Netnapló – 2008. május 31.

Kaszálás és kószálás

2008. május 31. - Centauri

Netnapló–2008. május 31.

Netnapló

2008. május 31. - Centauri
Képzeljük el, hogyan néz ki az ember, amikor az orra alatt robban fel egy tál spenótfőzelék; képzeljük el az orrlyuktól a szemgödrön át a fülkagylóig terjedő mixet. Épp így nézek ki, ha damilos géppel kaszálok. Mint a zöld zombi, aki az imént támadt fel az uborkasalátás tálból.

    Képzeljünk el egy embert, aki szombat délután hosszasan válogat az étlap kínálatából, átlapoz a kijevi jércemell-leves, a lekváros pekingi kacsa, a szilvával töltött pulyka, a gombás-tejszínes süllő fölött, ugyan gondolkodóba esik, amikor azt olvassa: sült narancs szájában malaccal, ám végül a dupla adag spenótfőzelék mellett dönt. Türelmesen vár, míg a konyhán rotyog a méregzöld paraj, átnéz a füstszínű ablakon, s élvezi, hogy a terem legalább öt fokkal hűvösebb, mint az utca levegője. Végre kihozzák az óriás spenótot, a közepén három darab félbevágott főtt tojással. Emberünk nyel, a tojást őrölt borssal hinti meg, majd a kanál után nyúl. A paraj kiváló, amolyan szuperspenót, az adag lenyűgöző, a tányér valóságos lavór, csodálatos ez a szombat, remek a konyha, de amikor a tojáshoz ér, a dupla paraj felrobban! Szó szerint. Amit felszolgálnak, plasztik-paraj. A pincér meg egy utolsó paréj. Képzeljük el, hogyan néz ki az ember, amikor az orra alatt robban fel egy tál spenótfőzelék; képzeljük el az orrlyuktól a szemgödrön át a fülkagylóig terjedő mixet. Épp így nézek ki, ha damilos géppel kaszálok. Mint a zöld zombi, aki az imént támadt fel az uborkasalátás tálból.
    Ilyen volnék akkor is, ha az udvaron csak nádtippanok, csenkeszek és perjék, csakis fűfélék sarjadnának, de van itt az útszéli madármályvától az árvacsalánig minden. A juhsóska lucskos szára és roppanós levele eláztat; csukott szemmel is megmondom, mikor érek a nehézszagú tarack térfelére, a tyúkhúr világoszöld masszaként fröccsen föl, a vérehulló fecskefű piros leve egy kis színt hoz a kavalkádba, de a legjobb mégiscsak a cseresznyefa alja, ahol a tavaly lehullott termés ezer magja golyózáporként kel lábra a kasza alatt. A homlokomon kopognak a magok, csak félszemmel, lopva merem nézni, hogy a damil merre jár, és visszasírom a fekete fenyő jóval nagyobb, de legalább látható tobozait. Nem piskóta a fűben megbúvó törött tetőcserép sem: mintha zsilettpengékkel csúzliznának. Persze még rosszabb lenne, ha kristálypohár-szilánkok keverednének a pitypang komposztjába, vagy beleszaladnék két marék U-szegbe.
    De kaszálni jó. Akkor is, ha nagytermetű futómadarakat tartunk az udvarban. Ez éppolyan, mintha kistermetű teheneket legeltetnénk. A futómadarak, például a strucc ürüléke olyan, mint egy kisebb tehénlepény. Fordítva: a tehéné olyan, mint egy jókora strucc-trotty. A 120 km/h-val forgó damil mindent megmozgat az ügy érdekében – a tehénlepényszerűségeket is. Minden lapos és lágy csúfságot körbekaszálni lehetetlen. Időbe telt, míg megtanultam: a lepényt balról jobbra, vagyis a forgásiránnyal megegyező módon kaszálni nem szabad, mert akkor a spenóttal együtt feljön a kevésbé szalonképes trágya is. Balról jobbra sem ideális, de kedvezőbb a helyzet.
