar irodalom művelésében, illetve idegen nyelveken való tolmácsolásában kimagasló eredményeket értek el. A 2018. évi díjazottak: Danyi Zoltán író, költő; Mán-Várhegyi Réka író, szerkesztő és Mariarosaria Sciglitano műfordító.

A díjátadáson elhangzott laudációkat olvashatják:

Danyi Zoltán Déry-díjához

Danyi Zoltán neve a tágabb olvasóközönség előtt 2015-ös kötete, A dögeltakarító révén vált ismertté. Korábbi kötetei Zentán, Újvidéken, Aradon jelentek meg, a centrumra irányuló magyar irodalmi közvélemény látómezejének a perifériáján; később kisebb magyarországi kiadóknál. Verseskötetek, prózakötetek, és egy hosszú értekezés Hamvas Béla regényeiről (mellesleg Danyi Hamvas-filológiával is foglalkozott, az életműsorozat levelezéskötetét rendezte sajtó alá). Érdekes, hogy az életmű jó része a Dél-Magyarországi régió legnagyobb könyvtárában sem található meg, és A dögeltakarító megjelenését övező méltatások, interjúk, laudációk sem sorolják fel hiánytalanul ezeket a köteteket; mintha a bibliográfiai adatokat afféle mozaikkövekként kellene összerakni.
Ahogy maga Danyi Zoltán mondja az egyik interjújában: „az ember mindig mozaikokból áll össze, akkor is, ha egyik vagy másik mozaikkockát óriásira nagyítja, és azzal akarja azonosítani magát". És mint ahogy A dögeltakarító hőse is egy mozaikképet igyekszik megalkotni: a szerb címer képét egy krajinai szerb vállalkozó spliti villájában. És mint ahogy talán utólag maga Jugoszlávia is tekinthető egy szétvert mozaiknak, aminek a darabkái közé tartozik a regény tanúsága szerint a Bazooka rágógumi íze éppúgy, mint a magát természetgyógyásznak álcázó Radovan Karadžić levágott lábkörmei. A dögeltakarítót idézem:
„...persze a gyerekkor mindenki számára elveszik végül, de a legjobban mégis azok veszítik el, akik vele együtt az országot is elveszítik, amelyben felnőttek, és Jugoszlávia teljesen elmerült az iszapban, mintha soha nem is létezett volna, úgyhogy az utóbbi időben fogódzókat keres ebben az ingoványban, fogódzókat és támpontokat, mint amilyen a Manhattan plakátja, és mivel gyerekkorában sok amerikai filmet nézett, ezért most azzal vigasztalta magát, hogy talán nem is Jugoszláviában, hanem Amerikában nőtt fel, és tényleg, az utóbbi időben különös honvágyat kezdett érezni Amerika iránt..."
Amerika és az amerikai tömegkultúra itt az eszement, öngyilkos nacionalizmus ellenpontjaként jelenik meg. De A dögeltakarító tanúsága szerint ilyen egyszerű menekülőút nem kínálkozik. Nem lehet csak úgy hajóra szállni, és magunk mögött hagyni a világunkat. Ahogy a háborúban meggyilkoltak elföldelése sem megoldás semmire, hiszen a nyomeltakarítás nyomot hagy mindazokban, akik ezt a munkát elvégzik. Ennek a regénynek a hőse ezzel a tapasztalattal szembesül, a háborús pusztítás nyilvánvaló jeleit kénytelen folyamatosan regisztrálni úgy a környezetén, mint önmagán. Mindennek a következménye a folytonos pszichoszomatikus válsághelyzet, a test lázadása, a szó szoros értelmében vett zsigeri tiltakozás.
Mindez ugyanakkor – és ez talán ez volna Danyi művének a kulcsmomentuma – a forma kérdéséhez utalja az olvasót. A dögeltakarító prózanyelve ugyanis épp ezt a rémült és kilátástalan kapaszkodást önti formába. A rendkívül tömör, olykor már-már haikuszerű, meditatív versek költője ebben a kötetben nyelvet vált. Mániákus-repetitív hosszúmondatokban kezd írni, és ez a szövegritmus hívja életre azt a kiúttalan örvénylést, amelyben A dögeltakarító hőse oly hiábavalóan keres biztos támpontot.
Danyi Zoltán megírta a háborús trauma könyvét. Nem tudni, hogy mi jön ezután, de valószínűnek tűnik, hogy nem lehetséges egyszerű visszafordulás a Gyümölcsversek költészetéhez. Danyi az utóbbi időben egy kortárs brit költőnő, Alice Oswald Memorial című verseskötetét fordítja. Nagy találkozás ez, és logikus fejlemény. E nagyszabású vállalkozás ugyanis mintha éppen a Danyi regényének a centrumában rejlő kérdésre igyekezne választ találni. Alice Oswald verseskötete – ha az eddig megjelent részletekből jól látom – inverz enumeráció: sorsot ad az Íliász halottainak, néhány vonással megrajzolja az arcát mindazoknak, akik a nagy történet mellékszereplőiként estek el a trójai síkon. A magam részéről izgatottan várom ennek a fordításkötetnek az elkészültét, és addig is szívből gratulálok Danyi Zoltán Déry-díjához.

