Netnapló – 2010. február 13.

Orrvérzéstől orrvérzésig

2010. február 13. - Szakács Eszter

Netnapló–2010. február 13.

Netnapló

2010. február 13. - Szakács Eszter
Legjobban a könyveimet utálom leporolni, nem is teszem, maximum évente kétszer. Pedig az évek során könyörtelen kézzel jó néhányszor megritkítottam az állományt; valószínűleg én vagyok a legkevesebb könyvvel rendelkező magyar költő.

Orrvérzéssel kezdem a napot. Ez elég gyakran megtörténik, mióta néhány évvel ezelőtt műtét közben kilyukasztották az orrsövényemet. Az orvos persze elfelejtette közölni a műhibát, egy másik mondta meg két évvel később. Nem tudnak mit kezdeni vele, kiégetni nem lehet, csak nagyobb lenne a lyuk, úgyhogy lehet, hogy egyszer orrvérzésben halok meg, mint Attila király. Addig viszont van még néhány dolgom.

Például egy alapos takarítás. A portörlést utálom leginkább, de jobb túl lenni rajta, ezért azzal kezdek. Nagyanyám vázaként használt ibolyakék üveggömbjét, amit télen a rózsákra húztak, törlöm le először. A vázában lévő júdáspénzek ezüst korongjai zörögnek, ahogy erőteljesen lefújom róluk a port. Legjobban a könyveimet utálom leporolni, nem is teszem, maximum évente kétszer. Pedig az évek során könyörtelen kézzel jó néhányszor megritkítottam az állományt; valószínűleg én vagyok a legkevesebb könyvvel rendelkező magyar költő. De minek is könyv egy könyvtárosnak? Majdnem mindent meg tudok szerezni, ami érdekel, munkám előnye, hogy szakozás közben kötetek ezrei mennek át a kezem alatt.

Miután kitakarítottam a lakást, úgy döntök, folytatom a tegnap megkezdett fiókrendezést. A komód hamar megvan, de az íróasztal fiókjainál újfent elcsábulok, és ahelyett, hogy ripsz-ropsz kitörölném őket, megint a fotóalbumokat kezdem nézegetni. Az amszterdami képek kerülnek a kezembe. Egy hónapig laktam ott, miután kellemetlen, poroszos nijmegeni munkaadóim négy hét után, október elején utcára dobtak, többek között olyasféle okok miatt, hogy elő mertem venni a szekrényből egy csomag bontatlan gyurmát, amivel a három éves fiuk játszani szeretett volna. Rendben, a kis srác átvert, de honnan tudhattam volna, hogy abban a családban gyurmázni csak télen szabad? Kirúgásom végső indoka azt hiszem, a tervezett normandiai hét volt. Hurrá, örültem neki, micsoda világlátott nőszemély leszek, még Normandiába is eljutok! Aztán kiderült, hogy a több órás utat a négyszemélyes kocsiban a két gyerekülés közötti kemény műanyag gerincen kuporogva kellett volna eltöltenem, természetesen biztonsági öv nélkül. Bár mostani önmagamhoz képest akkor még szilfid termetű voltam, a kábé húsz centis elválasztó szélességét keveselltem, s tartsanak bár rút szibarita váznak, a kényelmet úgyszintén, így nemet mondtam.

Miután mint használhatatlan cselédet lapátra tettek, a munkaközvetítő iroda amszterdami képviselője fogadott be azzal, hogy majd talál nekem másik állást. Csak később derült ki, hogy már nincs a cégnél, merő szívjóságból próbált segíteni. Örök hálám, Caroline! Még ha új állást egy hónap alatt nem is sikerült kerítened, visszaadtad a hitemet a hollandok korrektségében és toleranciájában.

Caroline és Fred Amszterdam délnyugati részén, egészen a város szélén laktak egy szélesen elhúzódó, panelszerű tömbházban. Az út másik oldalán tágas park terült el, a lakások hátsó erkélyei végtelen, zöld mezőre néztek. A ház mentén futó csatornában kacsák úszkáltak. A kilátás miatt szerettem a Caroline-ék lakása melletti kis garzont, amit Pia, a házaspár német bébicsősze átmenetileg megosztott velem. Pia Tiborra vigyázott, aki Fred és Caroline egy éves fia volt, és egy számomra ismeretlen magyar származású karmesterről kapta a nevét. Fred rajongott a magyar zenéért, talán ezért is fogadott be zokszó nélkül. Az egyetlen alkalom, hogy profitáltam az állampolgárságomból.

Most is tömbházban lakom, ahogy egész életemben, s csak vágyakozva tudok gondolni a holland lakásviszonyokra. Egyrészt a zöld környezet miatt, ami Magyarországon már egy Pécs nagyságú városban is olyasféle luxusnak számít, amit én valószínűleg soha nem engedhetek meg magamnak, másrészt a társasházi szabályok miatt. Azokat ugyanis Hollandiában be is tartják. Egy hónapig éltem abban a garzonban, és soha egy mukkot nem hallottam a falon keresztül. A mostani lakásomban tizenkét éve lakom. Túléltem az egyik oldalon puszta szivatásból nap mint nap éjjel kettőig zenét bömböltető szomszédot, a másik oldalon az egymást váltó bérlők részeg őrjöngéseit, valamint legalább hat, hetekig tartó komplett lakásfelújítást. Egyszer kerek egy hónapig mindennap órákon át verték a falat. Kizárólag akkor, amikor más is otthon tartózkodott; vagyis esténként és hétvégeken. Gondolom, az illető a saját (és mások) munkaideje után dolgozott. Per pillanat, hogy írom ezt a naplót, épp a hetedik lakásfelújítást hallgatom. Dumm, dumm, dumm! Verik le a csempét.

Na, ez fog menni ma estig. Ráadásul az orrom vére újból eleredt.


Szakács Eszter