Netnapló – 2010. február 11.

Majmok és hangyák

2010. február 11. - Szakács Eszter

Netnapló–2010. február 11.

Netnapló

2010. február 11. - Szakács Eszter
Öblös Hanggal ellentétben én nem állati mivoltunkat tartom tragédiának, hanem azt, hogy az emberi társadalom a hangyák társadalmának mintegy a fordítottja; úgy tűnik, fajként kevesebb értelem szorult belénk, mint egyedként.

„Az a mi tragédiánk, Ferikém,  hogy állatok vagyunk!” - harsogja egy öblös férfihang az ajtóm előtt a gangon. Jó reggelt! Úgy látszik, nyitva felejtettem az előszobaajtót, így mindössze nyolc méter, és egy nem kifejezetten hézagmentesen záródó bejárati ajtó választja el az ágyam a beszélgetőktől. Még sötét van, alig tudom a szemem nyitva tartani, de ideje felkelni.

Egész délelőtt ez a mondat kering bennem. Ha visszagondolok legfogékonyabb, kamaszkori éveimre, úgy találom, kevés könyv tett rám igazán mély benyomást. Az egyik Steinbecktől „Az Édentől keletre” című regény, mely az ikreket felnevelő kínai szolgán keresztül rávilágított eredendő apahiányomra. Sokáig kívántam, bárcsak Lee lenne az apám. Nagy hatással volt rám Jane Goodall könyve, „Az ember árnyékában” is. Goodall volt az első etológus, aki nem számokkal jelölte a megfigyelt egyedeket, hanem neveket, vagyis személyiséget adott nekik, és ezzel az apró dologgal megváltoztatta az etológia történetét, de talán az emberek állatokhoz való viszonyát is, megalapozva az új szemléletű magatartás-tudományokat, melyek nem tagadják az állati  intelligencia lehetőségét. Amikor elkezdték kutatni, mi teszi emberré az embert, sorra dőltek meg a definíciók. Minden cselekedetnek, amit kizárólag az emberre tartottak jellemzőnek, idővel megtalálták nyomát az állatvilágban.

A kreatív eszközhasználat szép példái azok a varjúfélék, akik egy ember által készített eszközt (autót) használnak a maguk céljaira. Megfigyelték, hogy kemény héjú magvakat dobálnak az úttestre, majd a mikor az autók áthajtanak rajtuk, felkapkodják az immár megtisztított magokat.

Az eszközkészítést, ami sokáig az ember meghatározásának fő tétele volt, Goodall örökítette meg először, amikor észrevette, hogy termeszhalászáshoz a csimpánzok nemcsak megfelelő vastagságú ágakat törnek, hanem le is tépkedik róluk a leveleket, hogy beférjenek a termeszvár réseibe. Amikor megfigyelését  megtáviratozta Louis Leakeynek,  a neves paleoantropológus azt válaszolta, hogy ezután a meglévő definíció alapján vagy embernek kell tekintenünk a csimpánzt, vagy más módon kell meghatároznunk az ember fogalmát.

Azután a beszédről gondolták, hogy kizárólag emberi sajátosság, de az etológiai kutatások ezt a teóriát is megcáfolták. Nemrég olvastam, hogy egy felmérés szerint az sms-eken, közösségi portálokon és csevegő fórumokon nevelkedett brit tinédzserek naponta használt szókincse kb. 800 szóra apadt (bár érteni nyilvánvalóan sokkal többet értenek). Kokó, King Kong után a világ második leghíresebb gorillája nemcsak hogy jóval több mint 1000 szót (jelnyelv) értett és alkalmazott, hanem neologizmusra is képes volt, akár a gyerekek. Az általa először látott álarcra, a „szemkalap” szót használta, a petrezselyemre meg a szinte weöresi „salátaszőrt”. Hasonló dologra volt képes Alex, az afrikai szürke papagáj, akit megtanítottak egyfajta leegyszerűsített angol nyelvre. Az almát, aminek még nem ismerte a nevét, „bancserinek” nevezte, kombinálva két olyan szót (banana és cherry), amit már ismert. A híres tükörteszttel később megdőlt az a tétel is, hogy kizárólag az embernek van én-tudata. Úgy tűnik, a csimpánzokhoz, gorillákhoz, orangutánokhoz és delfinekhez azóta csatlakoztak az elefántok, sőt talán néhány madárfaj is, mint például a szarkák. Egyelőre elég exkluzív a klub, ahová az ember mellé csak néhány szociálisan fejlett fajnak sikerült bejutnia, de ebben nyilván  közrejátszik az is, hogy a fajok többségét még nem tesztelték.

Ha körülnézünk az intelligencia szempontjából megvetett rovarok között, láthatjuk, hogy a hangyák társadalma szervezett és összetett, logisztikai képességük kiemelkedő. A legújabb kutatások szerint a viselkedésük sem pusztán örökletes; az idősebbek tevékenyen oktatják a frissen kikelt fiatalokat. A hangya az egyetlen faj rajtunk kívül, amelyik más állatot tart háziállatként. Etetik és megvédik a hernyóikat és levéltetveiket, cserében az általuk kiválasztott cukros váladékért.

Emlékszem egy régi sci-fi novellára, amelyben a földönkívüliek akkor jönnek rá, hogy az ember értelmes lény, amikor az állatkertjükben tartott férfi magányában elkezd etetni, s ezáltal megszelídíteni egy egeret. Háziállattartás, mint az intelligencia fokmérője...

Legújabban a nyelvtant gondolják emberek és állatok közti biztos határvonalnak, de ki tudja még, mi derül ki mondjuk, a delfinek és bálnák rendkívül bonyolultnak tűnő kommunikációjával kapcsolatban?

Tizenhat évesen Goodall könyve megváltoztatott bennem valamit. Megértettem, hogy a leírt történetek nem csimpánzokról szólnak, hanem rólunk. Azóta se hiszem, hogy túlságosan nagy különbség lenne egy kavicsokkal játszadozó csimpánz és egy szavakkal játszadozó ember között.              

Néhány napja kezembe került egy kis kötet, melyben André Comte-Sponville francia filozófus vitatkozik Philippe Capelle katolikus pappal Isten létezéséről. „Isten megteremtette az embert a saját képmására - olvassuk a Teremtés könyvében. Ez kétséget ébreszt az eredeti iránt. Az, hogy az ember a majomtól származik, sokkal elképzelhetőbb, sokkal valószínűbb, sokkal nagyobb a hasonlatosság. Darwin: az irgalom mestere.” - mondja a filozófus.

Öblös Hanggal ellentétben én nem állati mivoltunkat tartom tragédiának, hanem azt, hogy az emberi társadalom a hangyák társadalmának mintegy a fordítottja; úgy tűnik, fajként kevesebb értelem szorult belénk, mint egyedként. Hogy is élvezhetne így prioritást az emberiség (netán az egész élővilág) közös érdeke az önös egyéni és pillanatnyi csoportérdekkel szemben?

Ha lenne kozmikus fogadóiroda, a két faj közül inkább tennék a hangyákra...
 
 
 

Szakács Eszter