Keresztesi József


Mán-Várhegyi Réka Déry-díjához

Amikor a díjat odaítélő kuratórium nevében a méltató nekiáll, hogy fölrajzolja a díjnyertes érdemeinek pályaívét – kezdve mondjuk úgy, hogy „novelláival végighódította a folyóiratokat" –, megeshet, hogy mint hajdani prózarovat-szerkesztő a fejemhez kapok: Na és a Holmiban? Nálunk miért nem jelent meg? Nem lehet, hogy én ezt a szerzőt, akit most visszamenőleg is kitűnőnek tartok, annak idején valami léha figyelmetlenségből visszautasítottam?
Gyanús a dolog, mintha rémlene valami. Utánanézek, és tényleg vissza. Noha azt bizonygatom öt évvel ezelőtti válaszlevelemben Mán-Várhegyi Rékának, hogy tetszett nekünk ez a Viszlát, kamaszkor! című novella, közölhetnénk is, de hát lapunk a megszűnés szélén áll (és tényleg megszűntünk pár hónap múlva, ám addig sok mindent akartunk közölni még), úgyhogy könnyelműség volna ígérgetni. Most már sajnálom, keresztül kellett volna hajtanom a szerkesztőtársakon – végül nyitónovellája lett a Boldogtalanság az Auróra-telepen című 2014-es kötetnek, Szilágyi Fanni pedig megfilmesítette. Közbevetve: Az idei Cannes-i kritikusok-díjas Egy nap című filmdrámát is Mán-Várhegyi Réka írta.
Igazán imponáló az a hajdani stratégiája, hogy íróként való színrelépése előtt – ahogy interjúiban olvasom – hosszú éveken át kitartó írásgyakorlatokat folytatott, miközben a társadalomtudományi szakmában dolgozott. Vagyis egyszerre képezte magát kutató terepmunkásként, elméleti szociológusként, illetve szépíróként. Sokféleképpen megalapozható egy írói pálya, de azt hiszem, az ő számára alkatilag is ez a háromszoros választás bizonyult a leggyümölcsözőbbnek. Egyrészt szakavatott és érzékeny terepkutatóként interjúzni, figyelni embereket és jelenségeket, másrészt elméleti tudósként csiszolni az elmét, s egyben átlátni ennek is a szubkultúráját és életformáját, harmadrészt pedig akár az előbbiek által ihletett, akár fiktív följegyzéseket készítve rendszeresen gyakorolni az írást.
Mán-Várhegyi Réka így érhette el, hogy munkái különös bizalmat ébresztenek az olvasóban – meggyőződhetünk róla, hogy esetében a megformálás eszközeinek kitűnő vagy ízlésesen visszafogott használata mélyen megalapozott hátországot takar. Mégpedig remekírói képességeket, irigyelhetően sokoldalú elméleti fölkészültséget és társadalomismeretet, de nemcsak íróasztali tudást, hanem a különféle szerepekből fakadó élettapasztalatokat is. Ezt az egészet pedig áthatja valami egyéni hang, személyes kvalitás – saját stílus? –, amelyben munkáinak sava-borsa igazán élvezhetővé válik.
Ez tapasztalható már első kötetének novelláiban is, miközben a szerepkeresés vagy a viszonyalakítás nehézségeinek, családi kiskatasztrófáknak és más komplikált vagy visszás helyzeteknek leszünk a tanúi. Ezeket a szerző sajátosan érzékeny, olykor zavarba ejtően őszinte vagy szokatlan módon telibe-találó, olykor groteszk, titokzatos hangon írja meg.
A Mágneshegy című regényben a címben is jelzett topográfiai vonzerőt egy imaginárius lakótelep fejti ki, amelyet a szerző a gyerekkori lakóhelyéről, Békásmegyerről mintázott meg, noha tudjuk, ez nem az igazi Békásmegyer. De nemcsak ennek az összetett szubkultúrája, egy-egy markáns alakja lesz tárgya az ott megjelenő kutatók megfigyeléseinek egyfelől, az írói megformálásnak pedig másfelől. Hanem tematikusan is megjelennek a szerző szociológusi és terepmunkási előéletének, akkori szubkultúráinak bizonyos valóságos vagy átköltött motívumai, markáns, jellegzetes figurái, viselkedései, viszonyai – izgalmasan eleven, frivol, vesébe látó pontossággal lejegyezve. Megidéződnek a tanszéki, intézeti viszonyok, a nemzetközi konferenciák helyzetei, a kutatói-egyetemi házibulik, a terepgyakorlatok, illetve a rokoni-családi összejövetelek témái, társalgásai, vitái. Föltűnnek a divatos teóriák adaptálói, az érvényesülés, a törtetés meg az igazodás stratégái, és föltűnnek behódolók vagy tanácstalanok is. Miközben viszonyok szövődnek, csábításoknak vagy szakításoknak is tanúi vagyunk, a társadalomtudományi partiarcok körében pedig számon tartják a szellemi prostitúciót is. Az elbeszélő pedig egyszerre tekint rá hőseire leleplezően éles fénycsóvát vetve rájuk, hogy közben megértően és együttérzően forduljon mégis feléjük, de ne kínáljon sem direkt kulcsot, sem olcsó föloldást, se frappáns zárlatot.
Végezetül hadd idézzem Mán-Várhegyi Rékát egyik interjújából: „...noha sok tekintetben önmagam erősen feljavított verziója lettem, de a legtöbb problémakört mégsem haladtam meg. Egy ponton rájöttem, hogy nyomorúságaim egy része, azon túl persze, hogy társadalmi természetű, generációkon átívelő örökség, és ez új lendületet adott az önvizsgálatnak."
Jé, mondom, ez az én időmben is pont így lehetett. Csak nem fogalmazódott meg ilyen pontosan, és nem fakasztott elegendő új lendületet. De most akkor hátha.
Sok sikert kívánok Mán-Várhegyi Rékának!

