Netnapló – 2010. október 31.

Tíz

Falcsik Mari - Lantos László Triceps - 2010. október 31.

Netnapló–2010. október 31.

Netnapló

Falcsik Mari - Lantos László Triceps - 2010. október 31.
„Tedd boldoggá magad, drága Mari!” – írta egyik életre szóló üzenetében, s még biztatóan hozzárakta: „Nekem néha sikerül. Egyre többször.” És aztán meghalt. - Falcsik Mari írása a 2000-es évek végéről, a máról. A párnapló utolsó darabja.

Ez az utolsó, ez még csak egy évnyi se, a nevében is csupa kis szám: egyes, kettes, a többi nulla – de mintha tényleg máris tíz lett volna. Vagy akár, mint a nevében: kétezer-tíz. Földönkívüli év ez, a neve is ufó, ez a két kerek szám, a túl nagy és a túl kicsi. Vagy ha másképp olvasom, két kétjegyűnek, akkor meg visszaszámol: húsz-tíz, mi jöhet utána, a Semmi?

Ha van élet a halálon túl, az logikus dolog. Az egyetlen olyan verzió, ami a halandónak elfogadható. Farkas meghalt. Semmi kisebb el nem tűrhető, mint hogy valahogyan van tovább. Mi más menthetné azt, ahogy, mint Laci mondja, „hirtelen kifutott az életből”? Mi más magyarázza üstökös-életét, lénye különleges fényét, sorsa sötét mélységeit? A tényt, hogy aki csak kis időre is kapcsolatban állt vele, ma mind arról számol be (vagy azzal számol el), hogy alapvető volt, amit tőle kapott vagy tanult? Beavatott volt, mindabba, amit csak kapiskálunk itt. Persze, ő is csak kapiskált. Jóval többet értett, mint amennyit tudott. És sokkal, sokkal többet tudott, mint amennyire élni tudott.

Pedig tudott élni, a szó édeni értelmében: óriási szeretet-, humor- és nyugalomraktárai voltak, felhalmozva bennük a rövid élete alatt föl se élhető boldogságkészlet. Menj élni, Marikám! – mondta elvigyorodva, azzal a szívemnek  oly kedves lakonikus iróniájával. „Tedd boldoggá magad, drága Mari!”  – írta egyik életre szóló üzenetében, s még biztatóan hozzárakta: „Nekem néha sikerül. Egyre többször.”  És aztán meghalt. És vele meghalt bennem minden maradék alkuképesség, ami az életet illeti. Amúgy sem volt már sok.

Farkas 2010. február 24-én hajnali háromkor ment el. Akkor már két és feledik éve rótta – és amiben-ameddig csak hagyta, én is vele – a küzdelmes utat az életéért. Akkor már harmadik hónapja nem engedte, hogy tovább segítsek neki, vagy akár csak tudjak róla bármi fontosat – mióta november végén a debreceni klinikáról, a sikeres agyműtét után, a csodaszámba menő, hihetetlen gyors felépülés közben mégis hazazavart.

Bölcsen, nagyon bölcsen tette: pontosan tudta, hogy nem lennék képes abbahagyni. Hogy harcolnék tovább vakon az életéért akár olyan úton is, ami már nem is egészen biztos, hogy élet, és egészen biztos, hogy nem az övé. A többi néma csend: ma még képtelen vagyok beszámolni mindarról, ami addig történt, ami a debreceni kórházi ágyig vezetett. Várom, mikor lehet. Talán majd ha a film kész lesz, amit Laci tervez csinálni róla.