    Aztán ott van a kaszanyűgbükköny – mint a neve is mondja: kaszáláskor bosszúság. Akkor is, ha hagyományos módszerrel él az ember, és kaszakő lóg a nadrágszíján, és akkor is, ha damilos fűkaszával próbálkozik. A kaszanyűgbükköny – nagykoalícióban a szennyes lednekkel – komoly kihívás a fejlesztőmérnökök számára; nehéz olyan gépet tervezni, amire fel ne csavarodna.
    A bőséges májusi eső jóvoltából, az elmúlt három napban szubtrópusi fűtengerré terebélyesedett a rét (a bagdograi reptéren láttam ilyet), és a kószálásból visszatérve újra kaszálhatok: negyedszer az idén. Akik ismernek, tudják: nyáron állandóan kaszálok, télen pedig minden nap fát aprítok. Néha talán azt gondolják, szöszölős vagyok, de nem. Nyolcszáz méter hosszú az udvarom, nagy részét nem is járom, vagy csak ritkán. Ha más dolgom nem volna és kedvtelésből kaszálgatnék, akkor valóban minden nap, pirkadattól szürkületig ezzel tölthetném az időt. Mire elérnék az egyik pataktól a másikig, a fű újra nőne.
    A hasogatás más műfaj. Ott nincs versenyhelyzet, és a rendes házaknál néhány nap alatt vágják össze a téli tüzelőt, vagy – ha megengedhetik maguknak – kályhakész fát vesznek. Nálam ez még sosem volt így. A legemlékezetesebb az maradt, amikor tizenhét köbméter széldeszkát fűrészeltem fel kézzel. Ha valaki nem tudná, mennyi tizenhét köbméter széldeszka, érdemes kiruccanni a családdal a legközelebbi fűrésztelepre és megnézni. (Látjátok gyerekek, ennyi fát vágott össze egyszer kézifűrésszel a lökött Cen’). Csak testközelből érvényesül ennyi anyag – és persze akkor, ha a látványhoz az a tudat párosul, hogy ezt fel kell fűrészelni. Nem láncfűrésszel, nem napszámossal, hanem egyedül, kézi erővel. Hangyának éreztem magam, aki három vagon hurkapálca között bolyong.
    Télen, este hat óra felé felkapcsoltam a fészerben a villanyt, és az udvarra, azaz a deszkahegyre vetülő fényben, a narancssárga svéd fűrésszel kétórányit fűrészeltem. Azon a télen jókora hó volt. Hogy eközben valami a szívem melengesse, piros viharlámpa világított a kerekes kút káváján, ritkán megengedtem magamnak néhány korty édes bort is (például portóit), a kezemet a köröttem őgyelgő ló puha orrán és oldalán melengettem; néha megálltam, a pincelejáróban elolvastam pár sort Schopenhauertől, vagy arra gondoltam: Harry Massonnak, Amundsennek, Scottnak és Jack Londonnak jóval nehezebb dolga volt – és tovább fűrészeltem nyolcig. Néha kilencig is. Minél hidegebb volt, annál tovább. Nemritkán éjfél körül kezdtem, és hajnali négykor hagytam abba. Minden nap. Másfél hónapig.
    Most jóval kisebb a feladat. Úgy számolom, másfél nap alatt végzek.
    Kaszálni jó. Miért? Mert alkonyatkor lefürdöm, és mezítláb sétálok a réten, néha tök pucéran. A levegőben bogárkák szárnyai villognak, elborít az illat, a föld melege a bokámon át a mellkasomig árad, körülöttem seregélyek szedegetnek, kezemben borospohár, száraz rizling, édes idill, birtoktudat, és tudom, hajnalban a lábnyomaim mellett, a harmatban nimfák lábnyomait találom – kószálok megint, ezúttal meztelenül az így is szűkös telekhatáron belül, védtelenül az érzékek jóval nagyobb mítoszában.
    Kaszálok és kószálok. Kaszálok és kószálok. Így múlik a nyár, míg néha Isaac Babelra gondolok: A világot hatalmas mezőnek látta, ahol csak asszonyok meg lovak járnak.  

Centauri