Závada Pál

 

Laudáció Mariarosaria Sciglitano műfordító Déry-díjához

Mostanában, amikor az egész világ, és a magyar olvasóközönség is Elena Ferrante-lázban ég, különös figyelem övezi Nápoly városát, ahol a nagyszerű olasz írónő négy-kötetes regénye játszódik. Az ő prizmájának fénytörésében Nápoly olyan kiismerhetetlen, egyszerre bonyolult és csodálatos helynek látszik, ahol bármi megtörténhet. Még az is, hogy – most már a regényvilágot elhagyva, de a regényességet nem nélkülözve – egy nápolyi lány, név szerint Mariarosaria Sciglitano a fejébe veszi, hogy megtanul magyarul. Előbb csak valami egzotikusat, maga sem tudja, mit keres; tanul egy kicsit japánul, kínaiul, aztán egy napon, véletlenül benyit egy kis félhomályos, könyvekkel telezsúfolt szobába, amelyben a finn és a magyar tanszék vezetői ültek. Ettől fogva, másodmagával, négy éven keresztül, magyar-finn szakosként végigüli az órákat, és rabul ejti egy addig számára ismeretlen világ.
Ez már önmagában is eléggé csodálatos, mesei elemnek tűnik, de még inkább az, hogy utóbb, az Istituto Universitario Orientale Bölcsészettudományi Karán (amely nem mellesleg Európa legrégebbi sinológiai és orientalisztikai intézete), 1990-ben summa cum laude minősítéssel meg is szerzi diplomáját magyar nyelv-és irodalom szakon (az ország egyik legrégebbi, nagy hagyománnyal rendelkező magyar tanszékén). Egyetemi szakdolgozatának címe: Le funzioni del paratesto nella prosa di Péter Esterházy, azaz A paratextus funkciói Esterházy Péter prózájában.
S vajon kell-e ennél jobb téma egy majdani műfordítónak, hiszen bizonyos értelemben, a fordítás is egyfajta paratextus, amely a fordítás során csodálatosan eggyé válik a főszöveggel. Nem a traduttori traditori jegyében, és nem is a „semmi művészet" jegyében, hanem az alkotói energiák legteljesebb kibontakoztatásával. Majd telik-múlik a regényes idő, és szintén cum laude, azaz dicsérettel doktori fokozatot szerez, most már az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalomtudományi doktori iskolájában, Írás és emlékezés Giorgio Pressburger prózájában című dolgozatával.
És már benne is vagyunk nyakig a szavak csodálatos életében, ahogy Paratesto Péter mondaná, melynek során, a szavak, a mondatok szépen áthajóznak, majd becsobbannak egyik nyelvből, egyik kultúrából a másikba, hogy ott új, illetve megújult életet kezdjenek. E la nave va, mondja Fellini, és a hajó, a nyelv, a szavak hajója is megy, halad feltartóztathatatlanul.
Mariarosaria Sciglitano 1966. május 9-én született Nápolyban, s mifelénk ez a naptári nap köztudomásúan a győzelem napját jelöli. Történetünk szempontjából nem lényegtelen momentum ez, amennyiben születése nem csupán családja számára jelenthetett nyilvánvaló örömhírt, hanem, mint erre sok évvel később fény derült, az egész magyar irodalom számára is. Már-már azt hihetnénk, hogy Borges „Az elágazó ösvények kertje" című novellájának útvesztőjében vagyunk, de aztán kitisztul a kép, s minden mozzanat a helyére kerül, és érthetővé válik.