Itt nem nyugszik sehol Láposi Farkas, mert a Lánchíd tövénél szétszóratott a Duna vizére, kit életében ismerhettem mindösszesen négy évet, halálában pedig míg csak élek. Utolsó három hónapjában, ha láthattam is – bizonyára a morfium adta szabadulás rövid idejében –, csakis épnek, szépnek. Szemérmetlenül mondta a szemembe, hogy köszöni, jól van, nincs semmi baj. Szép volt és ép, mintha tényleg nem lenne semmi baj. Hős volt, magányos hős: nem tudta megosztani velünk, az életben maradókkal, hogy tudja, mennie kell, oda, amiről bármit is hisz, egyikünk se tud semmit. Neki meghívója volt oda, a Túl már évek óta a legkülönbözőbb módokon mutogatta magát neki: korábban félelmekben, később a betegségben, utoljára meg már mintha a helyként, ahová mindig is vágyott. NO FEAR – írta decemberben egy mobilfotó-önarckép alá a Facebook-profilján. Az utolsó videó, amit állandóan újranézett, egy Hawaiiról szóló másfél órás útifilm volt, telis-tele a felhők közül készített légi felvételekkel.

Nem voltam ott, amikor meghalt, nem tudtam róla, csak másnap délután kaptam meg a hírt. Amikor meghalt, ébren voltam – igaz, ez nem nagy szenzáció, hisz már november vége óta folyamatosan nem aludtam egy szemernyit sem. Azon az éjjel azonban, a halála óráján, olyan szívfájdalom tartott fogva, hogy már-már tervezni kezdtem, mit tegyek, ha nem múlik el. De elmúlt: ahogy megszólaltak négykor a hajnali madarak, elmúlt. Könnyű lett minden, tódult befelé a finom éles hideg a nyitott erkélyajtón át, és én, hónapok óta először, eszméletlen-mély álomba süllyedtem.

A többi néma csend. Képtelen vagyok még teljes valójában, pontosan elmondani azt, ami azóta történt. Nem tudok még egzakt leírást adni a két ellentétes erőről, ami itt végigsöpört. Sem a módszeres visszatéréseimről a halálos ágyáig, a testétől való lassú, alapos búcsúról, amihez Rita barátnőm adta kölcsön fiatalon elvesztett férje agóniájáról és haláláról szóló rajzait. Sem az eszelős, éles riadalomról, ami a rettenetes szétszóró szertartás előestéjén a gyertya mögött álló fényképtől vágott belém, és úgy is maradt, beleállva a mellkasomba. Sem a késes fájdalom ezt követő heteiről, sem az azt követő zombilétről. Arról meg végképp nem, ahogy a szertartásra indulásom előtt teljes megbékélésre szólított fel. Az az agyamba hatoló erős gondolat hamisítatlanul az övé volt, amit képtelen lettem volna akkor magamtól felidézni: hogy senkivel ne engedjek meg magamnak semmiféle ellenséges érzést, hogy az ő halála, annyi erőszakos rossz után, amit meg kellett élnie, csak béke forrása lehet. 

És hogyan is tudnék még bármit is mondani a kegyelemről, a legnagyobb ajándékról. Ami a gyászban várt, hogy szinte lehetetlen legyen felismerni. A rettenet és gyönyör keverékéről, amikor mégis felismertem. Laciról, ahogy odaülteti Farkast az asztalhoz, aminél először ülünk együtt. Ahogy evidenciaként kezeli, hogy a gyászolót fogadó szív a halottat is befogadja. Arról az evidenciáról, amivel az életünk összeállt. A hirtelen elhatározott utazásról a tengerre, ahová egy férfi, a kisfia meg egy újdonsült ismerős nő indult el, és egy család tért vissza.

De legalább már ez a két lista összeállt. Most így élek, a két mezsgyét együttlátva, ahogyan a halandónak csak a legnagyobb törések engednek rájuk betekintést, itt, ahová embert csak nagy robbanások röpíthetnek: élet és halál találkozásánál. Itt várom, hogy megmutathatóvá váljék, amit csak Farkas hagyott rám kincsként és tanulságul, és elmondhatóvá legyen az, amit most életből és halálból innen láthatok. Ma még csak ennyit: a halál az általunk ismert élet része, utolsó, lezáró mozzanata, amin túl akkor sem nézhet ember, ha a kapuja elé bilincseli a szeretet. Az élet meg – ajándék. Az enyém is az, a tied is. Farkasé is az volt. Hogy is mondja az a Morcheeba-dal, amit annyira szeretett, hogy le is fordítottam neki versben a szövegét: Stop chasing shadows, just enjoy the ride.

 

Falcsik Mari - Lantos László Triceps