Mariarosaria Sciglitano a nyolcvanas évek második felében eljut a Debreceni Nyári Egyetem kurzusaira, később részt vesz, többek között, Girogio Pressburgernek a budapesti Olasz Intézetben tartott írókurzusán, Lator László versírókurzusán, később több hónapos magyarországi kutatóösztöndíjat nyer el. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagja lesz, szerkeszti a Magyarországi Olasz Kultúrintézet által kiadott «Nuova Corvina» című irodalmi és művészeti folyóiratot, aztán 1991-től 1999-ig a Soros Alapítvány támogatásával vendégtanárként kortárs olasz irodalomtörténetet tanít az ELTE Bölcsészettudományi kara Olasz nyelv-és irodalom tanszékén, majd 1993-tól máig a Budapesti Corvinus Egyetem Oktató- és Kutatóközpont Olasz anyanyelvi lektora. Folyamatosan dolgozik a média különböző ágazataiban (rádió, film, színház) és még hosszan folytathatnám egy tiszteletbeli magyar csodálatos cselekedeteinek felsorolását, de akkor nem jutnánk oda, ahová végső soron ez alkalomból kanyarodni szeretnénk: a műfordítói tevékenységéhez.
S itt, a bőség zavara okán csupán az általa fordított könyvekre jut hely, s azokra is csak szemezve, a teljesség igénye nélkül – illetve az igény megvolna rá, csak itt és most a hely és idő hiányzik.
Mariarosaria Sciglitanonak a magyar irodalomra vetett, ha nem is grófnői, de mindenképpen értő és rajongó pillantása eredményezte első, nagyobb műfordítói munkáját: a Hahn-Hahn grófnő pillantását Esterházy Pétertől, 1995-ben. Ezt követően, a magyar irodalom számtalan jelentős alkotásának olaszra fordítását köszönhetjük neki, így pl., hogy csak a legkiemelkedőbb állomásokat említsem: Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért (2006), Konrád György: A forradalom (2006), Kertész Imre: Detektívtörténet (2007), Esterházy Péter: Semmi művészet (2012), Borbély Szilárd: Nincstelenek (2016), Kertész Imre: A végső kocsma (2016), Galgóczi Erzsébet: Test a lélek börtönében (2017), legutóbb pedig Forgách András: Élő kötet nem marad című, idén nagy feltűnést keltő könyve került forgalomba az ő fordításában (2018). És akkor a tanulmányokról, cikkekről, művészeti könyvekről, színdarabokról, filmekről, hangoskönyvekről és mind a többi temérdek munkájáról nem is ejthettünk szót. 1997-ben a Magyar Kulturális Minisztérium által meghirdetett „Frankfurt '99" műfordítói pályázatának egyik díjnyertese, 2006-ban pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdetett „Babits Mihály műfordítói ösztöndíj" pályázatának egyik díjnyertese. S noha a Magyar Kulturális Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma már csupán a magyar kultúra mondaköréhez tartoznak, szerencsénkre Déry Tibor szellemi öröksége nagyon is élő és valóságos, így idén, a magyar kultúráért és irodalomért végzett fáradhatatlan, magas színvonalú műfordítói munkájáért hálánk és elismerésünk jeléül, az idei Déry-díjat Mariarosaria Sciglitano, olasz műfordítónak adjuk. E la nave va; és a hajó megy.

Bán Zsófia